Mire számíthat az európai baloldal az európai parlamenti választásokon?

Az ötévente tartott európai parlamenti választások remek lehetőséget biztosítanak arra, hogy átfogó képet kapjunk a különböző ideológiájú pártok állapotáról – a választási eredmények tulajdonképpen látleletéül szolgálnak a különböző európai politikai trendeknek és tendenciáknak, és remek lehetőséget biztosítanak az olyan egyszerű világmegfejtések megfogalmazáshoz mint, hogy „erősödik a szélsőjobb”, „veszélyben az európai egység vagy „a bevándorlás-párti bukott baloldal újabb súlyos vereséget szenvedett, az európai állampolgárok nemet mondtak a szisztematikus lakosságcserére, a növekvő terrorfenyegetettségre és inkább az európai családokat, a nemzeti szuverenitást választották”.

Ha ez a cikk is erre törekedne, akkor néhány közvélemény-kutatás alapján becsülné fel, hogy melyik európai pártcsalád hány mandátumra számíthat, szólna néhány szót a meghatározó politikussá váló Matteo Salviniről, a gyengülő Merkelről és az identitását vesztett balközép pártokról majd borús zárlatában megénekelné a demokrácia és az európai integráció halálát.

Úgy vélem azonban, hogy ehelyett sokkal hasznosabb egy átfogó elemzést adni a különböző pártcsaládok helyzetéről, különös figyelmet fordítva azokra az EU-tagállamokra, ahol valamelyik EU-formáció számára kiemelkedő jelentőséggel bíró megmérettetés várható-és egy mind a 28 tagállamra ráhúzni kívánt világmagyarázat helyet az egyéni példák bemutatásával megfogalmazni egy olyan konklúziót, ami segíthet a május végén esedékes EP-választás jelentőségének a megértésében.

A következőkben arra kívánunk választ adni, hogy mire számíthat a különböző balközép, szociáldemokrata pártokat tömörítő Szocialisták és Progresszívek Szövetsége (PES – S&D). Az előzetes felmérések szerint az S&D május 26-a után is megőrzi majd a második helyét, azonban frakciójának létszáma valószínűleg jelentősen csökkenni fog, hasonlóan a jobbközép pártokat tömörítő Európai Néppárthoz, akikkel közösen alkotják a többséget az EP-ben.

A két hagyományos pártcsalád gyengülése egyáltalán nem újkeletű jelenség, hiszen a néppártiak és a szocialisták a  két előző, 2014-es és 2009-es voksoláson is számottevő visszaesést könyvelhettek el maguknak, ám ennek ellenére eddig minden esetben képesek voltak megőrizni a többségüket az EP-ben. Egyes kalkulációk szerint ez idén megváltozik, a két mérsékelt pártcsalád ugyanis előreláthatóan annyi mandátumot fog veszíteni, hogy kénytelenek lesznek új szövetségesek után nézni, hogy megőrizhessék pozíciójukat (a legvalószínűbb jelentkező erre a posztra a liberális ALDE, amely már most is támogatja a néppárti-szocialista nagykoalíciót és amennyiben a francia elnök, Emmanuel Macron République En Marche-a végül úgy dönt,hogy csatlakozni kíván a frakcióhoz, akkor számottevő erősödésre számíthat). A szocialisták gyengülését sok mindennel lehet indokolni, az elmúlt évek választási eredményei ugyanis bebizonyították, hogy a baloldal számára nem csak a bevándorlás-ellenes szélsőjobb jelent veszélyt: (Nyugat-) Európa több térségében a különböző zöld, liberális vagy éppen radikális baloldali pártok ugyanúgy jó eséllyel pályáznak a szocialista szavazók támogatására.

