Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Csepp alakú a magyar társadalom, nem babapiskóta!

Ez a cikk több mint 4 éves.

A mai magyar társadalom minden valószínűség szerint két legégetőbb kérdése, hogy jobb társadalmat csináltunk-e a rendszerváltás után, illetve hogy hogyan jutottunk el Orbán Viktor egyeduralmáig? Éber Márk Áron friss könyve mindkét kérdés megválaszolásához nélkülözhetetlen adalékokkal szolgál.

Éber Márk Áron (2020): A csepp – a félperiferiális magyar társadalom osztályszerkezete. Budapest: Napvilág Kiadó.

A csepp jelentősen hozzájárul ahhoz az immáron kiterjedt baloldali irodalomhoz, amely ténylegesen választ ad ezekre a kérdésekre, szemben a párhuzamos liberális irodalommal, amely szerint 2010-ig alapvetően minden rendben ment, mígnem Orbán kisiklatta a rendszerváltást. Éber vizsgálódásainak fókuszában az áll, hogy hogyan írható le a magyar társadalom szerkezete. Milyen fogalomkészlettel, és milyen alakzatként?

Ami a szóhasználatot illeti, egyértelműen leteszi a garast az osztály fogalmának szükségessége mellett. Minden más elterjedt fogalom (réteg, csoport, stb.) ugyanis elrejti a társadalom folyamatok viszony jellegét: tudniillik azt, hogy a szegény elsősorban nem a saját hibájából lesz szegény, a gazdag pedig gazdag.

Szélesebb társadalmi struktúrák határozzák meg az emberek sorsát. A felső osztály úgy rendezi be a társadalmat, hogy abban az alsónak nincs esélye a felemelkedésre.  Erre aztán empirikus bizonyítékokat is szolgáltat.

Az Éber által vállaltan marxiánus osztályelmélet fókuszában elsősorban az áll, hogy az illető tőketulajdonos vagy munkából kényszerül megélni. Nyilvánvalóan ez a legerősebb csoportszervező elv egy kapitalista társadalomban. Érdekes, hogy miközben a jobboldaliak és liberálisok meghaladott, avítt kategóriaként elutasítják az osztály fogalmát, közben maguk is sűrűn használják az középosztály kifejezést. Sőt, tulajdonképpen a rendszerváltás utáni Magyarország egyéni teleológiájává vált a középosztályi lét elérése.

Éber rögtön vitába száll a Fidesz retorikájával, mely szerint a politikájának lényege a középosztály támogatása. (Más formában ugyanezt célozta meg egyébként a korábbi kurzus is, hiszen az abban domináns liberálisok eszményített polgár fogalma nagyon hasonló jelentéstartományú.) Éber leszögezi, hogy a középosztály alapvetően definiálatlan fogalom. Idézve egyetért Scheiring Gáborral, aki szerint a középosztály fogalma „osztályelmélet nélküli osztálykategória”. A Fidesz általában a magát eltartani képesek szinonimájaként használja. Ez azonban nem más, mint egy politikai hívószó. Elemzéshez túl rugalmas, hiszen legtágabb értelemben bárkit magában foglal, aki munkából tartja el magát.

Ha valaki ragaszkodik a marxiánus osztályelemzéshez, abból koherensen következik a középosztály fogalmának elutasítása. Való igaz, hogy ebben a keretben ez osztályelmélet nélkül osztálykategória. A kapitalizmus kritikájából azonban kétfajta lehetséges válasz adódik. Az egyik a tőketulajdonos – munkás kettősség teljes felszámolása, a másik ezen ellentét csökkentése újraelosztás által. Ahogy azonban Sheri Berman emlékeztet, erre szalmaláng jellegű fellobbanásokon (a szpartakista felkelés és a torinói munkássztrájkok) kívül nem igazán volt példa ott, ahol ténylegesen létezett kapitalizmus. Nem számíthatók ide természetesen azon félperiférikus (orosz, kubai) és periférikus (kínai, stb.)  felkelések, melyek nem igazán kapitalisztikus viszonyokkal szemben jöttek létre. Ettől még természetesen lehet jogos követelés az igazságtalan tőketulajdonos – foglalkoztatott viszony felszámolása, csak történelmileg egyszerűen nem volt rá tényleges elszántság.

Ennek a szövegnek az eredeti változata az Új Egyenlőség oldalán jelent meg.

Az Új Egyenlőség rendszeresen közöl olyan társadalom-, politika-, gazdaságelméleti írásokat, amelyek hasznos szempontokat, kereteket nyújtanak a közéleti gondolkodáshoz, vitákhoz. A lap öndefiníciója szerint „a gazdasági demokrácia alapértékeit – egyenlőség, szabadság, igazságosság és szolidaritás – képviseli”. A Mérce – az Új Egyenlőség szerkesztőivel egyeztetve, olykor szerkesztve – rendszeresen közli újra a magazin szövegeit.

