Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Magyarország az államkapitalizmustól a tekintélyelvű neoliberalizmusig

A magyar közönség előtt egyelőre kevéssé ismert Fábry Ádám, aki az argentínai Cordobai Egyetemen tanít. Nemrégiben azonban friss könyvel állt elő, amely újszerű értelmezést ad a magyar rendszerváltásról.

Fábry azok közé tartozik (például Tamás Gáspár Miklós társaságában), akik szerint a szovjet rendszert helyesebb államkapitalizmusnak, mint államszocializmusnak hívni, miközben már persze maga az „államszocializmus” kifejezés is egyfajta utalás a főáramú ’”szocializmussal”/ „kommunizmussal” szemben arra, hogy elvileg elképzelhető nem állam központú szocialista gazdasági modell is. Az „államkapitalizmust” mint megnevezést már a rendszer saját ideológiájának következetes alkalmazása is kiadja.

Marx szerint ugyanis a kapitalizmus egyik sajátossága, hogy a munkások nem birtokolják, nem kontrollálják a termelőeszközöket, munkájuk gyümölcsétől pedig el vannak idegenedve. Ezen a szovjetrendszer semmit nem változtatott, azaz továbbra is kapitalizmusnak mondható, azzal a különbséggel, hogy a termelőeszközöket névlegesen az állam, a gyakorlatban pedig egy ideologikus bürokrácia birtokolja.

Ebben egyébként a szovjet rendszer nem is annyira egyedi. Fábry felhívja a figyelmet arra, hogy az államnak milyen központi szerepe van kapitalizmusokban is, legyen szó a Kelet-Indiai társaságról, Bismarck fejlesztőállamáról, a távol-keleti Kis Tigrisekről, vagy a mai Kínáról. Érdekesség a tervutasításos rendszer részletesen lebontott, folyamatos nyomást fenntartó produktivista termelési célszámainak említése, amely manapság ugyanannyira sajátja a multik világának, mint az államot működtetni hivatott neoliberális „új közmenedzsment” világának. A szovjet rendszer persze centralizáltabb és ideologikusabb volt, több erőforrást összpontosított a nehéziparra, ám ezek – emlékeztet Oskar Lange nyomán a szerző – sokkal inkább a hadigazdálkodás sajátosságai, ami viszont azért vált szükségessé, mert a szovjetrendszer a tőkés rendszerekkel való konfrontációban született meg és igyekezett fennmaradni.

Ennek a szövegnek az eredeti változata az Új Egyenlőség oldalán jelent meg.

Az Új Egyenlőség rendszeresen közöl olyan társadalom-, politika-, gazdaságelméleti írásokat, amelyek hasznos szempontokat, kereteket nyújtanak a közéleti gondolkodáshoz, vitákhoz. A lap öndefiníciója szerint „a gazdasági demokrácia alapértékeit – egyenlőség, szabadság, igazságosság és szolidaritás – képviseli”. A Mérce – az Új Egyenlőség szerkesztőivel egyeztetve, olykor szerkesztve – rendszeresen közli újra a magazin szövegeit.

A rendszerváltás e perspektívából nézve egész más megvilágítást kap Fábry szerint. Az ugyanis így kevésbé a rendszer leváltása egy másikkal, ahogy azt a főáramú olvasatok bugyuta szocializmus/ kapitalizmus dichotómiája sugallta ’89-ben. Sokkal inkább valaminek a megőrzése, mégpedig az államkapitalizmus technobürokráciája igyekszik itt a saját uralkodó szerepét átmenteni azután, hogy világossá vált számára, hogy a tervutasításos rendszer a kapitalista világgazdaság kontextusában nem tarható. Fábry ezért amellett érvel, hogy nem vesznek mindent észre azok az olvasatok, melyek a rendszerváltást és az utána következő neoliberalizációt elsősorban a külső intézményi nyomásnak tudják be. Ebben egyébként csatlakozik Bockman és Eyal nézeteihez, akik kifejezetten Kelet-Európát látják a neoliberalizmus bölcsőjének, illetve a térség és a Nyugat interakcióját hangsúlyozzák.

