Az Aszad-rezsim 2024-es megbuktatása után bő egy évig viszonylagos nyugalom honolt az észak-szíriai területeken, ahol a kurd többség autonóm, több etnikumú, demokratikus népállamot hozott létre, még a 2011/2012-es polgárháború kitörése után. A nyugalom átmenetinek bizonyult: a Szíriában a főhatalmat átvevő Ahmad Al-Sharaa, korábbi fedőnevén al- Dzsolani, a kezdetektől egyértelművé tette, hogy a kurd többségű régiókat az államhoz akarja csatolni. A kérdés csak az volt, hogy milyen formában képzeli ezt el: meghagyna-e a kurdoknak, illetve a velük szimpatizálóknak bizonyos fokú autonómiát?

Az elmúlt napok egyértelművé tették, hogy Al-Sharaa minden korábbi nyilatkozata ellenére nem tekinti a kurdokat jogosultnak semmilyen autonómiára, és ezt akár mészárlással is nyomatékosítja. Az észak-szíriai kurdok megerősödésétől rettegő szélsőjobboldali török rezsim ünnepélyesen felajánlotta katonai segítségét a várhatóan népirtó hadműveletekhez, miközben a kurd alakulatok által őrzött egykori Iszlám Állam harcosok tömegesen törnek ki börtöneikből. 

Kérdés, hogy mi maradhat ilyen körülmények között az Európában egykor ünnepelt kurd népállamból, és milyen fokú harcokra és emberi jogsértésekre kell számítani?

A jelenleg zajló, kurdok elleni mészárlás sorrendben immár a harmadik, amelyet al-Sharaa fiatal elnöksége alatt, kifejezetten etnikai vagy vallási csoportok ellen követnek el kormányerők Szíriában. De aki követte a külsőségekben Nyugat-konformra mosakodott vezető eddigi pályafutását, aligha lehet meglepve, hogy az ország egységesítésének jelszava alatt egymás után követnek el bűntetteket a jelenlegi rezsim karhatalmi erői.

Al-Sharaa, korábbi mozgalmi nevén Abu Mohammed al-Dzsolani csillaga az Iszlám Államéval nagyjából egy időben kezdett emelkedni. Az al-Kaida korábbi harcosa abban az évben szabadult hosszú évek raboskodása után egy iraki börtönből, ahova az amerikaiaknak köszönhetően került, az iraki polgárháború során. Szabadulása után nem sokkal megalapította az al-Kaidával továbbra is szoros szövetségben álló, szunni iszlamista al-Nuszra Frontot, amelynek emírjeként az Aszad-rezsim ellen harcolt Szíria északnyugati, Idlib tartományából. Az al-Nuszra Aszaddal párhuzamosan összetűzésbe került az ISIS-szel, majd anyaszervezetével, az al-Kaidával is. A Front 2017-ben összeolvadt más iszlamista felkelő szervezetekkel, s immár a Hajat Tahrir al-Sham (HTS) néven futott tovább, továbbra is Dzsolani vezetése alatt.

Mind az al-Nuszra, mind a HTS kezdetektől fogva hírhedt volt háborús bűncselekményeiről, kíméletlen támadásairól a siíta muszlimok, keresztények, drúzok, alawiták és más kisebbségek ellen. Nyomukban egymást követték a fegyvertelen falusiak, gyerekek és nők ellen elkövetett gyilkosságok, emberrablások és kényszerített iszlamizáció. A vezetőt sokáig terroristaként tartotta nyilván az USA is.

A helyzet maximum látszatra javult csak a HTS 2024 végi villámhadjárata, és az Aszad-rezsim drámai bukása után. Az immár Szíria vezetésére aspiráló Dzsolani gyorsan öltözött át egyenruhából öltönybe, és hirdette meg a nyitást a nyugati tőke irányába, feladva az előző rezsimre jellemző erőltetett gazdasági központosítást. De bárhogy igyekezett is eladni magát mint stabil térséget építő, kapitalizmus-kompatibilis vezető, igen hamar megmutatkozott, hogy továbbra is a Szíriát eddig is emésztő szektariánus, illetve  törzsi erőszak jellemzi az ő politikáját.

Már a felszabadító hadjárat idején egymást érték a súlyos atrocitások a partvidéki, jellemzően Aszad társadalmi bázisaként szolgáló alawita lakosság, a szír keresztények, valamint az északi kurd közösségek ellen.

Hogy a konzervatív iszlamista iránnyal mennyire nem akar szakítani az új vezetés, mi sem mutatta jobban, minthogy a nőket teljes mértékben kihagyták a politikai átalakulás folyamataiból, minden fontos döntéshozatali posztot férfiakkal töltve fel. Az ideiglenes kormány és a tanácsadó gárda tagjai között jelentős részben foglalnak helyet az iszlamisták.

Az események ezután sem indultak megnyugtató irányba. A központi kormány Damaszkuszban nem lépett fel az Aszad-klán hazai terepének számító partmenti alawita közösségek elleni bosszúhadjáratok ellen, amelyek során rengeteg civil lakost öltek meg a kormányerők. A drúz kisebbségek elleni durva atrocitásoknak csak Izrael katonai beavatkozása vetett véget, de előtte napokig lőtték és bombázták a civileket a kormányerők, akik „a helyzet normalizálása” jelszavával érkeztek a drúzok lakta területekre.

Jelenleg pedig minden jel arra mutat, hogy a rendszer nem törekszik megállapodásra, és katonai erővel óhajtja felszámolni az északkeleti kurd többségű autonómiát. Bár az új szíriai kormánnyal szinte azonnal megkezdődtek a tárgyalások 2024 végén, és márciusban sikerült is tető alá hozni egy ütemtervet a kurd többségű népállam betagozódásáról, ennek, illetve a kurd népvédelmi egységek szíriai hadseregbe való beolvasztásának a részleteiről sok ponton nem sikerült megállapodni.

