A legszegényebb országokban kizsákmányolt bányászok viselik az ellátási lánc legsúlyosabb terheit: beomlott egy bánya, amelynek anyagából rengeteget profitálnak a centrumországok vállalatai. A kongói tragédia rámutat, milyen árat fizetnek a periféria lakosai a mi kényelmünkért és a tőkések profitjáért.

Több mint 200 ember, férfiak, nők, gyerekek vesztették életüket január végén egy bányaomlásban a kelet-kongói Rubaya koltánbányájában. A beomlás január 28-án történt, de péntekre virradóan sem sikerült mindenkit kimenteni a fejtést ellepő iszap alól. Emellett többek megsérültek, és kórházba kerültek a katasztrófa miatt. A földcsuszamlást a legfrissebb értesülések szerint a heves esőzések okozhatták, amelynek veszélyeit a profitérdekek jegyében figyelmen kívül hagyták a bánya üzemeltetői.

Rubaya a világ koltántermelésének mintegy 15 százalékát adja; ezt az anyagot használják a mobiltelefonok gyártásához is. A koltánt tantállá dolgozzák fel, amely egy hőálló fém, és a mobiltelefon-, villanyautó-, számítógép-, repülőgépipari alkatrész- és gázturbina-gyártók körében kifejezetten nagy kereslet mutatkozik iránta. A rubayai lelőhelyen a napi néhány dollárért kézzel bányásszák ki ezt az anyagot. A bányászati terület 2024 óta a Kongói Demokratikus Köztársaság keleti részét uraló Március 23 (M23) lázadócsoport ellenőrzése alatt áll, a kinyert ritkaföldfémet ők értékesítik különböző kerülőutakon, közvetítők segítségével az iparcikkek gyártóinak.

Észak-Kivu tartomány M23 által kinevezett kormányzója ideiglenesen felfüggesztette a munkát a bányában, és elrendelte azoknak a lakosoknak az áttelepítését is, akik a bánya közelében éltek.

A periférián nem kötik a bányák üzemeltetőinek kezét a munkajogi szabályok, a dolgozók esetleges ellenállását pedig többnyire brutális erőszakkal verik le. Olyan jelenségek, mint a gyerekmunka vagy a végtelen, szabadnapok nélküli munkahetek amelyek a mi társadalmunkban alig vannak jelen, természetesnek számítanak. Ezen kegyetlen gyakorlatok nélkül csökkenne a kitermelés profitabilitása, és amíg a munkáltatókat nem kényszerítik az állami szabályozások, nem is fognak felhagyni velük.

Amit a centrumban – és a félperiférián – vérrel és verejtékkel ért el a munkásmozgalom, rengeteg perifériaországban csupán messzi álom a dolgozóknak. A periférián a gyerekek bányásszák az alapanyagot a Playstationhöz, amivel kortársaik a centrumban játszanak.

Bár a nagyvállalatok gyakran hivatkoznak vállalati felelősségvállalási és etikus beszerzési programokra, többnyire nem kérdőjelezik meg a kizsákmányolás strukturális alapjait, s nem néznek szembe a ténnyel, hogy az olcsó alapanyagot – még ha a közvetítők munkásságának köszönhetően első blikkre nem is tűnik úgy – súlyos társadalmi és környezeti károk árán szerzik be.

Míg a centrumban csendesen suhannak a villanyautók, amelyek még csak szennyező gázokat sem termelnek – legalábbis közvetlenül – a ritkaföldfémek bányászata során általában a környezetvédelmen is spórolnak. A periférián nem, vagy csak alig létező és betartatott környezetvédelmi szabályok miatt a bányák üzemeltetői nyakló nélkül szennyezik el a talajt és a vizeket, kiirtva az ökoszisztémát, és ellehetetlenítve a mezőgazdasági termelést, az ivóvízhez való hozzáférést. Ez tovább nehezíti a dolgozók helyzetét, hisz az éhbérük számottevő hányadát kell olyan élelmiszerre költeniük, amelyet máshol termelnek meg.

Hasonlóképp a lakhatási viszonyaik is kétségbeejtők: betegségektől sújtott nyomortelepeken, zsúfolt tömegszállásokon kénytelenek meghúzni magukat – hisz nincs pénzük másra.

A konfliktusövezetekben működő bányák, a lázadó csoportok ellenőrzése alatt álló kitermelés és a munkaerő végletes kiszolgáltatottsága nem rendellenesség, hanem a globális kapitalizmus működésének része: a centrum jóléte továbbra is a periféria láthatatlan, gyakran – ahogy most is láthattuk nem is csak közvetve, de közvetlenül – halálos munkájára épül.