„A szépség az egyetlen evilági misztérium.” – mondja Simone Weil.

„Az állat csak ama species mértéke és szükséglete szerint alakít, amelyhez tartozik, míg az ember minden species mértéke szerint tud termelni és mindenütt az inherens mértéket tudja a tárgyra alkalmazni; az ember ezért a szépség törvényei szerint is alakít.” – mondja Karl Marx.

Weil a szépséget az evilági módon érzékelhetőn túlihoz, a szentséghez közelíti. Marx a szépséget az állati szükséglet kielégítéstől közelíti el. Nincs prózaibb dolog, mint a szükséglet, nincs nehezebben megragadható, mint a szentség.

Marx ugyanott azt is mondja, hogy az állat egyoldalúan, csak saját szükségletei szerint, az ember viszont egyetemesen termel. Utóbbi két dolgot jelenthet: az ember képes olyasmit is termelni, amire nem neki magának van szüksége, hanem mondjuk egy állatnak, vagy egy másik embernek, vagy egy növénynek; de arra is képes, hogy magát a természetet termelje újra, azaz tudományosan vagy a művészet révén a maga számára átsajátítsa, saját „szervetlen testévé” tegye.

Az egyetemes termelés emberi képessége azonban lényegi kapcsolatban áll a szépséggel: mivel az ember nemcsak saját szükségletei szerint termel, s mivel nemcsak saját, hanem mások mértékével is képes mérni, „ezért a szépség törvényei szerint is alakít.”

Mi köze a termelés egyetemességének a szépséghez? Miféle törvény, mérték a szépség? A szépség az egyetemességhez kapcsolódik, ahhoz a transzpozícióhoz, ami egyrészt az ember szükségleteitől az állat, egy másik ember, egy fűszál szükségletei felé közvetíti az ember termelési képességét, másrészt a természetet, benne az állatot és az embert a tudatosság fénylő tükrébe állítja.

Így lesz az állat szép, az ember szép, a természet szép. Minden szép, ha a tudat fénye ragyogja be a mindenséget. A szép attól szép, hogy mindaz, amit a tudat fénye ragyog be, intellektuális arculatot nyer, fölemeltetik a tudat fényébe.

Valamit a tudatosság fényébe állítani: ez azt is jelenti, hogy eltávolítani, egy bizonyos távolságból szemlélni. A távolság azt is jelenti, hogy szabad viszonyban állni vele, nem egy szükséglet kényszerébe kötve. Szemlélni, nem használni; őrizni, nem felélni.

A távolság azonban az eltávolítottak egymásra vonatkozásának egy esete, így egyben viszony, vagyis közelség. A szépség tehát közelség és távolság keveréke: valami vagy valaki közelít hozzám, mégis távol marad; látom, de nem érem el; ha elérném, megsemmisülne a távolság, eltűnne a szépség.

Mi tehát a szépség törvénye? A távolító-közelítés. És mi ennek mértéke? A tárgynak még éppen szemlélhető távolságban tartása, mely így nem azonos velem, nem is végtelenül eltávolított és láthatatlan, hanem még éppen látható. A nap lebukott már, de körvonala még látható, fénye még itt van, besugározza az ég és a föld egy részét.

A szépség eltávolított jelenlét, reflektorfény. Az ember itt van, az állat is, meg a kő, a hangyák és a róka lábnyoma a porban.

A csikóhal a tenger mélyén, vagy egy, a geometria törvényei szerint lehetséges tárgy, akár egy szerencsétlen össze-vissza dadogása a vele elegánsan évődő bíró előtt: eltávolított jelenlét, még itt van, vagyis amott. Nem szükségszerű, de ha van rá figyelmem, láthatom, halhatom, érezhetem, tudhatom. Evilági misztérium. Titok ugyan, de még együttérezhetek (caritas).

A szépség még nem a szentség, mert evilági. De már misztérium. Honnan nyerem a távolságot? Az értelem saját fénye ez? Ezen a világon minden ok és következmény. Valami csak valamiből lehet. Honnan a távolság, a föld megnyitása?

