A magyar médiarendszer egyik fő hiányossága már a NER előtt is az volt, hogy a társadalmi különbségeket, egyenlőtlenségeket és a tények különböző megélését nem reprezentálta.
A betegek azt hallják a közmédiából, hogy van elég oltóanyag, a hétvégéken is oltanak, kérdéseikkel nyugodtan forduljanak háziorvosukhoz, így őket támadják és teszik felelőssé a tapasztalt problémákért.
Mi lenne a helyes megoldás, amelynek révén a társadalom élhet a szólásszabadsághoz való jogával, úgy, hogy azt sem a multik, sem a túlbuzgó állami vagy kormányzó hatalom ne korlátozza?
A közmédiának eléggé sajátos elképzelései vannak arról, hogy mi számít sértőnek a keresztényekre nézve, és mi ellentétes a vallás értékeivel.
Hol vagyunk attól, hogy a politikai irányításra nemet mondó újságírók száma elérjen egy kritikus tömeget?
Az EP-választások idejéből kiszivárgott hangfelvétellel kapcsolatban azt állítják, nincsenek „eligazítások” a közmédia rendszerében.
A rendőrség néhány kérdés után védett személy érkezésére hivatkozva elküldte a Karmelita kolostor bejáratától a sajtót.
Az Európai Bizottság valóban közzétett egy akciótervet a bevándorló hátterű emberek lakhatásának megsegítésére, azonban ez kicsit másképp fest, mint azt a Migrációkutató Intézet lefesti.
A járvány a tévéképernyők elől az internet elé terelte az idősebbeket, a közmédia még mindig dobogós, és már a népesség öt százaléka támogat önkéntesen valamilyen újságot.
Jó hírnevet sértettek volna vele – szólt az indoklás.
