A választási kampányban lezajlott második elnökjelölti vita tulajdonképpen egyben az első is volt, hiszen Joe Biden visszalépése után Kamala Harris alelnök itt bizonyíthatott először Donald Trump, a Republikánus Párt jelöltje ellen élőben. Noha a felmérések alapján nagyon szoros a verseny, a szakértők szerint főként a politikát nem követő, bizonytalan szavazókra lehet egy tévévita hatással pár nappal azelőtt, hogy számos államban már megkezdődik a postai szavazatok leadása. A vita mindenesetre több tanulsággal is szolgált.

A szokásosnál is nagyobb érdeklődést váltott ki az Egyesült Államokban és világszerte az ABC televíziós csatorna elnökjelölti vitája szeptember 10-én. Nem csoda, hiszen az elnökválasztási versenyek történetében példátlan módon éppen az előző, június végi vita miatt a kormányzó Demokrata Pártban gyors jelöltcsere ment végbe. Júliusban a párt prominens tagjainak és szavazói döntő részének követelésére a láthatóan idősödő és a Trumppal szemben a vitán rossz teljesítményt nyújtó elnök, Joe Biden bejelentette, visszalép az elnökjelöltségtől, maga helyett pedig csaknem 60 esztendős alelnökét, Kamala Harrist ajánlotta a választók figyelmébe.

A szenzációs fordulat meghozta a demokrata szavazók lelkesedését is. Míg Biden 3 százalékponttal, a legtöbb államban pedig már 10 ponttal maradt el Trump népszerűségétől, Harris azonnal fej-fej mellé került a kihívóval, noha politikai programjában akkor és most sem volt teljesen világos az, hogy az alelnök mi újat hozott Bidenhez képest. Az mindenesetre biztos, hogy Harrisnek sikerült kampányához rokonszenves alelnökjelöltet is felmutatnia. Tim Walz minnesotai kormányzó nem csupán törődik az olyan progresszív ügyekkel, mint a minőségi közoktatás, közegészségügy vagy a lakhatás, viszonylag kis többséggel az állami törvényhozásban sikeresen tesz is ezekért.

Az augusztusi, chicagói jelölőgyűlést előtt tehát az azt megelőzően szinte esélytelennek tűnő Demokrata Párt az élet és a küzdeni akarás jeleit mutatta. Harris korábbi elnökjelölti kampányában, 2020-ban nyitottnak tűnt jó pár, akkor népszerű progresszív ötlet iránt (Medicare for all – Bernie Sanders javaslata az általános egészségügyi rendszer bevezetésére, rendőrségi reform), így mostani indulását nagy várakozások előzték meg.

Mindennek a valódi próbája viszont csak szeptember 10-én jött el, amikor az első elnökjelölti vitán megmérkőzött Donald Trumppal. Ez már csak azért is hasznos volt, mert

míg azt tudjuk, Trump mit gondol az amerikai gazdaságról, bevándorlásról, háborúkról, zöldenergiáról, addig Harrisnél ez hónapokon át nem derülhetett ki.

Az új jelölt ugyanis alig adott interjúkat, szinte egyetlen sajtótájékoztatón sem lehetett tőle kérdezni, a média így csupán a demokrata politikai nagygyűléseken elmondott beszédeiből találgathatta, miféle kormányprogramot képviselne Kamala valójában.

Eltérő jövőképek, valós megoldások nélkül

A vitán, amelynek két moderátora és szigorú, 90 perces időkerete volt, legalább az alapvető körvonalak kiderültek:

Így az is, Harris korábbi nyilatkozataival – és részben a Biden-kormány szigorú, moratóriumot elrendelő politikájával – ellentétben tovább folytatná, sőt kiterjesztené az amerikai belföldi kőolaj- és földgázkitermelést, ideértve a rendkívül ellentmondásos, szennyező és a demokratákat potenciálisan támogató környezetvédők által hevesen ellenzett repesztéses olajbányászatot (fracking) is, abból a célból, hogy a hazai munkaerőpiacot és az USA energiapiaci helyzetét tovább erősítse. Trump ezekről a kérdésekről hasonlóan vélekedett, korábban is számos esetben jelezte, politikája egyik sarokköve annyi lesz: Drill, baby, drill! (Fúrj, bébi, fúrj!).

