Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Joe Biden egyelőre nem a kurdoknak segít, tekintélyelvű politikákat szolgál ki

23 millió dollárral csökkentette a szíriai szövetségeseinek folyósított támogatások összegét az Egyesült Államok a 2022-es költségvetésben. A lépés meglepte azokat, akik Joe Biden elnökségétől az észak-szíriai kurd autonóm kormányzattal való szövetség megerősítését, és a térségbeli amerikai szerepvállalás erősödését várták. Annak ellenére, hogy Biden évtizedek óta kurdbarát politikus hírében áll, és korábbi nyilatkozatai alapján feltételezni lehetett, hogy legalábbis komoly kihívás elé fogja állítani a térségben agresszív külpolitikát folytató Törökországot, az amerikai Szíria-politika alakulása ezt eddig messze nem támasztja alá. De mi indokolja az amerikai jelenlétet Észak-Szíriában? Milyen körülmények kényszerítik az USA külpolitikáját óvatosságra?

Hónapokkal a jelenlegi amerikai elnök, Joe Biden megválasztása előtt már sorra születtek a cikkek arról, hogy a kurdoknak jelentős optimizmusra adhat okot, ha a volt alelnök nyeri meg az elnökválasztást. Ehhez képest Biden beiktatása után több mint fél évvel sem látszik semmilyen határozott amerikai kurdbarát politika. A 2015-ben kezdődött és Trump idején lecsökkentett amerikai katonai jelenlét Észak-Szíriában gyakorlatilag változatlan maradt az elnökváltás után, a Szíriával szembeni gazdasági szankciók továbbra is sújtják a rojavai kurd lakosságot (is), és az önálló kurd államiság elismerése sincs egyelőre a horizonton.

A katonák maradnak

Az amerikai külpolitika egyik legfontosabb célja Barack Obama elnöksége óta, hogy az ország lezárhassa végre az „örökös háborúk” (forever wars) korszakát – vagyis kivonulhasson a Közel-Keletről.

A háborús fáradtság sújtotta amerikai politikai vezetés és a közvélemény azonban másként kezelte az észak-szíriai katonai jelenlétet, mint az összehasonlíthatatlanul nagyobb – és kilátástalanabb – afganisztánit, vagy irakit, ez legkésőbb 2019 októbere óta teljesen egyértelmű.

Történt ugyanis, hogy Donald Trump akkori elnök külügyminisztere, Mike Pompeo még bő két hónappal az események előtt is határozottan kizárta, hogy az észak-szíriai kurd adminisztráció területén állomásozó amerikai csapatokat kivonják, és karakán üzenetet küldött a térséget lerohanni tervező Törökországnak: Amerikai meg fogja védeni az ISIS ellen harcoló kurd szövetségeseit. Ehhez képest azonban Donald Trump parancsára az amerikai katonai alakulatok október elején visszavonultak a törökök által korábban kijelölt hadműveleti zónákból. Erdogan hadserege és csatlós milíciái órákon belül meg is indították támadásukat a rojavai autonóm kurd adminisztráció ellen.

A terroristák ellen eredményesen harcoló szövetségesek elárulása által kiváltott nemzetközi és hazai felháborodás mértéke, valamint az amerikai hadsereg visszavonulását követő orosz-aszadista előrenyomulás azonban hamar visszakozásra kényszerítette Trumpot. Trump ezután fel is hagyott a teljes szíriai csapatkivonás tervével, amelyet korábban olyan súlyosnak éppen nem mondható érvekkel is alátámasztott, miszerint „a kurdok sem segítettek [az amerikaiaknak] a normandiai partraszállásnál”.

A 2019-es török előrenyomulás (zölddel), a korábban visszavonult amerikai csapatok felvonulása az olajmezők védelmére (kékkel), az oroszok és a szír kormányerők hadmozdulatai (pirossal) – kép: Wikimedia Commons

Az 500 és 900 között ingadozó létszámú amerikai katonai missziónak Rojavában egyre kevésbé az ISIS maradványai elleni harc, mint inkább Szíria olajmezői több mint felének védelme a célja, mielőtt azok esetlegesen az Aszad-rezsimet feltétlenül támogató oroszok kezébe kerülnének.

Feszítő politikai különbségek

A rojavai forradalom Abdullah Ödzsalan és Murray Bookchin ökoszocialista, feminista és antikapitalista elméleteire támaszkodva próbálja fenntartani a nemzetállam alternatíváját a Közel-Keleten (erről az elméletről a Mércén Szadai Levente cikkét ajánljuk). A forradalom horizontján az emberi kreativitásnak, az emberek közötti egyenlőségnek és a természettel való együttélésnek az elérése van, ez azonban olyan korlátokba ütközik, amelyek nem tűnnek el rendszerszintű változtatások nélkül.

