A kormány komoly fejlesztés kezdeményezésére szánta el magát a nőket érő erőszak leküzdése terén, viszont az általa válogatottan szűk körből kikerülő (nagyrészt egyházi fenntartású) szolgáltató intézmények néha többet ártanak, mint segítenek.
„Volt olyan bíró, aki azzal kezdte, hogy adnak nekünk tíz percet, menjünk ki a folyosóra, és beszéljük meg egymással. Ott álltam, hogy mi ez, ez most valami kandi kamera? És akkor beszüntették azt a könnyű testi sértési eljárást, merthogy nem békültem ki vele.”
Miért szállt be az autóba? Miért nem szállt ki az autóból? Miért hallgatott az esetről húsz éven át? Miért szólalt meg most? Miért ment egyáltalán színésznőnek?
Ha az a szándékunk, hogy felszámoljuk a nők elleni erőszakot, nem elegendő, ha a sikert csupán az egyének érzékenyítésétől, okításától vagy tudatosságuk növelésétől várjuk, legyenek ők akár hétköznapi szemlélők, az elkövetők maguk, vagy éppen az esettel találkozó szakemberek.
Az egyik legalapvetőbb egyenlőtlenség, amire a prostitúció épül, az, hogy a prostituált nem szexelni akar, hanem arra a pénzre van szüksége, amit a használó szexért fizet neki.
Jelenleg Magyarországon emberfeletti erő kell ahhoz, hogy valaki kilépjen egy bántalmazó kapcsolatból. Ennek nem szabadna így lennie.
A világon összesen 87 ezer nő vált gyilkosság áldozatává 2017-ben, több mint 50 százalékukat közeli hozzátartozójuk gyilkolta meg.
Minden mehet tovább, a magyar színház átvészelte a csúnya #metoo-t.
Végignézzük, hogy a hazai közélet hogyan reagált az emléknapra.
Móni története intő példa és emlékeztető az állam, az intézmények és a szakemberek felelősségéről, felkészültségük és megfelelő hozzáállásuk jelentőségéről. És arról is, hogy egy-két civil szervezet nem tud ellensúlyozni egy a bántalmazottak cserbenhagyását intézményesítő rendszert.