Harris érzékelhette mostanra, a zöldpolitika és a klímaváltozás mellett való kiállás 2024-ben már nem hoz annyit a konyhára, mint akár 2012-ben vagy 2020-ban, így látszólag a korábban számos demokrata politikus által javasolt klímaprogram (a Green New Deal) egyes alapelemeitől már elhatárolódott. Ez legalább konkrét állásfoglalás, amely véget vetett a július vége óta tartó lebegtetésnek.

A republikánus kampány eközben mindenhol arra épült Biden versenytől való visszalépése előtt, hogy bár a Demokrata Párt viszonylag népszerűbb, Joe Biden maga viszont kiemelkedően népszerűtlen volt, így Trump a vita során továbbra is főként az ő gazdaság- és külpolitikáját (politikája legkevésbé kedvelt elemeit) támadta.

Fő mondanivalója leginkább abból állt, hogy „Kamala Harris lényegében Joe Biden”, ha a politikai céljait nézzük, a demokraták tehát a jelöltcserével semmit sem változtak.

Kiemelte, szerinte „az infláció még sohasem volt ilyen rossz”, és ezen Harris sem javítana, a gazdaságot pedig „tönkretették.”

Harris állta a sarat, válaszában azzal indított, hogy szerinte a volt elnök súlyosan káros kereskedelmi védővámrendszere „nem más, mint a középosztályra kivetett sarc”, és valójában ez teszi tönkre a társadalmat. Ezzel szemben ő a „középosztálybarát politikáját” hangsúlyozta: családi adókedvezmény-rendszer bevezetését is kilátásba helyezte abban az esetben, ha pártja a választáson új lehetőséget kap.

Jóval kevesebb szó esett arról, hogy a Demokrata Párt és Kamala Harris a szupergazdagok különadóival is kampányol – így próbálva megerősíteni a központi kormányzatot. Harris a vitán csak annyit említett, hogy Trump szupergazdagoknak adókedvezményeket nyújtó politikája káros volt, és ezt meg kell változtatni. A különadók rendszere eközben az a közpolitika, amely a Bernie Sanders által indított progresszív mozgalom talán egyetlen tartós hozadéka, és amelyet már Biden is szorgalmazott – igaz, kongresszusi támogatás híján nem igazán tudta véghez vinni, és az sem világos, Harris mit csinálna másképp annak érdekében, hogy ez az ígérete valóra váljon.

Súlyos vita alakult még ki emellett akörül is, hogy a Legfelsőbb Bíróság 2023-ban eltörölte a Roe v. Wade döntést, amely lehetővé tette a legális abortuszt a teljes országban.Trump a döntést annak idején támogatta, míg a demokrata kormányzat ellenezte. A tévévitán, várható módon Trumpnak kényszerűen meg kellett védenie a konzervatív bíróságot, miszerint „csak az államokhoz került vissza a döntés”. Harris ezt a pontot nagyszerűen kihasználta, egy konkrét példát hozott a rendszer hihetetlen nő- és emberellenességére: egy nőről beszélt, akinek vetélése során „egy autóban kellett súlyosan véreznie”, mivel az egészségügyi dolgozók tartottak attól, hogy segítséget nyújtsanak neki a szigorú, abortuszellenes állami törvények miatt. Az eset és a nagyon erős anekdota is szemléltette, Trumpnak olyan republikánus politikákat is meg kell védenie, amelyek a múltban, például a 2022-es félidős választáson már szavazatok millióiba kerültek a pártnak, de a vallásos keresztény-konzervatív lobbi miatt kihátrálni sem tud belőlük.

