1956 immár hetvenéves forradalmát sokan hívják sorsfordító, globális eseménynek a mai napig is. Bár ennek mai értelmezései – legalábbis Magyarországon, például annak legfurcsább múzeumában – valamiféle nemzeti önrendelkezést óhajtó, antikommunista lázadásként láttatják az október 23. után kibontakozó eseményeket, eredetileg nem ezért vert hullámokat a felkelés Moszkva általi véres leverése. Nyugat-Európában ugyanis a Szovjetunió, mint a fasizmus felett győztes hatalom 1945 után mindenhol a nemzetközi kommunizmus reménysége volt, az, hogy Sztálin valójában milyen terroruralmat épített ki, és hogyan végeztette ki például a legtöbb bolsevik vezetőt is, a nyugat-európai kommunistáknál sokáig kínos tabutéma volt.

1956 és főként 1956 november 4-e, amikor a magyarországi, alapvetően baloldali-szocialista követeléseket hangoztató forradalmat bevonuló szovjet tankok kezdték leverni, viszont fordulópont volt. Mivel az eseményt a hírekben minden munkás, szakszervezetis, kommunista párttag láthatta Kanadától Nyugat-Németországig, ennek a legtöbb, monolit és Moszkva vonalát követő kommunista pártban végzetes szakadás lett a következménye.

1956 október 23-a évfordulóján pedig arra is emlékezni kell, hol fordította meg ekkor valójában Magyarország a történelmet: nem az antikommunisták szemében, hanem az akkor még létező szocialista és nevében kommunista munkásmozgalomban.

Az elvtársak bezárkóztak

1956. november negyedike egy igencsak kellemes, őszi napnak ígérkezett London belvárosában, amely a politikai helyzet miatt végül tökéletes tüntetésnappá formálódott. Ian Black 2006-os az 56-os forradalomról megemlékező cikksorozatának utolsó darabja a Guardianben megemlékezett róla, vasárnap délutánra a Trafalgar téren már összeállt az a több ezer fős tüntetés, amely a hivatalban lévő konzervatív miniszterelnök, Anthony Eden katonai agressziójának tervei ellen tüntetett. Eden a szuezi csatorna egyiptomi államosítása után, a franciákkal és izraeliekkel egyetemben a katonai beavatkozás mellett döntött, hogy Gamal Abdel Nasszer egyiptomi elnök terveit megállítsa.

A háborúellenes tüntetők a téren, a Whitehall út felé menetelve azt skandálták, „törvényt, ne háborút!”. A hírek pedig már arról szóltak, hogy a brit légierő bombázni kezdte Kairót.

A kommunista párt (CPGB) székhelyén viszont minden csendes volt. A Covent Garden melletti King Streeten, prominens helyen lévő székházban a tanácsterem spalettái lecsukva, és noha a párt számos híve rendszerint ott menetelt a nyugati háborúk elleni tüntetéseken, ez alkalommal egy tagjuk, egy transzparensük sem jelent meg. Az „elvtársak” otthon maradtak.

Az ok egyszerű volt. Minden CPGB-tag, így a vezetőség is meghallgathatta, ahogyan aznap hajnalban a magyar miniszterelnök, Nagy Imre bejelentést tesz arról, szovjet tankok lépték át a „baráti” Magyar Népköztársaság határait, „azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar kormányt.”

„Csapataink harcban állnak”

– mondta be még a budapesti rádió. A brit kommunisták pedig, csakúgy mint a franciák, olaszok, nyugatnémetek, svájciak, írek, ott maradtak egyedül, tudván, a szovjet csapatok más kommunista ország, a magyarok csapataival állnak éppen harcban. A vezetőségi megbeszélésen John Gollan, a frissen kinevezett pártfőtitkár megpróbálta eladni a hivatalos moszkvai verziót az eseményekről:

„Az imperializmus” – mondta, „vissza akarta szerezni a pozícióit. Ha a magyar lázadók győztek volna, az a reakció győzelmét jelentette volna, és Magyarország a szocialista országokra irányuló tőrként, fasiszta bázissá vált volna. A Vörös Hadsereg ezért helyesen járt el, amikor beavatkozott.”