Simone Weil számára létezik egy másik misztérium is, a szenvedés. A szenvedés az, hogy a szükségletek nem elégíthetők maradéktalanul ki. Szükséglet azért van, mert az ember a szükségszerűségnek alávetett lény.

A szükséglet az emberi lét határa: ha nem kapok levegőt, fuldokolni kezdek; ha nem eszem, lassan éhenhalok; ha nincs fűtés, előbb didergek, majd megdermedek; ha a kultúrából hiányoznak a létfontosságú igazságok, a tudatom szűkölködik, téves világban bolyong elveszetten; ha beteg vagyok, megtapasztalom embervoltom határait, és mindezek miatt meg is halhatok.

Az emberek, mint a geometriailag lehetséges tárgyak, mint valóságos teremtmények, csak ilyen és ilyen feltételek között létezhetnek. Meghatározhatunk más feltételeket is, amelyek között viszont nem létezhetnek valóságosan, csak mint elvont ideák.

A forradalom az, hogy olyan feltételeket akarunk teremteni, amelyek között a teremtmények a lehető legkevesebb szenvedés mellett valóságosan létezhetnek.

Ahhoz, hogy megtudjuk, melyek a teremtmény valóságos létének feltételei, szükséges a szenvedés. Csak a szenvedés tudatosíthatja a szükségleteket, és ezen keresztül a szükségszerűséget.

A szenvedés által megértjük a szükségszerűséget, ráébredünk valódi szükségleteinkre, megértjük, melyek az emberlét határai, s a feltételeket, melyek elengedhetetlenül szükségesek.

A határ tapasztalata azonban magában foglalja a határ túloldaláról való tudomást is. Ha van határ, az valaminek a határa, tehát kell lennie valaminek a határon túl. A börtön rácsai a külső világra utalnak, ahogy az ányék a fényre.

A szenvedés így evilági misztérium, mint a szépség. A szenvedők arca ezért szép. Ami ugyanakkor morális és politikai botrány. Jézus arca.

De ugyanakkor az anya fájdalma is és a gyereké, akik a születésben megtapasztalják a szenvedést, s megértik a szükségszerűséget. Értik a határt.

A születés fájdalma evilági misztérium, de valamiképpen minden más szenvedés is az.

Éhség, rabszolgaság, börtön, ütések, verbális terror, hazugság, megtévesztés, tévedés, mélyszegénység, hazátlanság, száműzetés, bántalmazás, butaság, igazságtalanság, önzés, a figyelem hiánya. A munkások és parasztok gyökértelensége és rögeszméi, a tőkések ostobasága, a jog tévedései. Az állatok ember okozta végtelen kínjai.

Botrány az, hogy a Rossznak van „spirituális haszna”, hogy a szenvedés a Jó kapuja. A Rossz így sohasem abszolút, csakis evilági módon igaz.

A föltámadást azonban, a szükségszerűség legyőzését, rosszul, történelmi módon értelmezték, mondja Weil. A föltámadás nem a forradalom. A föltámadás mint a szükségszerűség legyőzése a transzcendenciára mutat, arra, ami túl van a határon, ami nem evilági.

A forradalom célja viszont a szükségletek lehető legteljesebb kielégítése, a határ innenső oldalán, s ez sohasem lehet tökéletes, a szenvedés nem elkerülhető. De talán elkerülhetővé teszi a fölösleges szenvedéseket.

A föltámadás így nem mond ellent a forradalomnak, nem helyettesítik egymást, mivel két eltérő realitásra vonatkoznak. Mindkét szükséglet része az emberi lénnyel szembeni kötelezettségek listájának.

A forradalom, pontosabban a gyökértelenség felszámolása, azt célozza, hogy csak szükségszerű szenvedések legyenek, ám ne legyenek fölösleges, tévedésből, mulasztásból következő szenvedések.

Begyökerezettség: a szükségszerű szenvedésekért és a fölöslegesek ellen.