Míg az abortuszvita a republikánus kampány leggyengébb pontja, addig Harris sikeresen megerősítette, minden megtesznek majd azért, hogy a jobboldali többségű Legfelsőbb Bíróság döntését visszafordítsák.

A gazdaság és társadalom helyzetén túljutva kezdődött a vita valóban aggasztó része. Trump ugyanis még a szokásosnál is nagyobb hőfokra tekerte kampányai egyik legfőbb elemét, a „bevándorlózós, migránsozós” rasszizmust, amikor azzal vádolta meg Harrist és a demokratákat, hogy politikai haszonlesésből „teljesen nyitott határokat” tartanak fenn, és ezzel tönkreteszik az amerikai társadalmat. Tette mindezt annak ellenére, hogy a bevándorláspolitika már Donald Trump 2015-ös fellépésének legelején is folyamatosan és jelentősen szigorodott, mint ahogy minden demokrata elnök alatt, Bill Clinton óta. Trumptól persze mindezt már a közönség megszokhatta, de a 2020-as Biden-vitáktól eltérően Kamala Harris most egyáltalán nem kérte számon a republikánus vezért a bevándorlók elleni fajgyűlölet vagy kirekesztés miatt, hanem egyenesen azt kezdte bizonygatni: kormánya nem fehéreket érintő, bevándorlóellenes intézkedései szigorúabbak és hatékonyabbak, mint Trump idején a határfalra épülő politika volt.

A demokraták ezzel gyakorlatilag igazat adtak Trumpnak a bevándorlás kérdésében.

Harris 2020-ban, amikor a demokrata előválasztáson indult, még azzal kampányolt, az illegálisan az országban érkezők is hozzájárulnak az amerikai gazdasághoz, ezért biztosítani kell nekik az elérhető egészségügyi ellátást, az illegális határátlépést pedig eleve nem tekintette bűncselekmény súlyú szabálysértésnek. Mostanra, alelnökként és újdonsült elnökjelöltként mindezeket a pozícióit elvetette. Az amerikai választók a vita alapján tehát két olyan jelöltet kapnak, akik egyaránt elutasítják, hogy a bevándorlásra mint érdemi válaszokat igénylő társadalmi-gazdasági jelenségre – nem pedig mint egyfajta „megszállásra” – gondoljanak, vagy hogy úgy beszéljenek az amerikai gazdaság jelentős részét működtető vendégmunkásokról, mint emberekről.

Külpolitika: népszerűtlen elitkonszenzus Trump ellen és Harris mögött

A demokrata politika kétségtelenül legnagyobb és szavazókban legtöbb visszatetszést okozó fordulata a külpolitikában ment végbe. Hagyományosan a Republikánus Párt elnökei voltak azok, akik kormányon a „demokrácia terjesztésének” ügyével indokolva folytonos háborúkat indítottak, illetve támogattak a Közel-Keleten, valamint a Szovjetunió, majd később Oroszország befolyásszerzését is agresszív eszközökkel akadályozták Kelet-Európában.

A demokraták mindebben hosszú ideig mérsékeltek voltak – Barack Obama 2008-ban például nagyrészt az iraki háború ellenzése miatt vált népszerű jelöltté.

Ezzel szemben a vita előtt közvetlenül Harris kampánya már azzal büszkélkedett: nem csupán a popsztár Taylor Swift nyílt támogatását tudhatják maguk mögött, hanem mellette – micsoda páros! – Dick Cheney, George W. Bush egykori, nagyhatalmú alelnöke is kijelentette, a „hazaszerető” amerikaiaknak idén Kamala Harrisre és Donald Trump ellen kell szavazniuk.