Rajani Palme Dutt, a párt korabeli „főideológusa” – aki korábban Sztálin nyilvánosságra került bűneiről azt hangoztatta – „ezek csupán foltok a fényes Napon, magán”, ekkor ugyanezt fejtegette beszédében, amelyet a brit titkosszolgálat természetesen már akkor is lehallgatott. A vezetőségben többen kifejezték ugyan kétségeiket az előadott verzió hitelessége felett – hiszen Magyarországon hírek szerint a gyárakat a lázadók a munkások ellenőrzése alá juttatták és számos antifasiszta, kommunista párttag csatlakozott a felkeléshez. A végszavazáson viszont csupán két központi vezetőségi tag – Max Morris és Arnold Kettle nem fogadták el a rossz ízű és kényszeres határozati javaslatot a „fasiszta magyarországi felkeléssel” kapcsolatban.

„Meglepetésemre még azok is, akik korábban bírálóan nyilatkoztak, végül a határozat mellett szavaztak,” – emlékezett vissza később, Black 2006-os cikkében Morris a történtekre, aki akkor, 94 évesen a vezetőség utolsó élő tagjának számított.

Miközben a brit pártvezetők a távolból próbálták összerakni, végül is mi történik Budapesten, az olasz kommunisták központi lapja, a L’Unitá tudósítója, Alberto Jacoviello már a forradalmi Budapesten dolgozott, az október 30-i, első szovjet beavatkozás éjszakáját egy óbudai gyár pincéjében a munkásokkal együtt töltötte el. Élményeiről érzékletesen számolt be a római szerkesztőségnek elküldött riportjában, kiemelve hogy a munkások a forradalmi felkelők lelkes hívei, és nagy reményekkel tekintenek a jövőbe.

A tudósításból ezt a részt – mint utóbb kiderült – Palmiro Togliatti, az Olasz Kommunista Párt főtitkárának személyes utasítására, kihúzták. Az Unitá csupán mint „fasiszta brigantik garázdálkodását” mutathatta be a budapesti ‘56-ot, ahol a „humanizmust képviselő” szovjet csapatok mentik meg tőlük a „magyar népet.”

A Huszadik Kongresszus és a Titkos Beszéd

A folyamat – ahogy a magyar forradalom is – 1956 tavaszán, az új szovjet pártfőtitkár, Nyikita Szergejevics Hruscsov reformjaival kezdődött. 1945 óta nem csupán a Szovjetunión belül, de a nyugati „vonalas” kommunista tömegpártokban is a legfontosabb összetartó erő annak a Sztálinnak a kultusza volt, amelyet Hruscsov a Szovjetunió Kommunista Pártjának (SZKP) XX. kongresszusán tartott, úgynevezett „titkos beszédben” megkérdőjelezett. A pártfőtitkár ugyanis a kongresszuson egészen addig elképzelhetetlen módon Sztálin gyilkosságairól, az ő parancsára elkövetett törvénytelenségekről és a lenini elvek Sztálin általi elárulásáról (autonómia, a kizsákmányolás elleni harc, a szerves fejlődés az iparosítás helyett, nemzetiségi türelem és így tovább) beszélt.

Az expozé „titkos” jellege abban állt, hogy arra, közvetlenül Moszkvába csak előre gondosan megszűrt szovjet és nemzetközi „elvtársakat” hívtak meg. Ezek között csupán a két legnagyobb nyugat-európai kommunista párt, a Franciaország Kommunista Pártja (FKP) és az Olasz Kommunista Párt (OKP) küldöttei vehettek részt.

A Hruscsov által elmondottak részleteit egészében a pártfegyelem okán nem tárhatták az akkor még mindig százezreket mozgató pártok és a saját országaik nyilvánossága elé, de világos volt hogy a Hruscsov által Sztálinról elmondottak a nyugati fegyverkezés, imperializmus ellen folytonosan mozgósított párttagok körében különösen súlyos összeomlást eredményezett volna. Hiába folytak nyugaton is kegyetlen ideológiai harcok például a trockista, a szovjet pártvezetés központi szerepét elutasító bolsevikok ellen, a nagyobb munkástömegek azért tartottak ki elsősorban a központi kommunista pártok mellett, mert Sztálint mint Európa megmentőjét, Hitler legyőzőjét és a Szovjetunió „munkásparadicsommá” formálóját tisztelték.

