Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

A politika fogságából csak a politika rángathatja ki a közmédiát?

Az állami médiában folyó politikailag irányított hírgyártás már javarészt eddig is ismert természetét részleteiben minden eddiginél közelebbről bemutató cikksorozatot közölt a 2020-as év végén a Szabad Európa hírportál. Ezeknek az írásoknak a jogi és politikai értelemben vett következményei nagyjából hasonló súlyúak voltak, mint az elmúlt évtized tényfeltáró munkáinak többsége: azaz lényegében nem történt semmi.

Hogyan lehetséges, hogy ilyen horderejű leleplezéseknek sincs következménye: erre  kereste a választ a Független Médiaközpont csütörtökön tartott online beszélgetése, de hogy meg is találta volna őket, azt nehéz lenne állítani. Léteznek azonban olyan rendszerszintű magyarázatok a közmédia anomáliáival kapcsolatos látszólagos cselekvésképtelenségre, amelyeket a beszélgetés csak lazán érintett ugyan, de teljesebb képet adnak arról, hogy az evidens Fidesz-kétharmadon túl, mi minden gátolja még azt, hogy az anomáliák feltárása nyomán tényleges változások induljanak be a Kunigunda útján.

Az online eseményen Dull Szabolcs, az index.hu volt főszerkesztője, dr. Bencsik Márta, médiajogász, a Mérték Médiaelemző Műhely szakértője és Lőrincz Marcell szociológus beszélgettek a cikksorozat következményeinek elmaradásáról, és valamelyest arról is esett szó, hogy ezek a bizonyos következmények jogi és politikai formát is ölthettek volna. Mindkét kategóriában számos olyan kimenetelt lehet képzelni, ami valamiképp szankcionálja a direkt kormánypárti befolyást a közmédiában, ám minden ilyen eshetőség alól kihúzta a szőnyeget a Fidesz-kormány intézményesített túlhatalma.

Farkába harapó kígyó

Ahogyan azt Bencsik Márta a beszélgetés kezdetén elmagyarázta, a kudarcos jogi próbálkozásokat a közmédia és a médiahatóság rendszerének példátlan furfanggal intézményesített, abszolút hungarikumnak számító útvesztői nyelik el.

Megszokottá vált ugyanis az elmúlt évtizedben, hogy a közmédiával kapcsolatos panaszok ott hasalnak el, hogy a Médiatanács továbbpasszolja a labdát a Duna Médiaszolgáltatót tulajdonló Közszolgálati Közalapítvány kuratóriumának – mondván, nincs joga eljárni az ügyben.  Ebbe az utóbbi, eredetileg paritásos, azaz egyenlő számú ellenzéki és fideszes jelöltből álló testületbe a kormánypárti tagokból álló Médiatanács delegál még két tagot, garantálva a Fidesz politikai túlsúlyát.

De ha nagy ritkán indít is eljárást, a Médiatanácsnak közvetve vagy közvetlenül a saját maga által felállított rendszert és az általa kinevezett emberek tevékenységét kellene megítélni, ezeknek a panaszoknak pedig  elenyésző részében állapít meg ténylegesen törvénysértést. Az egyetlen lehetséges jogi eszköz így az utólagos helyreigazíttatás, illetve jó hírnév sérülése esetén bírósági eljárás kezdeményezése.

Mivel  ebben a környezetben a direkt és közvetlen jogi eljárás nagyon nehéz, a jogász konklúziója az: a közmédiát érő politikai befolyásolást csak politikai változás után lehetne kiiktatni.

A Médiatanács az MTVA-ügy vizsgálatát elutasító reakciója mellett, a botrány következménynek alig nevezhető „kísérőjelensége” volt még több további állami és hatósági válasz: Szél Bernadett országgyűlési képviselő rendőrségi feljelentését az ügyben rekord idő alatt dobták vissza, az Országházban pedig a Fidesz parlamenti államtitkárai a szerkesztői szabadságra hivatkozva érveltek amellett, hogy nincs semmi látnivaló a köztévé háza táján.

Kevesen nézik?

A jogi és politikai reakciókon túl érintőlegesen esett csak szó arról, hogy a közönségben milyen választ vált ki, ha egyáltalán kivált bármit is egy ilyen botrány. Ennek kapcsán Dull Szabolcs rögtön a beszélgetés elején kitért arra, hogy a cikksorozatban feltárt folyamatok egyáltalán nem voltak meglepőek.