Abdullah Öcalan portéja – kép: Flickr

A világ dolgai iránt akár csak mérsékelten érdeklődő olvasó is bizonyára tisztában van vele, hogy egy szélsőségesen piacpárti, imperialista szuperhatalom valószínűleg akkor fog hozzájárulni egy forradalmi ökoszocialista államalakulat hosszú távú megerősödéséhez, amikor Orbán Viktor krizantémmal a szájában eljár egy éjféli keringőt Gyurcsány Ferenccel a holdsütötte Lánchíd kellős közepén.

Teljesen mindegy, hogy a demokraták vagy a republikánusok adnak-e épp elnököt, vagy kongresszusi többséget, szocialista forradalom sehol a világon nem fog bekövetkezni amerikai támogatással. Bár a katonai szövetség okán az amerikai külügy igyekszik lehalkítani a nyilvános, világnézeti alapú ellenségeskedéseket, ezek időről időre utat törnek maguknak a nyilvánosság felé. Legutóbb 2019-ben, egy kongresszusi meghallgatáson fejtette ki a speciális szíriai külügyi megbízottat, James Jeffrey-t kérdezve egy szenátor, hogy az észak-szíriai kurdok víziója egy

„önmagát igazgató autonóm terület, egy, a demokratikus kontrollra építő egész filozófiával.”

Jeffrey egyetértve a szenátorral, és elismerve, hogy a kurdok alkalmasint akár el is érhetik forradalmi céljaikat, némileg önleleplező módon így reagált:

„Szeretném hangsúlyozni, hogy ez a vízió, partnereink víziója, soha nem az amerikai vízió volt.”

Biden ajánlata

A 2020-as elnökválasztás során Joe Biden személyében olyan jelölt örökölte meg az Ovális Irodát, akit régóta kurdbarát politikusként tartott számon a nemzetközi politikai élet, és aki kampánya során többször és határozottan elítélte mind Trump történelmi árulását a 2019-es rojavai török invázió idején, mind (legalábbis 2016 vége óta) Erdogan befelé elnyomó, kifelé hiperagresszív politikáját.

Viszont Joe Biden gyakran hangoztatott kurdbarát nézetei nem különösebben látszanak meg a gyakorlatban elnökségének januári kezdete óta, illetve pontosabban: az észak-szíriai kurd autonómia felé mutatott rokonszenve nem. Ugyanis Joe Biden valójában egyáltalán nem rokonszenvez a független észak-szíriai kurd autonómia gondolatával. 2016-os törökországi látogatásakor ő maga fenyegette meg nyíltan a szíriai kurdokat, hogy vagy visszavonulnak az Eufrátesz mögé, vagy lemondhatnak az amerikai segélyekről.

Biden ajánlata a szíriai kurdok felé jelenleg még nagyjából kimerül abban, hogy megpróbálja rávenni a forradalmár kormányzatot a személyesen is barátjának tartott hiperkapitalista, nepotista és korrupt Barzani-klán vezette iraki kurd autonómiával való együttműködésre.

Ez az erőltetett együttműködés viszont hosszú távon nem jelenthet egyebet, mint a kurdokat gyűlölő, rasszista török szélsőjobboldali kormányzattal baráti viszonyt ápoló Barzani-család politikai befolyásának kiszélesítését, mégpedig minden voltaképpeni demokratikus önrendelkezés és szocialista kísérlet rovására.

Iraki kurd harcosok (pesmergák). Minden irányban növelné a befolyását Barzani. (kép: Kurdishstruggle/Flickr)

Az államiság elismerésének hiánya viszont egyrészt kényelmes a Biden-adminisztrációnak, hiszen végső soron mindig hivatkozhat rá, hogy nem állami szervezetekkel nem tud stratégiai kapcsolatot fenntartani. Így a kurd vezetésű Szíriai Demokratikus Erőket, illetve annak politikai szárnyát kívül lehet tartani a szíriai polgárháború rendezésére összehívott genfi tanácskozásból, és elkerülni a politikailag sokkal közelebb álló, Barzani-féle Iraki Kurdisztán vagy a NATO-tagállam Törökország felbőszítését.

Állami szintű elismerés híján viszont a Szíriát sújtó szankciók továbbra is érvényesek lesznek Rojavára is, amelynek vezetése hosszú évek óta eleve embargó alatt áll Törökország, illetve Iraki Kurdisztán felől, s így lehetetlen gazdasági helyzetben kénytelen lavírozni tovább.

És ez nem lesz fenntartható sokáig.