Cheney, aki a demokrata szavazók és média számára jóformán egy évtizeden át az iraki és általában közel-keleti pusztításért felelős, patás ördög volt, úgy tűnik mára szép, és az amerikai hegemónia korszakából rájuk maradt, nosztalgikus emlékké szelídült az új sátán, Trump volt elnök mellett. Míg régen konkrét háborús bűncselekmények sorozatáért kívánták volna Cheney-t a hágai Nemzetközi Bíróság elé hurcolni, a demokrata politikusok tegnap már rajongásukkal vették körbe a hozzájuk megtért, egykori jobboldali erős embert.

Cheney támogatásának egyetlen és legfontosabb oka egyértelművé vált a vita során.

Kamala Harris kampánya ugyanis továbbviszi az amerikai nacionalizmus évszázados gondolatát, amely szerint az Egyesült Államok „szent feladata” a zsarnokság elleni világméretű küzdelem és a „demokráciaexport” fenntartása.

Harris szenvedélyesen kiállt Ukrajna „nemzeti önrendelkezésének ügye” mellett ugyanúgy, ahogy a Hamasz által megtámadott Izrael állam „önvédelemhez való joga mellett” is – ezzel a hagyományoknak megfelelően erkölcsileg is meg kívánta alapozni az Egyesült Államok egyre inkább népszerűtlen és egyre inkább elutasított, szövetségesei oldalán való beavatkozáson alapuló külpolitikáját. Az alelnök kiemelte ugyanakkor, siker, hogy a nemzetközi konfliktusokat az Egyesült Államok szerinte immár úgy kezeli, hogy „nincs aktív amerikai katona, aki harci zónában kénytelen teljesíteni a szolgálatát”.

Ez arra utal, hogy Kamala Harris folytatná azt a politikát, amely során az amerikai katonák bevonása – és így súlyos belpolitikai következmények – nélkül, inkább az amerikaiak által támogatott más országok hadseregeivel, úgynevezett „proxyk” segítségével érvényesítené érdekeit a világ konfliktusaiban. Ezt a gondolatot négy évvel ezelőtt még Joe Biden nemzetbiztonsági főtanácsadója, Jake Sullivan fogalmazta meg stratégiai célként.

Trump ezzel szemben – más támogatók híján – a magyar miniszterelnök, Orbán Viktor támogatására volt büszke. Ennek fő oka azonban nem is az elszigeteltség, hanem az, hogy Trump – a menekültkérdésen túl – abban is osztja Orbán számos helyen és elég hangosan kifejezett véleményét, hogy az orosz-ukrán háborúban minél előbb tűzszünetet és békét kell teremteni:

„százezrek haltak eddig meg, célom az, hogy mindezt megállítsam” – szögezte le a volt elnök egyértelműen.

Harris a kijelentésre kifejezetten felháborodottan reagált. Kijelentette,

ha Trumpra és „diktátor barátjára”, Orbánra hallgatnának az amerikaiak, „akkor Vlagyimir Putyin már Kijevben üldögélne”.

Trump erre csupán így válaszolt: „milliók haltak már meg Ukrajnában, a valós számokról nem is tudnak az emberek!”, majd a Putyin-pártiság vádjára reflektálva hozzátette: „nem, nem: ha rám hallgatnak, Putyin továbbra is Moszkvában csücsül, de élne még az a 300 000 katona is, akik a háborúban meghaltak!” Majd közölte, a háború szerinte „csak azért törhetett ki, mert Biden elnök gyengeséget mutatott, Putyin ezért támadott”. Hozzátette azt is, Kamala Harris maga is „meglátogatta Putyint” az ukrajnai invázió 2022-es, orosz kiszélesítése előtt, távozta után azonban az orosz elnök „a támadás mellett döntött”. Trump szerint ha ő lett volna hivatalban, ez nem fordulhatott volna elő.

