Ady Endre 140 éve – Istenem, száznegyven éve, mondaná Ady – született, és még mindig nem végeztünk vele, még mindig azt mondja, ami velünk van, még mindig nem tudja senki jobban, mint ő, hogy miért nincs vége a nagy összeroskadásnak Hunniában.
A költő-festőművész életében minden kerek évfordulón komponáltatott magáról egy portrét. Mostani ugyancsak kerek évfordulóján ezekkel emlékezünk rá.
Ki mit adna, mennyivel emelne, mit adna vissza, venne el, vagy éppen vezetne be?
Ma lenne 128 éves Kéthly Anna, aki a huszadik század viharai között is mindig hű maradt a szocializmushoz és a demokráciához, miközben társai behódoltak vagy elbuktak a diktatúrák elleni küzdelemben.
A terekről és a szegedi gimnáziumról már eltűnt a neve, nem éppen tipikus nemzeti hősünk, de vele együtt kidobnánk a magyar antifasizmus emlékét is. Kell ez nekünk?
Az a baj, hogy van, akinek nem jut, vagy az, hogy a gazdag a szegény kárára hízik?
Ez a kiáltvány képezte volna Botka László miniszterelnök-jelölti programjának az alapját. Botka visszavonulásával a szöveg immár önálló életre kel.
Minden elismerés, tisztelet mellett az utóbbi idők káosza és kudarcai után fel kell tennünk a kérdést: Gulyás Márton kezdeményezései a megoldások felé visznek, vagy újabb nem kívánt problémákat gerjesztenek?
Drámai forgalomcsökkenést tapasztalnak a legnagyobb amerikai baloldali portálok, az oldalak működtetői pedig a Google-t vádolják a csökkenés miatt.
A kisebbségbe szorult antikapitalista baloldalnak – illúziók nélkül – befelé kell fordulnia, és újjá kell alakítania forradalmi kultúráját, életformáját, és újra kell tanulnia a szakítás és a rejtőzés, az öntisztulás, a kivárás, „a nép közé járás” (és az olvasás) művészetét.