A Telex társfőszerkesztője elsősorban a szakmai körökben ismert anekdotákra utalt ezzel, de ehhez azt is érdemes hozzátenni, hogy a nyilvánosság előtt is ismert volt már korábbról több, az MTVA-ban dolgozó újságíró beszámolója arról, hogy milyen direktívák mentén folyik a hírszerkesztés. Így tulajdonképpen azt lehet mondani, hogy a Szabad Európa cikksorozata, bár mindenképpen hiánypótló volt, és egy „normális” intézményrendszerben perdöntőnek számító bizonyítékot tárt fel, abban a média- és politikai rendszerben, amiben jelenleg élünk, aligha számított igazi újdonságnak.

Dull Szabolcs aztán egy vitás pontot is felhozott a nézők és az MTVA viszonyának kérdésében: mint fogalmazott, a nézők nagy része pontosan tisztában van azzal, hogy nem kiegyensúlyozott szolgáltatás zajlik a köztévén, ennek tulajdonítható a közmédia csatornáinak szerinte viszonylag alacsony nézettsége.

Erre reagálva Keller-Alánt Ákos megjegyezte, hogy óvatosan bánna a közmédia nézettségének alábecslésével, szerinte még mindig sokan nézik, főleg olyanok, akik megszokás vagy hozzáférési nehézségek miatt a televízióra vannak utalva, és komoly hitelességet tulajdonítanak annak, amit „bemondanak a tévében”.

Emellett a közmédia, azaz az MTI ingyenes hírszolgáltatását szemlézik, használják a közszolgálati műsorpercekre kötelezett kereskedelmi rádiók is, így az MTVA hírgyárának tényleges elérése még az objektíven megállapíthatónál is jóval nagyobb.

Keller-Alánt véleményét a Mérték Médiaelemző Műhely tavaly év végén publikált felmérése is igazolja:

a kifejezetten politikai tájékozódás céljából nézett médiumok sorrendjében az MTVA-hoz tartozó csatornák (M1, M2 Duna, M5, stb.) harmadik helyen állnak a legtöbbet nézett RTL Híradó és a TV2 hírműsorai mögött.

A 2000 fős mintával, 2020 őszén – vagyis közvetlenül a Szabad Európa cikksorozatának megjelenése előtt – készült, reprezentatív kutatás arra is rávilágít, hogy a közmédia megítélése a független sajtó által feltárt összes visszásság és ellentmondás ellenére közel sem egyértelmű: bár az összes megkérdezett körében az elmúlt években számottevően csökkent a közpénzből készített hírműsorok hitelessége, a magukat kormánypártinak tartó szavazók máig a leghitelesebb forrásnak az M1 Híradóját tartják (beleértve az összes internetes és kábeltévés hírforrást).

Nem éri meg lázadni

A beszélgetés fájó hiányossága volt, hogy a botrány lehetséges következményeinek tárgyalása közben talán a legérdekesebb aspektusra jutott legkevesebb idő: nevezetesen arra, hogy noha néhány, a rendszer ellen „lázadó”, ott dolgozó forrás eljuttatta ezeket az információkat a sajtónak, de hol vagyunk attól, hogy a politikai irányításra nemet mondó újságírók száma elérjen egy kritikus tömeget?

A Szabad Európa újságírójának beszámolója szerint sokféle dolgozói attitűdről számoltak be a forrásai az MTVA intézményén belül: van, aki „hívő”, és lelkesen csinálja a politikai propagandát, és vannak olyanok, akiknek nem tetszenek ezek a feltételek, ők néha  próbálják is belülről „meghekkelni” a rendszert. Továbbá akadnak szép számmal olyanok is, akik úgy állnak hozzá, hogy „ez is egy munka”, hiszen kapnak érte rendes fizetést.

A legtöbbet talán az árulja el ennek a munkaadói-munkavállalói viszonynak a természetéről, hogy Keller-Alánt szerint volt olyan középkorú MTVA-dolgozó, aki elcsukló hangon mesélte neki, hogy rámegy az egészsége a hazugsággyártásra, de nem tud máshol elhelyezkedni, és családja van.

Több szó erről nem esett, de talán éppen ez az a kérdés, amit érdemes tovább gondolni: hiszen

hogyan várhatunk bármilyen változást addig, amíg legalább egyvalaki ki nem megy csinálni egy interjút az ellenzéki képviselőkkel, vagy amíg lesznek olyanok, akik kérdés nélkül elkészítik a tendenciózus és/vagy hamis híreket?

Többek közt ezzel a jelenséggel is foglalkozik Bajomi-Lázár Péter tavaly megjelent, már a Mércén is tárgyalt tanulmánykötete, amely általánosságban is sokat mond a média gyarmatosításáról, a benne lévő erőforrások és dolgozók kizsákmányolásáról, de különösen A patrónusi-kliensi médiarendszer és az újságírói szükségletek Maslow-piramisa című fejezet az, ami a közmédia dolgozóinak helyzetének megértését nagyban segíti.