Frans Timmermans és Jean Asselborn luxemburgi szocialista vezető az Európai Szocialisták Pártjának brüsszeli találkozóján, 2018 márciusában / Fotó: PES, Flickr

Az S&D jelöltje( Spitzerkandidatja) az Európai Bizottság elnöki pozíciójára Frans Timmermans, a holland Munkáspártból (PvdA), aki Mark Rutte előző kormányában két évig külügyminiszterként szolgált, jelenleg pedig bel- és igazságügyi együttműködésért felelős biztosként látja el a Juncker-bizottság alelnöki pozícióját. Az európai politikában és diplomáciában (illetve az ékes angolságú fideszes trollokkal való tárgyalásban) jártas Timmermans kampányában az emberi jogok védelme mellett kihangsúlyozza a európai szociális együttműködés és a környezetvédelem fontosságát is. És bár csúcsjelöltként komoly befolyással bír a szocialisták EP-kampányára, az esélyeit a Bizottság elnöki posztjára elsősorban az S&D-hez tartozó pártok választási szereplése és a EU-tagállamok kormány- és államfőinek akarata dönti el (az öt évvel ezelőtt bevezetett csúcsjelölti rendszer nem kötelezi semmire a Bizottság elnökét megválasztó, tagállami vezetőket tömörítő Európai Tanácsot, amelynek több fontos tagja fejezte már ki nemtetszését a Spitzerkandidat-rendszerrel szemben).

Ezért a következőkben inkább arra fókuszálunk, hogy mire számíthatnak a szocialisták a különböző tagállamokban.

Az S&D pártcsalád korábbi választási eredményeit vizsgálva- hasonlóan a többi nagy pártcsaládhoz- megfigyelhető az a trend, hogy a baloldal ugyanazon választási szezonban képes hatalmas vereségeket produkálni az egyik tagállamban és meglepő mértékű győzelmet aratni egy másikban.

Öt évvel ezelőtt például a Francois Hollande kudarcos elnökségét megsínylő francia Szocialista Párt (PS) súlyos vereséget elkönyvelve a harmadik helyre süllyedt vissza Marine Le-Pen szélsőjobbos Nemzeti Frontja és az akkor még UMP néven létező jobboldal mögé- miközben például Romániában vagy Portugáliában jelentősen erősödött a baloldal, Olaszországban pedig olyan földcsuszamlás-szerű győzelmet aratott a Matteo Renzi vezette balközép Demokrata Párt, hogy egy röpke pillanatig úgy tűnt, Renziből( aki két évvel később egy vesztes népszavazás miatt távozni kényszerült a posztjáról, majd a tavalyi visszatérési kísérlete során egy megsemmisítő választási vereségre vezette a PD-t) lehet az EU és a progresszív baloldaliak egyik legfontosabb vezetője, az európai Barack Obama. Ezek a nagyon kontrasztos eredmények vezettek ahhoz, hogy 2014-ben a szocialisták 8 fővel növelni tudták az EP-frakciójukat, illetve az összes tagállamban leadott szavazatok alapján ők lettek a legnagyobb támogatottságú pártcsalád.

A dolgok jelenlegi állása szerint a baloldal legnagyobb frakciója idén is hasonlóan eltérő eredményekre számíthat a 28 EU-tagállamban- még ha ez alkalommal kevés nagy győzelemmel is. A következőkben igyekszünk néhány olyan példát mutatni, ahol a különböző baloldali pártok jelentős erősödése, illetve gyengülésre számíthatnak.

Dánia

A várható jó szereplések közül érdemes először szót ejtenünk Dániáról, ahol a baloldal legnagyobb pártja, a Szociáldemokraták (Socialdemokraterne) az előrejelzések szerint visszaszerezheti azt az első helyét, amit öt évvel korábban elvesztett a bevándorlásellenes Dán Néppárt (Danske Folkeparti, DF) javára. A kis skandináv országban az EP-választások után 10 nappal, június 5-én parlamenti választásokat is tartanak, ahol a 2015-ben ellenzékbe kényszerülő szocdemek jó esélyekkel indulnak a választási győzelemért.

