Sosem látott ütemben gazdagodnak a leggazdagabbak. Az Oxfam nemzetközi, szegénység ellen küzdő szervezet kimutatása szerint a dollármilliárdosok vagyona tavaly háromszor gyorsabb ütemben nőtt, mint az elmúlt öt év átlagában. Milyen következménye van ezeknek a folyamatoknak, és mi történik Magyarországon? Éber Márk Áron szociológussal beszélgettünk.

Az Oxfam január végén megjelent idei jelentése szerint a dollármilliárdosok vagyona 2025-ben több mint 16%-kal nőtt az előző évhez képest, ami háromszor gyorsabb növekedést jelent az elmúlt öt év átlagánál. Az elit összesített vagyona pedig mára elérte a 18,3 billió dollárt is, amivel egyértelműen történelmi csúcsot döntött. A milliárdosok összesített, együttes vagyona mindeközben egyetlen év alatt 2,5 billió (vagyis ezer milliárd) dollárral nőtt, ami – érdekességképpen – pont megegyezik az emberiség szegényebb felének teljes vagyonával. A dollármilliárdosok száma szintén most először haladta meg a 3000 főt – úgy, hogy a legfrissebb számítások szerint a Föld összlakossága jelenleg kb. 8,2–8,3 milliárd ember között van.

A jelentés rámutat arra is, hogy a vagyonrobbanás valójában szoros kapcsolatban áll a Trump-adminisztráció milliárdospárti politikájával. A szövetségi kormány  adócsökkentéseket vezetett be a szupergazdagok javára, aláásta a nagyvállalatok globális megadóztatására irányuló törekvéseket, visszafordította a monopóliumellenes fellépéseket, és hozzájárult a generatív mesterséges intelligenciához (AI) kötődő részvények felértékelődéséhez. Utóbbi tendencia a leggazdagabb befektetőknek jelentős nyereséget hozott világszerte. Ennek egyik oka, hogy az AI egy új technológiai területnek számít, amelyen belül a profitvárakozások sokszor elszakadnak a tényleges gazdasági teljesítménytől, ami létrehoz egyfajta lufiszerű felértékelődést.

Az Oxfam szerint ez az oligarchizálódás nem kizárólag az Egyesült Államokban jellemző: globális szinten is súlyos politikai-társadalmi következményekkel jár. Erre világít rá Joseph E. Stiglitz The Price of Inequality című, 2012-ben megjelent könyve is, amely amellett érvel, hogy az egyenlőtlenség nem csupán elvi igazságtalanság: a társadalmi megosztottság a gazdaság hatékonyságát és a demokrácia működését is nagyban aláássa.

Magyarországon is minden jel szerint hasonló folyamatok játszódnak le. Éber Márk Áron szociológus szerint „ez akkor is megállapítható, ha közben az itthoni tőkefelhalmozás mértéke és üteme eltérhet az USA adataitól” .

A magyarországi osztályszerkezetről A Csepp (2020) címen könyvet is jegyző kutató kiemelte, nem tudunk eleget a vagyon és a tőke hazai felhalmozásáról.

„Ami adat akad, az egyrészt sokszor becslésen alapul, másrészt hatalmas vagyonok olyan intézményes formákba vannak elrejtve, amelyek nem teszik könnyen feltárhatóvá, hogy ki a valóságos tulajdonos. A szóban forgó intézményes formák – a magántőkealapok és offshore-számlák – kettős célja, hogy miközben gyors tőkefelhalmozást tesznek lehetővé, elfedjék a tulajdonos kilétét, akik így kibújhatnak a közteherviselés, vagyis a magasabb adók befizetési kötelezettsége alól.”

Az viszont biztos, hogy a leggazdagabbak vagyonosodása itthon is gyors ütemben zajlik: a Forbes becsléseken és nyilvánosan elérhető adatokon alapuló listája szerint Mészáros Lőrinc vagyona 2025-ben naponta 1,3 milliárd forinttal emelkedett – ez összesen több száz milliárdot jelent egy év alatt –, miközben az ország gazdasága az év elején bejelentett kormányzati prognózissal ellentétben csak szerény növekedést produkált. Ennek a folyamatnak pedig egyértelműen megnevezhető politikai okai és következményei vannak.

A World Values Survey adatai alapján az emberek közel fele úgy véli, hogy a gazdag rétegek befolyásolhatják a választásokat. Ez a megérzés nem áll távol a valóságtól: kutatások szerint egy milliárdos 4000-szer nagyobb eséllyel tölt be politikai tisztséget, mint egy átlagpolgár. Ez jelentős mértékben a forgóajtó-jelenséghez köthető. E fogalom azt jelenti, hogy a nagytőkések, menedzserek politikai pozíciókat szereznek, és megfordítva. Ezt a forgóajtó-jelenséget szemléletesen, magyar kontextusban mutatja be Scheiring Gábor Egy demokrácia halála című 2019-es könyve.

