Ha Elizabeth Warren hallgat támogatóira, és négy éve elindul az elnökjelöltségért, ma egészen máshogy nézne ki a Demokrata párt progresszív szárnya.
A jelenleg 70 éves massachusetts-i szenátorban minden megvolt, hogy a demokrata párt baloldalát harcba vigye: a jogászprofesszor – aki 1996-ig a Republikánus párt regisztrált támogatója volt – a 2000-es években már az amerikai középosztály eladósodásának strukturális okairól írt bestsellert, majd a Kongresszus és az Obama-kormányzat a 2008-ban kitörő válság alatt több, az embereket a válság pusztító hatásaitól megvédeni hivatott testület vezetésére is felkérték.
2012-ben már a korlátok nélküli kapitalizmus egyik legismertebb kritikusaként, és a bankok szabályozásának élharcosaként nyerte el Massachusetts egyik szenátori székét.
Warren végül hosszas mérlegelés után – és mások mellett Sanders nyilvános noszogatása ellenére – nem indult el, és ezzel megnyitotta az utat a vermonti szenátor előtt. A demokratikus szocialista szenátor új perspektívákat nyitó kampányával megágyazott annak, hogy ma esélyesként beszélhetünk róla, Warren viszont megóvta magát a pártelit örök haragjától. Noha Warren „minden ízében kapitalistának” tartja magát, a két progresszív szenátor álláspontja a legtöbb kérdésben közel áll egymáséhoz: Warren is feldarabolná a több szektorban működő bankokat, emelné a leggazdagabbak adóját, szövetségi szinten legalizálná a marihuánát, jelentős állami erőforrásokat költene a lakhatás megfizethetővé tételére, és egyebek mellett az internet szabadságának biztosítására és a nagy techcégek feldarabolására is komoly terveket dogozott ki. (Elizabeth Warrenről indulása bejelentését követően közöltünk hosszabb portrét.)
Warren egyes kérdésekben a centristáknál radikálisabb, de a vermonti szenátornál valamivel kevésbé radikális lépéseket tenne: támogatja az univerzális egészségügyi ellátást, de átmenetileg csak a jelenlegi, több biztosítós rendszert bővítené egy állami opcióval, Sanders-szel szemben csak a diákhitelek egy részét törölné el, és az Egyesült Államok imperialista háborúival és beavatkozó politikáival szemben is valamivel enyhébb hangot üt meg, mint vermonti kollégája.
Warren első komolyan vehető jelöltként indította kampányát, és a demokraták pénzembereinek minden igyekezete ellenére folyamatosan erősödött ‘19 őszéig, amikor rövid időre át is vette Joe Bidentől a vezetést a közvélemény-kutatásokban. Ezt követően azonban lejtmenetbe kezdett. Egy ponton pedig a két, addig egymást nem támadó progresszív kampány között is igen feszült lett a viszony, miután Warren kampánya szexizmussal vádolta meg Berniet, Sanders szocialista holdudvara pedig állandóan arról beszélt, hogy Warren eladta magát: egyre kevésbé beszél a materiális kérdésekről, és egyre inkább a liberális felsőközéposztálynak szóló identitáspolitikára helyezi a hangsúlyt. (Warren és Bernie támogatói magja a kezdetektől eltért egymástól: míg Bernie a városi fiatalok mellett a fizikai munkások között rendelkezik a legerősebb bázissal, Warren a diplomás értelmiségiekre és közszolgákra támaszkodik.) A progresszív / szocialista táborban az keltett leginkább megütközést, amikor Warren több évnyi, az oligarchikus rendszer elleni ágálás és egy kisadományokra épülő kampány felépítése után pénzszűkében maga is elfogadta a vállalatoktól és nagy donoroktól érkező támogatást. Ezt a döntését ráadásul egy egészen Hillary-kompatibilis érvvel indokolta: neki nőként is jár ugyanaz, ami a férfiaknak.
Azt ezen a ponton már valószínűleg maga Warren sem reméli, hogy esélye lehet a küldöttek többségének megszerzésére, a szenátor egyik korai államban sem tudott áttörni, a RealClearPolitics által számolt közvélemény-kutatási átlag szerint országosan 14%, a szuperkedd-államokat figyelembe véve 15.3% a támogatottsága, a győzelemre érdemi esélye csak hazai államában, Massachusetts-ben lehet, de még itt is konzisztensen Sanders alá mérik.
Warrennek egy módja lehet az elnökké válásra: ha egyik ellenfelének sem sikerül begyűjtenie a küldöttek többségét (ez a Fivethirtyeight szerint ma kétharmad körüli valószínűségű forgatókönyv), akkor a jelölőgyűlésen új szabályok lépnek életbe: a küldöttek megváltoztathatják szavazatukat, és egy rakás, a pártelit által jelölt „szuperdelegáltnak” is cédulát osztanak. A progresszívok és a centrum körében is relatív sok kredittel rendelkező jelölt arra játszhat, hogy a küldöttek benne egyeznek ki. Ehhez Elizabeth Warrennek egyetlen államot sem kell megnyernie, pusztán versenyben maradnia és arról győzködnie az ideológiai háborúban álló feleket, hogy ő „az egység jelöltje”.