Ez többek között annak tudható be, hogy a dán baloldal legnagyobb pártja a jelenlegi elnök, Mette Frederiksen vezetése alatt erősen jobbra tolódott a bevándorlás kérdésében, ezzel pedig sok olyan szavazót csábítottak vissza, akik az utóbbi években átpártotltak a markánsan migrációellenes DF-hez. A Dán Néppárt jelenleg a második legnagyobb frakcióval rendelekező párt az orság törvényhozásában, a Folketingben és az ő támogatásuknak hála kormányozhat a Lars Løkke Rasmussen vezette jobboldali-liberális kormánykoalíció, ami a DF nyomására az utóbbi években kifejezetten szigorú bevándorláspolitikát folytatott.

Mette Frederiksen megnyerheti az EP-választásokat a dán Munkáspártnak / Fotó: Arbeiderpartiet, Flickr

Ám a Frederiksen vezette szociáldemokraták sokak meglepetésére több esetben is támogatták a Rasmussen-kormány bevándorlásellenes törvényjavaslatait- például megszavazták a nagy botrány kavaró, „ékszertörvényként” elhíresült javaslatot, melynek lényege, hogy az országba érkező menekültektől elkoboznak minden 10.000 koronánál (kb. 450.000 forint) értékesebb vagyontárgyát, illetve az ezt az összeget meghaladó készpénzt. És bár a törvény a gyakorlatban csak szimbolikus jelentőségűnek bizonyult- a beiktatása óta eltelt három évben csupán egyetlen autót és 8 millió forintnak megfelelő koronányi készpénzt foglaltak le a dán hatóságok-, jól példázza a Szociáldemokraták jobbra tolódását a témában.

Gazdasági kérdésekben ezzel párhuzamosan egy jelentős balratolódás figyelhető meg a párt ideológiájában, a Frederiksen vezette formáció egyre bátrabban üt meg globalizációkritikus hangokat és az amúgy is páratlanul erős dán jóléti állam további megerősítését ígéri.

Ezzel pedig ügyesen kifogja a szelet a DF vitorlájából, hiszen a migráció tekintetében (szélső)jobboldali párt- amely egyébként az Európai Parlamentben a brit torykkal és a lengyel PiS-szel együtt ül az EU-kritikus Európai Konzervatívok és Reformerek frakcicójában- gazdasági tekintetben kifejezetten baloldalainak mondható, támogatja a munkanélküli segély emelését és a jelenlegi kampányban ők ígérik a jóléti kiadások legnagyobb mértékű emelését.

A szociáldemokraták így a DF szalonképesebb, EU-párti alternatívájaként állíthatják be magukat, ami meg is látszik a támogatottságukon: a Politico becslései szerint a Szociáldemokraták 25.6 százalékra és az öt évi eredményüknél egyel több, négy mandátumra számíthatnak, miközben a 2014-ben több mint 26 százalékot és négy mandátumot szerző DF csak 16 százalékot és 2 képviselőhelyet szerez. A fentebb említett okok mellett a Dán Néppárt várható rossz eredménnyéhez az is hozzájárulhat, hogy a párt európai parlamenti delegációjának vezetője, Morten Messerschmidt 2016-ban komoly botrányba keveredett, miután kiderült, hogy szabálytalanul használt fel EU-s pénzeket egy szélsőjobboldali mozgalmakat össszefogó pán-európai pártalapítvány finanszírozásához- ez pedig érthetően verte ki a biztosítékot a világ egyik legkevésbé korrupt országának számító Dániában.

Az alig ötmilliós Dánia mellett az EU egyik legnagyobb tagállamában, Spanyolországban is jó eredményekre számíthat a baloldal.

Spanyolország

A spanyol miniszterelnök, Pedro Sánchez vezette PSOE egy hónapja, április 28-án meglepően nagy arányú győzelmet aratott az előrehozott választásokon, jelentősen növelte a képviselőinek a számát a törvényhozás alsó házában és abszolút többséget szerzett a Szenátusban. A szocialisták a regionális és helyhatósági választásokkal párhuzamomosan tartott EP-választásokon szintén jó eredményre számíthatnak, a Politico becslése alapján akár 30 százalékot és 17 mandátumot is szerezhetnek.