Fábry szerint ugyanis már a magyar államkapitalizmus középső évtizedeiben megvolt egyfajta proto-neoliberalizmus, amikor is a technokrácia piaci fundamentalista irányba igyekezett tolni az államkapitalizmus szekerét.

Fábrynál ennek emblematikus intézménye a Pénzügyminisztérium berkeiben létrejövő Pénzügykutatási Intézet Rt., melyet később Medgyessy Péter pénzügyminiszterként megszüntetett volna, ám az a bankok finanszírozásában főnixmadárként újraéledt, immáron magáncégként (Pénzügykutató Rt.). A szerző részletesen elemzi ennek az intézménynek, illetve a köréje csoportosuló tudósközösségnek a szerepét a rendszerváltás proto-neoliberális előkészítésében.

Fábry Ádám: The Political Economy of Hungary: From State Capitalism to Authoriarian Neoliberalism (Palgrave MacMillan: London, 2019.)

Fábry elemzése itt sokban emlékeztet Szalai Erzsébet munkáira, melyekben arra figyelmeztet minket, hogy a rendszerváltás nem annyira a kommunista pártelit, mint inkább a későkádári technokrácia hatalomátmentése volt. Ám ez a folyamat már jóval korábban elkezdődik. Emblematikus figurái Kornai János, aki a Rákosi-rendszer kommunista ifjúsági szövetségétől, illetve a Szabad Néptől indulva lett az amerikai egyetemek professzora, a piacközpontú közgazdaságtan nemzetközileg elismert híressége. Vagy Nyers Rezső, az Új Gazdasági Mechanizmus élharcosa, akinek piacosító próbálkozásait azonban szovjet utasításra Kádárnak le kell állítania. (A tavaly elhunyt Nyers Rezső életművéről és a vonatkozó küzdelmekről Pinkasz András írt cikket a Mércén – szerk.)

Végül a rendszerváltásra igazi hatással a Pénzügykutató akkor fiatal munkatársai voltak. Ide tartoztak a Fordulat és reform szerzői, Antal László, Bokros Lajos, Lengyel László, Csillag István és Matolcsy György, de sok más ismert közgazdász, vállalati és banki szakember is, akik a rendszerváltás után komoly karriert futottak be mint miniszterek, bankvezérek, befolyásos véleményvezérek, hatalmi háttéremberek. Fábry három kiemelkedő figura (Bokros, a vele együtt katonáskodó Surányi György, illetve a kezdetben szintén ebbe a körbe tartozó Matolcsy) személyes életútján keresztül mutatja be a későkádári technokrácia hatalomátmentését. Számos más közismert szereplőt is választhatott volna.

Fábry ezek után bemutatja a rendszerváltás utáni neoliberalizáció fázisait, melynek köszönhetően az első időszakban Magyarország volt a nemzetközi intézmények „poszter fiúja” (mintaországa). A folyamat szimbolikus kezdete a Bokros(-Surányi) csomag, mely ismét csak az egykori technokráciához köthető. Az egymást követő kormányok lépésről lépésre kivéreztették az esélyteremtő állami alrendszereket (oktatás, egészségügy, szakképzés, szociálpolitika). Folyamatosan a létminimum alatt tartották a minimálbért, és alapvetően a magasabb humán tőke előállítása helyett folyamatosan olcsó bérekkel kívántak versenyezni. A szakszervezeti jogosítványokat gyengítették, adókedvezményekkel és hatalmas állami támogatásokkal versenyeztek a multik kegyeiért.

A neoliberalizmus eredményeképpen ismert módon totálisan befagyott a magyar társadalmi mobilitás.

A szegények gyerekei szegények maradtak, az elit, elsősorban pedig a hegemón technokrata elit pozícióit pedig nem fenyegették az alulról felfelé törők. A technokrata elit tehát versenyt prédikált mindenhol, kivéve saját elitpozícióit.

