Matteo Salvini olasz belügyminiszter biztonsági rendeleteit hasonlította össze Benito Mussolini fasiszta diktátor rasszista törvényeivel egy gimis csoport.
Elsősorban a munka kikényszerítésére és a bevándorlók kizárására.
Milánó közterén pedig átadták a leleplezett, menekülő diktátor holttestét a nép dühének.
A közeli Szirakúza polgármestere, több civil szervezet, az UNICEF és a Katolikus Egyház is kérte a befogadásukat.
A hetvenes évek Olaszországában a különböző csoportokat nem az erőszak felvállalása vagy „elítélése” különböztette meg egymástól, ez még igen távol van mai korunktól, ahol a társadalom féken tartásának egyik legfontosabb elemévé vált a moralizáló, absztrakt erőszakellenesség.
„A Földközi-tengeri tragédia nem folytatódhat tovább. Nem hunyhatunk szemet az Európa határainál életüket vesztők sokasága felett.”
Októberben tartóztatták le Brazíliában az egykor a „proletár erőszakban” hívő volt milicistát, most kiadják az olaszoknak, „kommunista terroristaként” szerepel a hírekben, de vannak, akik még mindig hisznek ártatlanságában.
1977 nem más, mint az emléke annak, ami az osztályharc következő epizódja lehet.
Maga a tény, hogy az események az egyetemeken törtek ki, végeredményében majdhogynem a véletlen műve. Senki nem akart itt már az egyetemektől semmit – hacsak nem lerombolni azokat.
Az Autonomia feminista mozgalma gyökeresen különbözött a demokratikus feminizmustól: a „boszorkák” valódi forradalma volt a forradalomban.