Az országot 2018 nyara óta vezető Sanchez a baloldali tábor szimpátiáját több fontos progresszív reform bevezetésével és a fasiszta, francói múltal való tényleges szakítást jelezni kívánó szimbolikus lépésekkel nyerte el, ezzel megerősítve a lassan egy évtizede gyengélkedő pártot.

A miniszterelnök a választások éjszakáján (kép: Pedro Sánchez facebook-oldala)

A PSOE sikeréhez nagyban hozzájárul, hogy legfőbb riválisa, a konzervatív Néppárt (PP) népszerűsége igen csak megsínylette a 7 éves kormányzásuk alatt elfogadott megszorító intézkedéseket, a katalán helyzet erőszakos kezelését és az utóbbi évek legnagyobb korrupciós botrányát, a Gürtel-ügyet, amelynek következtében előző vezetőjük, Mariano Rajoy kénytelen volt távozni a pártelnöki és a miniszterelnöki posztról. A PP megsemmisítő választási veresége után már az is kérdéses, hogy a párt képes lesz-e egyáltalán megőrizni az ellenzék vezetői szerepét, amit jobblodali-liberális, a katalán függetlenségi törekvéseket keményen ellenző Ciudadanos (Polgárok) is magának követel.

A múlt havi választás egyik sokat tárgyalt fejleménye volt a szélsőjobboldali, autonómia, feminizmus és bevándorlás ellenes Vox bejutása a parlamentbe, ami azért kapott ekkora médiafigyelmet, mert az ország 1975-ös demokratáziálódása óta egyszer sem fordult elő, hogy egy nyílltan szélsőjobboldali párt belkerüljön a törvényhozásba. És bár a leginkább a migrációellenességgel kampányoló Vox 10 százalékos eredménye valóban aggodalomra adhat okot, azt azért nem árt megjegyezni, hogy a párt prominens alakjainak a fasiszta Fanco tábornok diktatúrájának bűneit relativizáló kijelentései és a katalán autonómia kérdésében vallott szélsőséges nézetei sok olyan potenciális szavazót elriasztanak, akik egyébként lehet, hogy szimpatizálnak a bevándorlóellenes üzenetekkel. Valószínűleg ennek is köszönhető, hogy a a felmérések alapján a Vox csupán 7 százalékra és két EP-mandátumra számíthat.

A sort még lehetne folytatni néhány olyan országgal, ahol az S&D pártcsaládjához tartozó formációk jó eredményre számíthatnak (mint Málta, ahol a Joseph Muscat vezette Munkáspárt a felmérések szerint a szavazatok közel hatvan százalékára számíthat vagy Hollandia, ahol az exit pollok alapján a szocialisták csúcsjelöltjének, Frans Timmermansnak a pártja a PvDA meglepetésgyőzelme várható),

de ezek az esetek nem változtatnak azon a tényen, hogy az európai szocialisták képviselőinek a száma valószínűleg jelentős mértékben fog csökkeni az idei választások után.

Ez főleg annak köszönhető, hogy a S&D-frakció derékhadát adó három párt, a francia Szocialista Párt, az olasz Demokrata Párt és a német Szociáldemokrata Párt óriási vereségre számíthat az idei európai parlamenti választásokon. A várható kudarc mögött mindhárom esetben hasonló okok állnak, de érdemes néhány szót ejteni arról, hogy az egyes esetekben mi állhat a baloldali formációk gyengülése mögött.

Franciaország

Először érdemes néhány szót ejtenünk a francia Szocialista Pártról (Parti Socialiste, PS), amely bár értékelhető eredményt már 2004 óta képtelen produkálni az EP-választásokon, de az idei szerepelésük várhatóan a 2009-es és 2014-es bukásukat is jelentősen alulmúlja majd.