A vagyonosok, a nagytőkések és különösen a szupergazdagok tehát hatalmas politikai befolyással rendelkeznek, vagyonuknál fogva képesek ugyanis befolyásolni a politikai döntéseket. Ha politikai hivatalt vállalnak, kétségessé válik, hogy mennyiben szolgálják a közjót, illetve mennyiben hajtanak inkább magánhasznokat maguknak és üzlettársaiknak. De ha nem is vállalnak közhivatalt (politikai hivatalt), akkor is képesek pártok és kampányok finanszírozásával alapvetően befolyásolni a politikai döntéshozatalt. Jellemző formája a politikai befolyásszerzésnek a lobbizás, is, amellyel befolyásolják a közhivatalok döntéseit: Brüsszelben például 25 000–30 000 aktív lobbista dolgozik azon, hogy befolyásolja az EU-s intézmények döntéshozóit, köztük az Európai Parlamenti képviselőket. Mindeközben az EP összesen 720 képviselővel működik.

Éber rámutat, hogy „a vagyonosok közvetetten is befolyást gyakorolnak a politikai döntésekre. Utóbbira jó példa, ha közpolitikai, illetve szakpolitikai intézetek (think tank-ek, policy institute-ok) finanszírozásával és – ezáltal – munkájuk befolyásolásával megdolgozzák a közvéleményt és a közhaszon rovására magánhasznot hajtó közpolitikákat javasoltatnak és ilyen intézkedéseket visznek keresztül. Például csökkentik a vállalkozásaikat, vagyonukat, tőkejövedelmeiket, cégeik profitját vagy osztalékaikat terhelő adókat vagy más módon bújnak ki a közteherviselés alól. Vagy éppen azzal, hogy kedvező áron megszerzik a közszolgáltatások biztosításának jogát vagy a közvagyon egyes részeit, magántulajdonukba vonják (privatizálják) ezeket, a közhatalom befolyásolásával piacot építenek saját maguk számára, magánhasznot termelnek általuk.”

A társadalmi egyenlőtlenségeknek tehát demokráciaromboló hatása is van, hiszen a többségi társadalomra vonatkozó döntéseket egy szűk, szupergazdag elit hozza meg. Ez a berendezkedés pedig létrehoz egyfajta ördögi kört is, amelyben a vagyonos döntéshozók természetesen a saját érdekeiknek megfelelő törvényeket terjesztenek elő. Az USA példája figyelmeztetés: az ultravagyonos elit politikai befolyása világszerte teljes mértékben aláássa az emberi jogokat, a szabadságot és a demokratikus intézmények megfelelő működését.

Éber Márk hangsúlyozza, hogy „a gyakorlatban a tőkefelhalmozás a tulajdonosok oldalán hatalmas vagyonok képződésével, egyszersmind a tömegek kisemmizésével jár. Ez a kettő úgy tartozik össze, mint az érem két oldala: erre hívta fel a figyelmet David Harvey a »felhalmozás kisemmizés által« (accumulation by dispossession) témájában írott elemzéseivel. Másképpen: a tőkefelhalmozás ára sokak vagyonának kisajátítása, illetve sokak munkájának kizsákmányolása; ezt mutatta ki Nancy Fraser is Kannibál kapitalizmus (2024) című könyvében.

A kevesek kezében összpontosuló magánvagyon így hiányzik a társadalom hasznára és védelmére fordítható közvagyonból. Hiányzik többek között a közszolgáltatásokból, a közegészségügyből, a közoktatásból, a közösségi lakhatás különböző formáiból, a közösségi közlekedésből, a közművelődési intézményekből (színházakból, közkönyvtárakból, közgyűjteményekből), a közüzemi infrastruktúrából, a gyermek- és ifjúságvédelemből, a mentális betegségek, valamint a drog- és alkoholproblémák kezelésének közintézményeiből, vagyis a társadalom és a közösségek javát szolgáló intézményekből és közberuházásokból. A legfőképpen azonban a dolgozók és különösen is a közfoglalkoztatottak, a közalkalmazottak és a köztisztviselők tisztességes munkafeltételeinek biztosításából, béreikből és fizetéseikből hiányoznak a források.”

A vagyon koncentrációja mindeközben a társadalmi mobilitás mértékét is csökkenti: a társadalmi szintek közti mozgás-áramlás-forgalom szűkülését csökkenését eredményezi:

„A szupergazdagok magántőkevagyonának felhalmozódása a tapasztalatok szerint együtt jár a társadalom tudásának megfogyatkozásával, egészségének romlásával, a jövedelmi és vagyoni egyenlőtlenségek gyors növekedésével, a közintézmények kiszárításával, a társadalmi rétegek közti szakadék mélyülésével, a különbségek megmerevedésével, a határok átjárhatóságának korlátozásával.”