Az ebben tárgyalt probléma lényege az, hogy miután Magyarországon az állam, pontosabban a kormányzat vált a legfontosabb médiapiaci szereplővé, a kormánnyal együttműködő médiumok jóval nagyobb mértékben részesültek az állam által szétosztott forrásokból, mint a kormánnyal szemben kritikus médiumok. Ennek ékes példája a közmédia esetében a minden évben kiosztott, óriási méretű költségvetési támogatás, ami általában 100 milliárd forintnyi vagy még nagyobb összeget jelent (2015-ben ez 127,7 milliárd volt, ami majdnem annyi, mint amennyit ebben az évben az összes magyar felsőoktatási intézmény összesen kapott).

Ez a túlfinanszírozás pedig olyan szédítő erőforrástöbbletet hoz létre a kormány által befolyásolt médiapiaci szegmensben, hogy az állampárti médiaapparátus könnyeden alakít ki rendszerszintű függőségi viszonyokat: így alakult ki az az ún. „kliens-patrónus” médiarendszer, amelyben nem lehet újságírói autonómiáról beszélni. Ebben a környezetben Bajomi szerint

nem éri meg etikus újságírást gyakorolni, mert ilyen körülmények között az etikus újságírás egzisztenciális bizonytalanságot vont maga után – míg az etikátlan újságírás sikeres adaptációs stratégiává, mi több, profitábilis üzleti modellé vált.

Az ilyen környezet pedig finoman szólva sem kedvez a belső reformoknak, pedig ezeknek a szerepe történelmileg sem elhanyagolható. Ehhez a kérdéshez még egy, a fent idézett Bajomi-kötethez kapcsolódó szálat érdemes idecitálni: a könyv 2020- őszi bemutatóján Uj Péter, a 444 főszerkeszője beszélt saját, a rendszerváltás idején az akkor gyökeres változásokon áteső Népszabadság szerkesztőségéről.


Ő is úgy vélte, hogy a politikai átmenet farvizén egyre szabadabbá váló médiarendszernek aktív alakítói voltak a Kádár-rendszer  kereteit már évek óta feszegető újságírók; nélkülük nem indult volna meg a szakma valódi professzionalizálódása (más kérdés, hogy ez aztán néhány év után meg is bicsaklott).

De ugyanebben a kontextusban utalt Uj Péter a Simicska-média árváira, vagyis a Magyar Hang és a Válasz Online újságíróira, akiknek a hatalmi vákuumban a saját döntésük volt, hogy olvasói támogatásokra támaszkodva, szerkesztőségi tulajdonban indítanak új lapokat. Az ilyen jellegű elhatározások, szándékok nélkül pedig aligha fog fordulni a kocka az MTVA-ban.

Kutyaharapást szőrével?

A fentiekből az látszik tehát, hogy az MTVA messze nem egy sziget, hanem szerves része egy komplex médiarendszernek, ami jól magyarázza azt is, hogy egy-egy cikksorozat, botrány, feljelentés, panasz miért pattan le az államapparátus pajzsáról. Vagyis – ahogyan Bencsik Márta foglalta össze – politikai változás kell ahhoz, hogy bármelyik eleméhez hozzá lehessen nyúlni a gépezetnek.

Ennek kapcsán azonban messzire vezető kérdések egész sora vetődik fel, ha arra gondolunk, hogy az elmúlt harminc évben éppen nem a pártok határozott cselekvése, hanem a politikai hatalom gyengesége volt az, amely hosszabb-rövidebb időre hagyta létezni és lélegezni a médiát.

Arról egyelőre semmit sem tudunk, hogy a 2022-ben kormányváltást ambicionáló ellenzék pontosan mit szeretne tenni ezzel a helyzettel – azontúl, hogy hitet tett a sajtó szabadsága mellett. Tegyük hozzá, nagyon helyes, ha a média helyzete és a hozzá hasonló szimbolikus ügyek a megfelelő helyen találják magukat a programpontok fontossági sorrendjében – és például a szociális ügyek vagy a munkavállalók helyzetének rendezése megelőzik őket -; de az biztos, hogy nagy téttel bíró, óriási feladat lesz okosan hozzányúlni a médiarendszerhez, és egyelőre fogalmunk sincs, hogy ki hogyan kezdene hozzá.

Kiemelt kép: MTI/Szigetváry Zsolt