Marad tehát a második opció, a szociáldemokrata fokozatosság. Itt viszont kifejezetten központi szerepet játszik a középosztály fogalma. Lehetséges, hogy pontosabb középrétegekről beszélni, hiszen nem relációs osztályviszony ez. Ellenben Gøsta Esping-Andersen és mások is hangsúlyozzák, hogy az újraelosztás célja nem egyszerűen méltányossági, materiális, hanem olyan széles középrétegek megteremtése, akik megfelelően képzettek a globalitás által formált komplex társadalmi folyamatok megértésére, és ezáltal nem kerülnek az etnicisita-rasszista-szexista demagógia hálójába.

Másodsorban pedig van annyi anyagi függetlenségük, hogy nem kényszeríthetők paternalista klienshálozatokba, azaz véleményükért ki is képesek állni. A demokratikus szocializmusnak / szociáldemokráciának alapvető feltétele tehát a középrétegeket létrehozó újraelosztás. Hosszabb távon ebből kinőhet a tőke-munka viszony megváltoztatása is, mint például a svéd munkavállalói alapok esetében, vagy a szövetkezeti modell terjedésével.

A baloldalon nem ugyanarról van szó, mint a liberális és jobboldali esetben, melyek a már létező hártyavékony középréteget támogatnák az alsó osztály kárára, hanem a középrétegek megteremtéséről.

Ettől azonban még a középréteg bizony fontos kategória a baloldal számára is. Ennyiben vitában állok a szerző gondolatmenetével.

Ahhoz visszakanyarodva azonban: a társadalmi pozíció tehát elsősorban függ a termelőeszközökhöz való viszonytól. Ebből a szempontból Magyarország egészen különleges ország. A tőketulajdonosok máshol is hazai és külföldi frakciókra bomlanak, ám szinte alig adódik olyan ország, ahol Magyarországhoz hasonló mértékben a külföldi tőke ilyen domináns pozícióban lenne. Éber ennek bemutatására rendkívül hatásos ábrákat hoz, melyek közül kettőt itt is bemutatunk. Ébernek kétségkívül igaza van, hogy a magyar társadalmi struktúra megértéséhez fel kell hagynunk az izolált magyar világ képével, azt csakis a globális kapitalizmus világrendszerként való megközelítésével érthetjük meg!

Éber szerint a magyar társadalomban van hazai tőkés frakció, külföldi tőkés frakció, az ezen cégekben dolgozók osztálya, illetve az általa a tőke-munka viszonyban ellentmondásos pozíciót elfoglaló köztes-közvetítő osztálynak nevezett csoport. Ez utóbbi a vállalatvezetők, műszaki technokrácia, az értelmiségiek és az állami alkalmazottak összessége. Jellegzetességük, hogy saját osztályhelyzetüket, érdekeiket a nemzet univerzális sorsaként tüntetik fel, a felzárkózási narratíva keretrendszerében. Mindebben Éber nagyrészt egyetért Sebők Miklóssal, aki a rendszerváltás utáni évtizedeket ennek a közvetítő osztálynak a két szárnya (modernizációs neoliberális és nemzeti) közti harcaként látja, amelyet az előbbi látványosan elveszít a nemzeti közvetítő osztály és a hazai tőke szövetségével szemben.

Ezen a ponton meg kell jegyezzem, hogy bár Éber korrektül beszámol a világrendszer-szemlélet és a kapitalizmus válfajai megközelítés irodalmáról, ezek közül egyértelműen az elsőt használja értelmezési keretként. A világrendszer-elemzésnek azonban megvan az a veszélye, hogy túldeterminált. Úgy látja és láttatja a világrendszert, mintha az abban kétségtelenül létező függőségek teljesen lehetetlenné tennék a felzárkózást. Míg a szabadpiaci liberalizmus végletesen aluldeterminált abban az értelemben, hogy csak az adott ország döntésein, politikáin kéri számon a felzárkózást, addig a világrendszer-elmélet hajlamos a másik végleten túldeterminált keretet feltételezni.

Éber véleményem szerint sajnos ebbe a csapdába esik annak ellenére, hogy érti Peter Evans köztes elméletét a függő fejlődésről, amely elismeri a függőségeket, de egyben azt is belátja, hogy számos országnak (skandináv országok, Írország, Izrael, ázsiai tigrisek, újabban Kína), bizony sikerült a felzárkózás. Ez egyben azt is jelenti, hogy a széles középrétegek megteremtése bizony nem a centrum országok privilégiuma. A kapitalizmus különböző válfajai közül sikerült ez a jóléti államoknak ugyanúgy, mint a távol-keleti fejlesztőállamoknak.


De létrejött-e magyar középosztály? Éber kiindulópontja Kolosi Tamás széles körben ismert könyve, amely címében a terhes babapiskóta képével él. Egy ilyen társadalomban van egy piciny elit és egy hasonlóan csekély underclass, a társadalom túlnyomó többsége azonban a piskóta középső, áldott állapotban lévő középosztálybeli pocakjában él. Éber azonban bemutatja, hogy ez a kép maximum vágyálom Magyarországon, mint ahogy több általa idézett kutatás is arra az eredményre jutott, hogy a magyarok is bizony ilyesfajta társadalmat tartanának kívánatosnak. A rendszerváltás utáni Magyarország azonban határozottan nem ilyen. Egyrészt vannak szubjektív, önbesorolásos visszajelzések, amelyek alapján majd 60%-a konzekvensen alulra kalibrálja be magát, miközben a rendszerváltáskor csak egyszámjegyű válaszadó látta magát lenn.