A sztálinista berendezkedésre jellemző, a vezetőt tévedhetetlenként és ezáltal megérdemelt módon szinte korlátlan hatalommal felruházó „személyi kultusz” rendszerének hirtelen lerombolása tehát 1956-ban ugyanolyan súlyos, ha nem súlyosabb következményekkel járt volna Franciaországban, Olaszországban és a briteknél mint a keleti blokkban. Ezeknek a pártoknak a vezetői, központi bizottságai, a lapjaik főszerkesztői és szerkesztői pedig természetesen ugyanúgy féltették ettől a változástól a saját hatalmukat mint a keleti blokk állami és pártvezetői. Éppen ezért ha lehet még inkább hevesebben próbálták eltitkolni a változás részleteit.

A „személyi kultusz” gyakorlata miatt ugyanis ha nem is a teljes mozgalomban, a nyugati tömegpártokban a helyi vezetők és Sztálin kultusza 1947 óta összefonódott. Palmiro Togliatti olasz pártfőtitkár és Maurice Thorez francia kommunista pártvezér képmásai Marx, Lenin és Sztálin mellett szerepeltek a pártgyűléseken, kongresszusokon, aktívákon. Így ha Sztálin személyi kultusza a XX. kongresszus értelmében „hiba volt”, ahogyan Hruscsov mondta, akkor Thorez és Togliatti pozíciója is megrendülhet.

További problémaként merült fel a nyugati sztálinisták esetében, hogy a XX. kongresszus itt is rég eltemetett vitákat hozott a felszínre. Az eredeti, 1917-es gondolat, amely szerint Vlagyimir Iljics Lenin Szovjet-Oroszországa csak egy kiindulópont lenne egy szélesebb a világon végigsöprő kommunista forradalom számára, 1956-ban a hivatalos kommunista pártokban már rég halott volt. Sztálin pártvezetése 1936 óta központilag, a Szovjetunió külföldi kommunista pártok feletti befolyását – és lehetőleg valamennyi alternatív szervezet elnyomását – szolgáló Komintern szervezetét használva számolta fel ezt az eredeti eszmét. Helyére 1936-1939 között egy másik doktrína, a „nemzeti különutakon” elérhető, minden országban sajátos fejlődésű szocializmus eszméje került. 1939-től ezt, Sztálin és Hitler titkos kiegyezését követően fokozatosan letekerték. 1941-ben, amikor a náci Németország végül mégis megtámadta a Szovjetuniót, a „sajátos, nemzeti úton való fejlődés” gondolata az „antifasiszta népfront” képében tért vissza. Ez a polgári pártokkal való kompromisszumkeresésre, a náci, fasiszta erők elleni összefogásra utasította a korabeli pártokat.

1947-ben megint fordulat történt: Sztálin és külügyminisztere, Vjacseszlav Molotov hivatalosan is megszüntette a Kominternt és az eszkalálódó hidegháború hatására létrehozta a Kominformot, a Kommunista és Munkáspártok Tájékoztató Irodáját, amely az összes – a Szovjetunióval szövetséges politikai pártot már nem összefogta, csupán „tájékoztatta” Moszkva hivatalos álláspontjáról.

Ezt szervezetet Hruscsov végül 1956-ban jogutód nélkül szüntette meg, ami azt is jelentette, nem volt többé olyan egységes, és egyértelmű tekintéllyel rendelkező nemzetközi szervezet amely közös „vonalat” biztosított volna a szatelitpártoknak a tájékozódáshoz.

Ezzel a „különleges nemzeti út” a kommunizmus felé visszakerült az „étlapra.” Nem csupán az 1953-tól Magyarországon miniszterelnökké kinevezett Nagy Imre tette korán magáévá, agrárius fordulatot sürgetve a magyarországi szocialista gazdaságban, de Władysław Gomułka lengyel pártvezető is. Egy ilyen fordulat noha nem tért volna vissza a kommunista világforradalom eredeti értelméhez de nagyban veszélyeztette volna a mindenben a Szovjetunió érdekeit támogató, és azt szolgaian lemásoló irányzatot.