„A társadalmi struktúrák megmerevedése, a társadalom bezárulása  a túlnyomó többség számára előnytelen életfeltételeket eredményez”.

Éber szerint „bár jóval kisebb mértékben, de voltaképpen azoknak is árt, akiknek magánirodaházak, magánlakóparkok megmagasított falai és golyóállóüveg-táblái mögött kell élniük az életüket, miközben magániskolákba, magánegészségügyi intézményekbe és privát rekreációs centrumokba járva, magánrepülőgépekkel és magánhelikopterekkel utazva, de a mindennapokban is hatalmas városi terepjárókkal közlekedve elzárkóznak a társadalmi többségtől, sohasem tudhatják biztonságban a szeretteiket, akiket biztonsági magáncégek test- és vagyonőreinek igénybevételével kell folyamatosan védelmezniük.”

Éber rámutat arra is, hogy a „magánvagyon koncentrálódásával együttjáró társadalmi-gazdasági polarizáció – a felső és alsó szintek eltávolodása — harmonikaszerűen széthúzza a társadalmat. Ebben a folyamatban hosszabb távon kevesen felfelé, sokan pedig lefelé mozognak a társadalmi térben: a középosztály fikciója mindinkább szertefoszlik. Egyszersmind újjászületik illúziója és immár új jelentéssel telítődik: az »egyszerű milliárdosok« mellett immár az ultra- és szupergazdagok is előszeretettel sorolják magukat a középosztályba, mondván, „vannak nálunk gazdagabbak és szegényebbek is, mi is valahol középen vagyunk”.

Fontos kiemelni egy összefüggést még ennek kapcsán, miszerint minél nagyobb a „távolság” az osztályok között, annál nehezebb átlépni egyikből a másikba generációról generációra, tehát minél nagyobbak a társadalmi különbségek, annál kisebb a valószínűsége a társadalmi mobilitásnak. Itt dől meg sok érvelés, amely szerint nem számít problémának a társadalmi egyenlőtlenség, ha van átjárás az osztályok között.

Az igazságosabb társadalmi berendezkedés alapja ugyanis nem az „átjárás”, hanem maguknak a társadalmi egyenlőtlenségeknek a csökkentése, amelynek alapvetően tart ellen a kapitalizmus működése.

Tehát miközben az osztályváltás valóban mítosz marad, alig-alig valósul meg, a fennálló rendszert legitimálja, igazságosnak mutatva be – már amennyiben az állítólagosan meritokratikus működést igazságosnak tekintjük.

Mindemellett Éber azt is leszögezi, hogy a fenti „társadalmi-gazdasági és politikai átalakulások legfőbb vesztese ezzel a szemlélettel szemben nem ez az állítólagos középosztály, hanem mindazok a dolgozók (formális és nem formális, termelő és újratermelő, vagyis a fizetett munkát lehetővé tevő tevékenységet végző emberek, jellemzően nők), akik valahol e társadalmak alsó kétharmadában-háromnegyedében helyezkednek el”.

Az Oxfam szerint a helyzet orvoslására számos eszköz állna rendelkezésre.

A szervezet arra szólítja fel a kormányokat, hogy dolgozzanak ki átfogó, az egyenlőtlenségek csökkentését célzó terveket, és vezessenek be hatékony adóztatást a szupergazdagokra vonatkozóan. Azaz vessenek ki magasabb adókat a kiugró jövedelmekre és vagyonokra.

Emellett az erősebb „tűzfalak” kialakítását is sürgetik a vagyon és a politika között, szigorúbb lobbi- és kampányfinanszírozási szabályokkal, valamint a gyűlöletbeszéd teljeskörű betiltásával kiegészítve. Ez utóbbi különösen fontos lenne, hiszen a gyűlöletbeszéd elterjedése a szervezet szerint jelentősen hozzájárul a társadalmi egyenlőtlenségek újratermelődéséhez és megszilárdulásához. A közösségi médiában terjedő gyűlöletkeltő tartalmak ráadásul azt a hamis benyomást kelthetik az átlagos felhasználókban, mintha a szélsőséges politikai nézetek széles körű társadalmi támogatottságnak örvendenének. Ez a folyamat a valóságban, azaz az „offline” térben is legitimálhatja az erőszak alkalmazását, ami bizonyos körülmények között az erőszakos cselekmények számának növekedéséhez vezethet.

Mindezek ellenére az Oxfam egyenlőtlenség-csökkentő javaslatai valójában nem lépnek túl a fennálló gazdasági rendszer keretein: inkább a kapitalizmus konzerválását szolgálják. Ahelyett, hogy valódi strukturális változásokat sürgetnének, olyan intézkedéseket javasolnak, amelyek legfeljebb a legsúlyosabb nélkülözést enyhíthetik, miközben a társadalmi egyenlőtlenségek alapvető struktúrái érintetlenek maradnak.