Ugyanezt mutatják az objektív társadalmi felmérések is. Éber számos ilyen kutatást felvonultat. Ezek egytől egyig azt mutatják, hogy

a magyar társadalom alakja sokkal inkább emlékeztet egy elnyúlt cseppre, melynek a felső szára sokkal hosszabb, mint az alsó gömbje.

Érdekes, hogy magának Kolosinak az empirikus adatai is ezt támasztják alá, nem pedig a könyve címében szerepeltetett, önálló életet élően elterjedt terhes babapiskóta képét.

Éber számos kutatást felvonultat annak illusztrálására, hogy a rendszerváltás utáni magyar társadalom se nem középosztályosodott, se nem igazságos. Ismételvén: a csepp elnyúlt felső szárának alja messzebb van annak tetejétől, mint az alsó gömb aljától! Az átlagos magyar bérek úgy alakulnak, hogy 1000 dolgozóból 69 nem éri el az átlagkeresetet, a versenyszférában pedig ez 73-ra igaz. Hasonló a helyzet a vagyonnal.

A felső vagyoni tized kezében van a nettó vagyon fele, a felső ötöd kezében a kétharmada. Eközben az alsó 50% gyakorlatilag nincstelen: a nettó vagyona nem éri el a hétmillió forintot. A csepp alsó gömbjében élők túlnyomó többsége prekárius: állandó létbizonytalanságban él, nem rendelkezik stabil megtakarításokkal és/vagy jövedelemmel.

A magyar társadalom tehát osztálytársadalom, ráadásul egy befagyott osztálytársadalom. Éber felvonultatja az összes ismert társadalmi mobilitást elemzést, melyek mind azt mutatják, hogy a magyar társadalom a cseppszerűség mellett rendkívül igazságtalan is. Az egész Európai Unióban a magyaroknál a legkisebb a társadalmi mobilitás: annak az esélye, hogy a szüleinkhez képest magasabb osztályba kerülhetünk.

Ez pedig nem a Fidesz műve. A névleg szocialista kormányzás végére, 2010-re alakult ilyenné a helyzet. A Fidesz neoliberális átszervezésekkel már csak tovább rontotta az amúgy is kivéreztetett mobilitásról gondoskodó állami alrendszereket (oktatás, egészségügy, lakhatás, szocpol, stb.).

Az igazságtalan társadalom, a mobilitás befagyása nem a véletlen műve. Itt bukik meg a libertariánus, szabadpiaci gondolkodás, amely a társadalmi pozíciónkat saját érdemünkként kívánja láttatni. Éber itt ismét empirikus kutatásokra támaszkodik. Az anyagi erőforrások (vagyon, jövedelem) már említett egyenlőtlen eloszlása itt az egyik meghatározó tényező. A másik a kulturális tőke, amelyet Éber a képzettséggel közelít: felsőfokú végzettsége csak minden ötödik embernek van, középfokú minden harmadiknak.

Magyarországon nemzetközi összehasonlításban is rendkívül magas (37%) a szakma nélküli emberek aránya. Ez egyértelműen az állami újraelosztás elégtelenségének, az oktatáspolitikának a kudarca. Hasonló meghatározóként hozza be Éber a kapcsolati tőke szerepét: empirikus kutatások szerint nagyon magas a kapcsolati tőkében a hasonló társadalmi osztály szerepe. Erős kapcsolataink messze túlnyomó része hasonló osztályhelyzetből származik. Azaz a szegények kapcsolati hálója erőforráshiányos, a gazdagoké erőforrásokkal telített.


Végezetül rendkívül érdekes választ ad Éber munkája a rendszerváltás alapkérdésére, a liberálisok vakfoltjára:

hogyan jött létre Orbán Viktor rendszere, és mi tartja életben? Alapvetően az, hogy a névlegesen baloldali pártok egy fiktív középosztály felé politizáltak.

A köztes osztályt (vállalatvezetők, értelmiség, közalkalmazottak) tekintették és tekintik mind a mai napig politizálásuk célcsoportjának, nem kis részben azért, mert sok esetben maguk is ebből az osztályból származnak. Mindeközben cserben hagyták természetes táborukat, a csepp alsó gömbjét, az uralt osztályt, akik tőlük elpártolva vagy reményvesztett nem szavazókká váltak, vagy belekerültek az nacionalista – szexista – tradicionalista demagógia hálójába.

Ameddig a politika spektrum baloldala nem képes érdemben kötődni a csepp alsó gömbjéhez, fennmarad Orbán Viktor rendszere.

Kiemelt kép: Új Egyenlőség