A Dzsolani-féle kormány tavaly év végétől, illetve idén januárban több támadást is indított az északkelet-szíriai autonóm területek ellen, miután több arab többségű falvat is sikerült maga mellé állítania. A legbrutálisabb jelenetekre január 6-tól került sor, ekkortól Sejk Makszúd és Asrafijja környékén hajtottak végre támadásokat a civil lakosság és infrastruktúra ellen, a kurd népvédelmi egységek több tagját is megölve, többeket fogságba esésük után. A kurd női harcosokkal különösen kegyetlenül bánnak az iszlamisták, értesülések szerint előfordul, hogy megerőszakolják, majd halálra kínozzák, de olyanra is volt példa, hogy más férfi harcosoknak „ajándékba adják” őket.

Video from the siege of Sheikh Maqsoud: a jihadist abusing a Kurdish woman, calling her a „PKK pig.”
These are ISIS/Nusra/al-Qaeda offshoots now presented as Syrian government forces.
Western media calls this „clashes,” despite a declared siege and ultimatum.

The same Kurdish… pic.twitter.com/kSbGiqx7Pq

— Karim Franceschi (@karimfranceschi) January 8, 2026

A véres jelenetekre válaszul az autonóm területeken működő, kurd többségű Szír Demokratikus Erők (Syrian Democratic Forces – SDF) általános mozgósítást rendelt el, és tömegével fegyverzi fel a lakosságot, készülve az önvédelmi harcra. Január közepén, főként amerikai közvetítéssel sikerült rövid tűzszünetet kiharcolni, amelyet 15 nappal meg is hosszabbítottak nemrég, de senki sem tudja, azután mi lesz. A legnagyobb térségbeli kurd többségű város, a korábban az ISIS-tól véres harcok árán megvédett Kobáni jelenleg is ostrom alatt áll.

A helyi és globális hatalmak érdekeltségei

Hogy a fentiek mennyire nem aggasztják az európai vezetőket, mi sem mutatja jobban, mint Ursula von der Leyennek, az Európai Bizottság elnökének nyilatkozata pár héttel ezelőttről, amelyben az EU első embere hosszan és szívélyesen biztosítja az egykori hadúrból lett ideglenes szír elnököt a szövetség messzemenő támogatásáról. Von der Leyen nemcsak 620 millió eurós támogatási csomagot jelentett be damaszkuszi látogatásakor, de bejelentette, hogy az Európai Befektetési Bank segítségével újraindítják a gazdasági együttműködést Szíriával, hogy a térség „újfent élvezhesse az európai piacokhoz való hozzáférés előnyeit”.

A barátságos szavak és pénzügyi támogató csomagok mögött persze nehéz lenne nem észrevenni, hogy az EU-s vezetők célja nem más, mint a Szíria felől érkező bevándorlási hullám megállítása a térség stabilitásának elősegítésével.

Arra a kérdésre eddig viszont nem érkezett megnyugtató válasz, hogy egy iszlamista, saját lakosságával szemben is atrocitásokra vetemedő rezsimtől hogy lehetne ilyesmit várni?

Az Egyesült Államok a maga részéről továbbra is elsődleges célként tekint a Közel-Kelettől való elszakadásra, rábízva a régió dominanciáját izraeli szövetségesére. A kurd népállamra addig volt szükségük, amíg az ISIS elleni küzdelemben nem találtak más, megbízható helyi partnert. Középtávon egy megerősödő, ISIS-szel szemben ellenséges Szíria teljesen megfelelő az amerikai érdekek számára.

A legkevesebb jót a HTS-sel eleve jó viszonyt ápoló Törökországtól várhatnak a kurdok. Ankara 2014 óta a kurd szakadár PKK fiókszervezetének tartja az északkelet szíriai autonómia fegyveres erejét, az SDF-et (Syrian Democratic Forces). Az Erdoğan vezette rezsim az elmúlt 9 évben három hadműveletet vezetett a népállam ellen, és hosszú távú tervei között szerepel az észak-szíriai kurd lakosság helyére szír menekülteket telepíteni, ezzel is enyhítve a hazai menekültválságot.

Helyzetkép Rozsavában

A vallási és etnikai együttélést, a nők autonómiáját, valamint a demokratikus döntéshozatalt zászlajára tűző Északkelet Szíriai Autonóm Adminisztráció, kurd nevén Rozsava fennmaradása jelenleg erősen kérdéses. Míg némi reményt adhat, hogy az amerikaiak viszonylag stabil tűzszünetet tudtak kicsikarni a szír kormányerőktől, ennek – ismerve a nagyhatalom regionális céljait – legfeljebb annyi oka lehet, hogy időt nyerjenek a legveszélyesebb egykori ISIS-tagok irakai bázisokra történő átszállításához. Ha ez a művelet befejeződik, nem az a legvalószínűbb forgatókönyv, hogy a Szíriában állomásozó amerikai, illetve szövetséges csapatok a kormányerők ellenében a kurdok mellé állnának.

Amíg az Unió pénzeli, Törökország felfegyverzi és katonákkal segíti al-Sharaa jelenlegi rezsimjét, az Egyesült Államok pedig passzívan figyeli az eseményeket, a kurdok, és a velük egy népállamban élő más népek a történelemben immár sokadjára nem számíthatnak másra, csak saját magukra és a hegyekre, ha a helyi és globális hatalmakról van szó. A nemzetközi szolidaritás viszont Zürichtől Berlinen keresztül Amszterdamig, és még rengeteg helyen vitt az utcára embereket, hogy kiálljanak a Közel-Kelet egyetlen valódi demokráciájáért.