A tényellenőrök a vita után megjegyezték, Trump nem mondott igazat, Harris és Putyin sohasem találkoztak a háború előtt, a volt elnök talán arra müncheni biztonsági konferenciára gondolt, ahol Harris Volodimir Zelenszkijjel találkozott közvetlenül az invázió előtt. Most először egyébként nem csupán Trump de Harris jó néhány hasonló állítását is cáfolni kényszerültek a vita után, többek között azt is, amikor Harris azt mondta, Trump „a legnagyobb gazdasági válságot okozta az 1929-es Nagy világválság óta” 2020-ban.

A szóváltás már önmagában is mutatja azt a drámai fordulatot, amely az elmúlt 8-9 évben az amerikai politikában végbement: a háborús kalandok és „nemzetépítés” köré szerveződött Republikánus Párt teljesen szétesett, Trump pedig hol a békét és az USA „teljes elzárkózását” hirdeti meg, hol pedig azt, továbbra is beavatkozna a hadsereg és a haditengerészet, de a 19. század modorában csupán egyfajta „védelmi pénzért”, vagy azért mert olajmezőket akar szerezni.

A demokraták jobbra tolódása eközben persze évtizedeket átölelő jelenség a külpolitikában is, az viszont, hogy a szélsőjobboldal felé eltolódott Republikánus Párt előbb lesz a szavazók szemében „háborúellenes”, mint ők, valóban új jelenség, és Putyin ukrajnai háborúja nélkül talán ilyen élesen fel sem merült volna.

Ami Ukrajnánál Harris és Trump egyértelmű szembenállása volt, az Izrael brutális, gázai háborújának esetében már inkább az elvi egyetértés felé hajlott el. Mind Trump, mind kihívója nyomatékosította a témával kapcsolatban, az október 7-i Hamasz-terrortámadást követően „mindenben támogatják” Izraelt, amelynek „alapvető joga, hogy megvédje saját magát”.

Ezt követően Harris csupán annyit engedett meg magának – és ez talán az amerikai elnökök hagyományos vonala felé tett visszatérés kísérlete is lehet -, hogy a Gáza és immár Ciszjordánia területén indult, palesztinok elleni megtorló háborúban „mielőbbi tűzszünet elérését” is kitűzte mint politikai célt. Donald Trump, akinek vallásos, protestáns szavazói Izrael apartheid politikájának legelvakultabb támogatói, kapva kapott is ezen az alkalmon és Harrist „Izrael és a zsidóság ellenségének” minősítette.

Noha a vita hevesnek tűnhetett, a két elnökjelölt Izrael-politikájában az elhangzottak alapján továbbra is több a közös pont, mint a különbség. Nem merült fel például a háború fegyveres támogatásának megkérdőjelezése és az sem, hogy az ENSZ nemzetközi bíróságain az izraeli vezetők ellen indult háborús bűnökkel kapcsolatos eljárásokat Washingtonnak is támogatnia kellene. Csak hogy világos legyen: mindezek az Egyesült Államok nyugat-európai szövetségeseinek politikájában valóban vitatott kérdések. Legújabban például a hágai Nemzetközi Büntetőbíróság (ICC) elfogatóparancsával kapcsolatos kifogás visszavonásáról a londoni, brit munkáspárti kormány döntött, mint ahogyan egyes fegyvertípusok Izrael felé való exportálásának tilalmáról is.

Izrael háborúja viszont az Egyesült Államok támogatásától függ messze a legnagyobb mértékben: megállítani csak úgy lehetne, ha erre ott politikai akarat is mutatkozik- ez szemmel láthatóan továbbra is fájóan hiányzik.

Míg ez a republikánus oldalon nem olyan nagy probléma – az Izrael-barát politikai mögött Trump egységet tudhat – addig Harrisnek pont a közép-nyugati „csatatér-államokban” (Michigan, Wisconsin és most már részben Minnesota) hagyományosan demokrata muszlim-arab-szomáli szavazók növekvő ellenszenvével kell szembenéznie. Ez még a szoros felmérési eredmények alapján akár az elnöki pozícióba is kerülhet neki, érthetetlen tehát, kinek jó az, ha ebben a kérdésben nem foglal el radikálisabban háborúellenes álláspontot.