2005 után azonban a magyar neoliberalizmus története összezuhant. Gyurcsány miniszterelnöksége alatt leállt a gazdasági növekedés, az egekbe szökött az államháztartási hiány, ezekre a miniszterelnök drasztikus megszorításokkal reagált. Ez tovább szűkítette a kibocsátást, miközben ellensúlyozásként kiengedték a devizahitelezést, melyből aztán szintén külön dráma lett. A gyorsan hízó államadósság és a stagnáló GDP egymáshoz képesti arányának drasztikus növekedése miatt 2008-ban a nemzetközi befektetők faképnél hagyták Magyarországot, összeomlott a forint árfolyama, egekbe ugrottak a devizahitelek törlesztő részletei. A piacról már nem tudtuk megújítani az adósságunkat, maradt az IMF hitelcsomagja, amely elérte a magyar GDP 20%-át. Közben pedig ott volt az őszödi beszéd, majd a Bajnai-féle hatalmas stabilizáció, melynek köszönhetően zuhant a GDP…

Egy ilyen mértékű összeomlást már nem bírt ki a magyar neoliberalizmus. Véget ért a magyar „radikális közép” hegemóniája, ahogy Fábry Tariq Ali nyomán nevezi a neolib technokratákat. Liberális politikai képviseletük megszűnik, az általuk uralt Szocialista Párt pedig megkezdte sorozatos feleződéseit. Felkészült: Orbán Viktor.

Itt azonban Fábry ismét nem a megszokott interpretációt adja. Nem ért egyet azokkal, akik Orbánban valamifajta maffiavezért, vagy szimplán Nyugat- és kapitalizmusellenes bugris hőbörgőt látnak. Gramsci és Stuart Hall alapján azt állítja, hogy a radikális jobboldal tekintélyelvű fordulata nem más, mint a neoliberalizmus továbbélése akkor, amikor a megszokott eszközökkel az már nem tartható fenn.

Orbán tehát Fábry számára a tekintélyelvű neoliberalizmus embere.

Fontos itt a jelző és a főnév. A neoliberalizmus a rendszer, ami így azonos a 2010 előtti korszakkal. A tekintélyelvű a jelző, azaz megváltozott a neoliberalizmus működési elve, nyílt és demokratikus formában már nem volt fenntartható. Fábry hosszan és meggyőzően sorolja Orbán kormányzásának neoliberális jellegzetességeit a folyamatos adócsökkentésektől (Szja, Tánya stb.) a munka törvénykönyvének liberalizálásáig, a jóléti állam maradékainak leépítéséig, az offshore széleskörű használatáig stb. A későkádári technokrácia megdöbbenve tapasztalja, hogy Orbán tekintélyelvű rendszerével szemben nincs tömeges ellenállás. Fábry könyve megmagyarázza, hogy miért nincs: azért, mert a neoliberalizmus korábbi, liberálisabb formája ellehetetlenítette a magyar társadalmi mobilitást, a vagyonos és tudással rendelkező középosztály létrejöttét, amely az Orbán-rezsimmel szembeni ellenállás bázisa lehetett volna. A későkádári technokrácia tehát saját bukásának ágyazott meg Gyurcsánnyal, és saját visszatérését lehetetlenítette el elitpozícióinak védelmével.

Fábry Ádám könyve igen hasznos adalék a magyar rendszerváltás és az Orbán-rezsim megértéséhez. Álláspontja szerint a korai neoliberalizáció már az államkapitalizmusban megkezdődött, a rendszerváltás után csúcsra járatódott, majd a felső osztály egyik felének politikai összezuhanása után annak másik fele immáron csak jobboldali autoriter formában képes folytatni a neoliberális társadalompolitikát Magyarországon.

Fábry Ádám: The Political Economy of Hungary: From State Capitalism to Authoriarian Neoliberalism (Palgrave MacMillan: London, 2019.)

Olvass tovább!