A PS az idei választásnak három másik kisebb párttal, a Place Publique-el (Közös tér), a Nouvelle Donne-nal( Új egyezség) és régi szövetségesével a Parti radicale de gauche-sal közös listával vág neki, de így sem számíthat jó eredményre: a felmérések alapján csupán 5.5 százalékot és 5 mandátumot szerezehet, ami 8-cal kevesebb az öt évvel ezelőtti mélypontnál.

Benoit Hamon 2017-ben megpróbálta megmenteni azt, ami a francia szocialistákból Macron után maradt – kevés sikerrel / Fotó: Parti Socialiste, Flickr

A PS haláltusájának legfőbb oka az, hogy a francia politikai paletta bal-és jobboldalán egyaránt több olyan párt van, amelyek sikeresen szólították meg az egykor szebb napokat is megélt szocialisták szavazóit.

A párt szociális kérdésekeben liberális, az EU iránt elkötelezett támogatói (és fontos politikusai) nagyrészt Emmanuel Macron köztársasági elnök La république en Marche-ához vándoroltak.

A környezetvédelmet, a klímaváltozást megfékezését fontosnak tartó szavazóknak ott vannak a zöldek, akik várhatóan növelni tudják majd az EP-képviselőik számát. Az elmúlt évek gazdaságpolitikáját, az ipari munkahelyek megszűnését megszenvedő, a bevándorlásra a saját törékeny létbiztonságuk veszélyforrásaként tekintő franciák közül sokan Marine Le Pen Rassemblement national-ját (Nemzeti Tömörülés, korábban Nemzeti Front) támogatják, míg a globalizációt és az európai integrációt balról kritizálók számára Jean Luc Mélenchon La France insoumise-e nyújthat alternatívát.

Németország

A baloldali pártok önfeladása és hagyományos szavazótáborától való elfordulása állatorvosi lovának, a német Szociáldemokrata Pártnak (SPD) szintén nem áll túl jól a szénája, a 2017-es országgyűlési választásokon elért mélypontjuk után idén az európai parlamenti megmérettetésen is komoly visszaesésre számíthatnak.

Az elmúlt 20 évben a baloldali értékeket a schröderi neoliberalizmusra cserélő, az Angela Merkel CDU-jának koalíciós partnereként identitását szinte teljesen elvesztő SPD a felmérések szerint csupán 15 százalékra és 16 mandátumra számíthat, ami 11-el kevesebb az öt évvel ezelőtti eredményénél és alig magasabb a szélsőjobboldalai, bevándorlásellenes AfD 11 várható képviselőhelyénél.

Franciaországhoz hasonlóan a német baloldali szavazók támogatására is több párt pályázhat jó eséllyel: egyrészt ott van a Merkel vezetése alatt több társadalmi kérdésben középre orientálódott CDU (amely szintén megszenvedte az elmúlt évek kormányzását, de közel sem annyira, mint a baloldal), másrészt pedig a Zöldek, akik a német politikai közbeszédnek kiemelkedően fontos részét képző környezetvédelem témájnaka hála sok csalódott SPD-szimpatizánst tudtak maguk mellé állítani és a közvéleménykutatások alapján jelenleg a második helyen állnak 18 százalékkal.

Katarina Barley, az SPD németországi EP-listavezetője a német szociáldemokrata pártnapon, 2017 márciusában / Fotó: Olaf Kosinsky, Wikipédia

Ha a május 26-i EP-választáson a szociáldemokraták valóban visszacsúsznak a harmadik helyre, akkor az azért is lesz különösene kellemetlen, mert az S&D vezetőségében több befolyásos posztot is a német baloldal legfőbb pártjának tagjai töltenek be: a pártcsalád európai parlamenti frakciójának vezetője az SPD-s Udo Bullmann, illetve az EP előző elnöke a szintén a pártban politizáló Martin Schulz, ai 2017-ben azért mondott le a posztjáról,hogy a 2017-es Bundestag-választáson kancellárjelöltjeként történelmi vereségre vezesse a német szociáldemokratákat.