A sztálini hibák szovjet hangoztatását, és Gomułka valamint Nagy programjának Lengyelországban és Magyarországon való elnyomását a nyugati kommunista pártvezetők még el tudták bagatellizálni. Ugyanez a párt tagságában már kevésbé sikerült. Míg Angliában a kommunista párt szűk körű, főként értelmiségiek és antifasiszta társutasok körében népszerű mozgalom maradt, a skót szekciónak már a harmincas évektől számtalan munkás alapszervezete, szakszervezeti tagja volt. A magyar forradalom, és a magyar munkások kiáltványai, a szovjet megszállás után hatalomba kerülő Kádár János-kormány ellen meghirdetett magyarországi általános sztrájk inkább itt gyakorolt hatást.

A skót bányászok fellázadnak

Ennek sok helyen volt visszhangja. Értelmiségiek, újságírók, szakszervezetisek ezrei sőt, politikusok sora mondott le az olasz, francia, brit és holland kommunista pártban viselt tisztségeiről, egyes helyeken konkrét pártszakadás ment végbe. Ezek nem főleg és fő szabályként felülről indult viták eredményei voltak: míg a pártvezetés még talált volna erkölcsi és materiális kifogást a szovjetek akcióira, a magyar munkásokkal jobban együttérző – és történetüket a nem kommunista sajtóból megismerő – helyi szakszervezetisek már nem voltak ilyen megbocsátóak.

A skót példa kiemelkedő, hiszen a West Fife környéki – nagymértékben kommunista párttag – bányászok vezetője, Lawrence Daly, egykor a legkeményebb hidegháborús időkben hithű sztálinista volt. Mégis Daly az, aki szakszervezeti vezetőként és a kezdeményezte, hogy a magyar forradalom hatására a helyi kommunisták leváljanak a pártról, 1956 végén és 1957 elején pedig megszervezte a Fife-i Szocialista Ligát (Fife Socialist League). Daly nem csupán a helyi szervezésben vett viszont részt, a Szovjetuniótól Magyarország megszállása miatt megundorodó és a kommunista pártból ugyancsak kilépő marxista értelmiségiekkel, E. P. Thompsonnal, John Saville-el is kereste a kapcsolatot. Saville és Thompson már korábban, 1956 júniusában megalapították a The New Reasoner nevű „jakobinus-radikális” irányvonalú folyóiratot, amelyben a kommunista központi pártvonal kontrollja alól kívánták kiszabadítani a brit marxista gondolkodást.

A mozgalom másik óriási pillanata volt, amikor csatlakozott hozzájuk Peter Fryer, a Daily Worker (ma Morning Star), a brit kommunista párt hivatalos lapjának volt tudósítója is. Fryer, akit a kommunista párt küldött Budapestre, hogy a helyzetről tudósításokat küldjön, úgy érezte, a tömegek, diákok, munkások budapesti utcákon, vidéki városokban való magyarországi „kiáradása” szembesítette azzal: ő pont így képzelte el a kommunista mozgalmakat és forradalmat, de most éppen saját pártja nevezi ezeket az embereket fasisztáknak, és azt akarta, tudósításaival ő is védelmezze ellenük a szovjet tankokat.

Fryer végül úgy döntött, megírja az igazságot a Daily Worker olvasói számára. „A magyarországi események – amelyek messze nem voltak fasiszta összeesküvés – a nép túlnyomó többségének forradalma volt a sztálinista bürokrácia zsarnoki uralma ellen,” írta ezek egyikében.

Fryer október folyamán küldött jelentéseiből a Daily Worker egyet sem hozott le. Mikor pedig a tudósító megtagadta, hogy az események „a párt által előnyben részesített verzióját” igazolja vissza helyből, leváltották, és egy ifjú, ambiciózus munkatársat küldtek ki helyette, aki már hajlandó volt a fasiszta brigantikra lecsapó felszabadító szovjet csapatokról riportot írni.

Fryer ezek után tiltakozásképpen visszaadta párttagkönyvét, majd „A Magyar Tragédia” (Hungarian Tragedy) címen megírta könyvét is, amely alapvető hatást gyakorolt a brit radikális baloldal gondolkodására.