Felmerülhet, hogy az Izrael-barát politika fellazításával a demokraták több szavazót buknának, de ennek egyrészt ellentmond, hogy például Barack Obama kormánya az addigi és mostani demokrata kormánynál is kritikusabb volt Izrael politikájával szemben, és az elnököt ezért a szavazófülkében sohasem büntették igazán meg. Másrészt éppen a Harris számára legfontosabb államokban – Michiganben, Wisconsinban és Minnesotában is – jelentős muszlim arab közösség él, akiknek a szavazatán akár az is múlhat, hogy ezen államok végül Harrist támogatják-e majd a választáson. Az 1960-as években ide, még a volt, nagy autó- és acélgyárakba Közel-Keletről érkező arab közösségek a legújabb adatok szerint például a gázai háború ellen sokkal markánsabban felszólaló zöldpárti elnökjelöltet, Jill Steint támogatják jelenleg.

Nem elég a vitát megnyerni

A vita utáni gyorsértékelések Amerika-szerte inkább azt emelték ki, Kamala Harris „győzött”, többször is kihozta a sodrából az egyre kevésbé nyugodtan viselkedő Trump elnököt, aki a végén – elég nagy taktikai hibát elkövetve – még egy teljesen megalapozatlan, erősen fajgyűlölő pletykát is bedobott. Arról kezdett el beszélni ugyanis, hogy Ohio államban a „haiti migránsok […] megeszik az emberek kutyáit és macskáit” is. Amikor az egyik moderátor felhívta a figyelmét, hogy az Elon Musk közösségi platformján terjedő szóbeszédnek és otromba vicceknek semmilyen alapja sincsen a helyi rendőrség szerint, Trump úgy védekezett, hogy „a televízió nem ezt mondta.”

Az esetből jól látszik: a Harris-kampány politikai stratégiája a támadás helyett az aikido-védekezés: kihasználni Trump leggyengébb pontjait és azok alapján saját maga „normalitása” és „mérsékeltsége” mellett érvelni a még mindig bizonytalan, független szavazóknak. Donald Trump a leggyengébben ugyanis akkor szerepel, amikor szélsőséges összeesküvés-elméletekbe, esetleg áltudományos fejtegetésekben kezd bele, és nem képes fenntartani azt a nyugodtabb, de rendszerellenes lázadó-politikusi imidzset, amely 2016-ban Hillary Clintonnal szemben meghozta számára a sikert. Amikor Harris erősen sértegetni kezdte Trumpot (például – hiúságára játszva – megjegyezte, nagygyűléseit a hívei „korán otthagyják”, mert „unalmasak”), az elnök elveszítette türelmét és hibák sorozatát követte el, amitől esetleges szavazói elrettenhetnek.

Ez a stratégia viszont könnyen elhibázottnak bizonyulhat: Harris ugyanis így nem Trump és mozgalma állításaival, állásfoglalásával száll vitába, hanem a stílusával. Kérdés, hogy mire vágynak 2024-ben az amerikai szavazók: még több nyugalomra, technokrata szakértelemre és mérsékletességre, esetleg a Trump által képviselt bajkeverésre, az elit felbosszantására és könnyű, egymondatos megoldásokra?

Az amerikai gazdaság állapota ugyan jobb, mint amilyennek Trump a vitán beállította, nem annyira jó viszont, hogy azzal Kamala Harris büszkén tudna kampányolni:

két markáns mutató, a reálbérek stagnálása és a gyermekszegénység relatív megnövekedése az átmeneti covid-segélyek kivezetését követően árnyalják a túl optimista képet, amely a GDP-növekedésre épít.

Ilyen helyzetben bizony előfordulhat, hogy az egzisztenciális és kulturális szorongás, valamint a háborús kalandok elutasítása könnyedén ismét a republikánusok új politikája felé fordítja a szavazókat.