Olaszország

Listánk utolsó szereplője az olasz Demokrata Párt (Partito Democratico), amely bár német és francia társához képest valamivel jobb eredményre számíthat, de az öt évvel ezelőtti eredményükhöz képest a legsúlyosabb vereség várhat rájuk. A PD 2014-ben több mint 40 százalékot ért el az európai parlamenti választásokon, közel a dupláját a jelenlegi olasz kormánykoalíció nagyobbik tagjának nagyobbik tagjának az öt Csillag Mozgalom eredményének- ez pedig megszilárdította a dél-európai országot a 2013-as szoros választási győzelme óta egy instabil kormánykoalíció élén vezető párt pozícióit.

Nicola Zingaretti a PD főtitkára kampányol 2018 decemberében / fotó: Nick.mon, Wikipédia

A PD akkori elnöke és az ország 2014-2016 közötti miniszterelnöke, Matteo Renzi az EP-választások eredményét legitimációként használta fe arra, hogy hozzálásson nagyívű reformterveinek megvalósításához.  A nyilvánvaló különbségek mellett nem lehet nem észrevenni a párhuzamot a Renzi és Gyurcsány Ferenc miniszterenöksége között. Mindketten a pártjuk és koalíciós partnereik bizalmát elvesztő elődjük lemondása után kerültek hatalomra és a választási sikereik után hatalmas lendülettel próbáltak belefogni hazájuk politikai-gazdasági rendszerének – leginkább piaci alapú, neoliberális gazdaságpolitika alapján történő- átalakításába. Ez a lendület mindkét esetben elég hamar elkeseredett reformdühbe fordult át, miután mindkettőjüknek súlyos krízesekkel kellett szembenézniük miniszterelnökségük alatt:

ami Gyurcsánynak az őszödi beszéd utáni események és a gazdasági világválság volt, az Renzinek és a PD-nek a 2015-ben kicsúcsodó migrációs válság, ami a talán a Földközi-tenger partján elhelyezkedő országot érintette a leginkább Európában.

Az akkori olasz kormány képtelen volt valódi megoldást találni a problémára, ami jelentősen aláásta a népszerűségét és a reformok megvalósítására kapott felhatalmazását. Gyurcsányhoz hasonlóan Renzi politikai karrierjének Waterloo-jának is egy népszavazás bizonyult: 2016-ban a választók nagy többséggel elutasították a választási rendszer megváltoztatását szorgalmazó alkotmánymódosítás-tervezetét, ami után az olasz politikus kénytelen volt lemondani a miniszterelnökségről.

Tavaly még megpróbálkozott a visszatéréssel a PD miniszterelnök-jelöltjeként, de a súlyos választási kudarc után ismét távozott a politikából. A tavalyi vereséget a PD úgy tűnik még mindig nem tudta kiheverni: az előzetes felmérések szerint, az EP-voksoláson csupán 21.5 százalékra és 18 mandátumra számíthatnak, ami 13-al kevesebb az öt évvel korábbi eredményüknél.

Ez ugyan csak eggyel kevesebb a populista Öt Csillag Mozgalom várható mandátumainál, de ez inkább annak az eredménye, hogy a 2018-as országgyűlési választásokon 32 százalékkal az élen végző Öt Csillag jelentősen vesztett a támogatásából, köszönhetően annak, hogy az általuk támogatott kormány politikáját főleg kisebb koalíciós társuk, a Matteo Salvini vezette szélsőjobboldali Liga határozza meg, ami jelenleg 30 százalék fölötti támogatottsággal az élen várja a az európai megmérettetést.

A fenti példák jól tükrözik, hogy az EP-választásokon megfigyelhetően általános trendek megértéséhez érdemes nemzeti kontextusba helyezni a megmérettetéseket, mert így sokkal könnyebb megérteni világ második legnagyobb választásának fejleményeit és eredményeit.

Címlapkép: Katarina Barley, az SPD németországi EP-listavezetője a német szociáldmeokrata pártnapon, 2017 márciusában / Fotó: Olaf Kosinsky, Wikipédia
Olvass tovább!