Daly és a New Reasoner köre kifejezetten a magyarországi forradalom leverése után találtak egymásra, és ennek nem Daly – elég rövid életűnek bizonyult – választási próbálkozásai lettek a fő eredménye.

A New Reasonerből ugyanis nem sokkal később megalakult a The New Left Review, a 68-as brit és nemzetközi újbaloldali azóta is meghatározó alap-folyóirata. A Fife Socialist League pedig a brit újbaloldali hullám történészek szerint „egyetlen jelentős, ipari munkásokból álló, önálló szervezete volt.”

Daly erről az időszakról a New Left Review-ben publikált 1960-as értékelésében úgy fogalmazott:

„1956 decemberében nyilvános gyűlést szerveztünk Peter Fryer számára a Lochgelly nevű bányavárosban, ahol árultuk a »Hungarian Tragedy« című könyvét és a »The CP and Hungary« [A kommunista párt és Magyarország] című röpiratát. Augusztusban egy másik volt taggal együtt felszólaltunk egy teltházas bányászgyűlésen Lochore-ban, ahol kifejtettük kilépésünk okait. Elolvastuk, árultuk és megvitattuk a The Reasoner 1956-os három számát, és jobban vonzottak minket az abban szereplő eszmék, mint P. Fryer későbbi Newsletter című kiadványa, amely végül a trockista Szocialista Munkásliga nyílt szócsövévé vált. 1957 márciusában elfogadtuk a [Szocialista ]Liga alapszabályát, amely a demokratikus szocializmus kiépítését hirdette alapvető célunkként.”

A demokratikus szocializmus ezelőtt az időszak előtt kevesek által hirdetett eszmének számított. Míg a forradalmi újbaloldaliak „újhulláma” 1956 után a munkásforradalmak és a nemzetköziség eszméjéhez tértek vissza, Daly szóhasználatában ugyancsak a magyarországi eseményekhez köthető, hogy ez a fogalom – amely már a Bernie Sanders, Jeremy Corbyn, Jean-Luc Mélenchon által oly ismertté vált – valamikor itt vált ismét népszerűvé.

Ez a politikai vonulat a parlamentáris demokráciával kívánta kibékíteni a mozgalmat, annak szerves részévé válva azt valamiféle populista (ez a szó sem a jobboldalról jött), „népi demokráciává alakítva”. Felülről, párttal, aktivistákkal, pártértelmiséggel, szavazó „tömegekkel” és nemzeti elkötelezettséggel. Az ellenfél az olaszországi 56 és az olaszországi 68 között is a „jobboldali burzsoázia” volt, a hős pedig (az eltorzított nézeteiben reprezentált) Antonio Gramsci. Az 1956-ról szóló riportokat eltitkoló Togliatti pedig simán túléli ezt a nagy váltást.

Amikor a hatvanas évek elején a munkásosztály, a „tömegmunkás” felé forduló, vele eggyé válni akaró militantizmus az olasz nagyvárosokban megjelenik, már ez ellen a poszt 56-os „rend” ellen lázad.

Angliában legelőször Andy Anderson anarchista pamfletjében vált Magyarország az ideális forradalommá, az eléggé elnagyolt és számos tévedést tartalmazó kiáltvány főként anarchista, és anarcho-kommunista hagyományban lett klasszikus „vádirattá” az ortodox marxizmussal szemben. Őt a Magyarországon részletes tanulmányokat folytató Bill Lomax Andersont sokban kijavító munkája követte, ami ugyancsak évtizedekig befolyásos mű maradt baloldali körökben.

A Franciaországba emigrált, a forradalmi kommunizmussal szimpatizáló 56-os, Káldy György saját munkája az ottani radikális hagyományban foglalt el fontos szerepet – ahogyan később az 1989-ben és utána Magyarországon is újra szervezkedő Nagy Balázs írásai is.

Létrejött tehát az európai és észak-amerikai újbaloldal két ma is érzékelhető irányzata: a militáns-forradalmi és a „demokratikus szocialista.”

És ki tudja, ez így alakul-e az 1956-os magyar forradalom kitörése, a munkástanácsok története – és végül vérbefojtásuk nélkül.