Nem arról kellene folynia a diskurzusnak, hogy ha valaki otthon szülne, akkor valami furcsaságot követ el, hanem mondjuk arról, hogyan lehetne megváltoztatni a terhes nők semmibe vételét.
Az német szociáldemokraták is keresik az útjukat. Egyelőre azonban a leghangosabb ajánlat arról szól, hogy az elveszett munkásosztály visszacsábításához a liberális eredményeket kell feladni.
Egy állam dönthet úgy, nem hagy senkit az út szélén. Vagy dönthet úgy is, hogy a törvények eszközével bünteti, fegyelmezi, kordában tartja ezeket a szegényeket hogy ne okozzanak gondot a tisztes polgároknak, még a szemük elé se kerüljenek.
Kész, vége a nehézségeknek!
Ez nem pont annak az elnyomásnak, erőszaknak az újratermelése, ami ellen elvileg tiltakoztak azok, akik fekete ruhában sétáltak rá a Golden Globe vörös szőnyegére?
Mennyi a realitása, hogy azok, akik fél éve a fél évvel későbbi időpontra rányomták, hogy igen, ott leszek, azok tényleg nem fognak iskolába menni? És ha nem jön össze a tömeg, nem az ügyet felfújó médiát fogják megszidni.
Hiába nyert 2014-ben, nem Szabó Szabolcsot az Együtt politikusát, hanem Bangóné Ildikót saját politikusát kívánja indítani az MSZP a csepeli körzetben áprilisban Németh Szilárd ellen. De mi lehet a megoldás?
A mai magyar külpolitika az európai békerend ellensége, szövetségeseinek antidemokratikusnak, antiliberálisnak, antiszociálisnak kell lenniük. Sőt, Orbán – aggasztó módon – a diktatúrákat és az autokráciákat preferálja.
Vajon mikor a rabszolgák fellázadtak, meg kellett-e volna fontolniuk, hogy a célok, amelyekért küzdenek, az intézmények, amelyeket létre kívánnak hozni, nagyobb szabadságot és jólétet hoznak-e majd nekik?
A politikát nem véletlenül csinálják pártok. Aki nem végzi el helyettük az ő munkájukat, csak a jelöltségre utazik, az inkább maradjon csendben.