Emmanuel Macron elnök a szélsőjobboldal kormányra kerülését sikeresen megakadályozó baloldal választási győzelmét követően a szélsőjobboldal irányába nyitott, a szélsőjobboldal beleegyezését élvező embert jelölt ki arra, hogy a kormányalakítás föladatát a vállára vegye. Miközben Macronnak jelentős vesztenivalója nincs, Franciaország a bizarr politikai machináción rajta veszt. Immár a látszat luxusára sem kell adni: íme, a képviseleti rendszer pőrén áll előttünk.

Bal? Á-á!

Bizonyos nézőpontból, senkit sem érhet meglepetésként Michel Barnier kinevezése. A Le Figaro szeptember elején készült közvélemény-kutatása szerint a megkérdezettek 74 százaléka nem bízott abban, hogy Emmanuel Macron az elvárásoknak megfelelő vagy a választási eredményeket tükröző kormányt nevez ki. Ők bizonyosan nem is csalódtak túlságosan nagyot, amikor közel nyolc héttel az előrehozott parlamenti választások után múlt csütörtökön Macron megnevezte a miniszterelnök-jelöltjét.

A fényűző olimpia ideje alatt az egyik legellenszenvesebb politikust sikerült fölhajtani.

Dacára tehát annak, hogy a parlamenti választásokon a szélsőjobboldal előretörését (nem is először) a négy pártból verbuválódott baloldal akadályozta meg, Franciaország következő miniszterelnöke így a Les Républicains (A Köztársaságiak, LR) pártból kerül ki. Arról a rossz emlékű, korrupciós bűncselekmények miatt elítélt, újabban Izrael iránt mély barátságot tápláló Nicolas Sarkozy volt államfő által alapított konzervatív-liberális pártról van szó, amely a júniusi-júliusi kétfordulós választásokra elnök nélkül futott neki, mivel Éric Ciotti röviddel a választás előtt a szélsőjobboldali, sokáig politikai karanténba zárt Nemzeti Összefogással (Rassemblement National, RN) RN-nel való szövetség mellett foglalt állást. Ciottit éppen csak azért említjük, hogy emlékeztessünk rá: A Köztársaságiak 2021-es kongresszusán a végül a párt elnökjelöltjeként 2022-ben a mindenkori gaulle-ista pártok legrosszabb eredményét elérő Valérie Pécresse mellett ő is népszerűbbnek bizonyult a most miniszterelnökké avanzsált Barnier-től. S ha már Sarkozy is szóba került, regisztrálhatjuk, hogy a miniszterelnök keresése során François Hollande egykori szocialista elnökkel együtt az első sorból követhette végig az eseményeket az Elysée palotában, ahol végül az ő elnöksége alatti mezőgazdasági minisztert nevezték ki miniszterelnöknek.

Megelőlegezett ellenszenv

A WSWS híroldal Barnier bemutatása során nem fukarkodik az aligha hízelgő jelzőkkel. Az európai uniós bürokrácia megannyi grádicsát megmászó politikusról átfogó portrét közlő lap szerint a 73 éves Barnier legsikeresebb projektuma a brexit-tárgyalások lefolytatása volt. A Nagy-Britanniát az unióból kiléptető politikus, a Néppárt egykori alelnöke a bankvilágon túl, mely – a Les Echos tudósítása szerint – látványosan föllélegzett az elnöki palota bejelentése után, legfeljebb a katonai-védelmi költésekben érdekelt cégeket örvendeztetheti meg. Ugyanis azoknak a kevés ügyeknek az egyike, amelyekben Macron elnökkel nem teljesen ért egyet, az a hadászat. Míg az elnök a 2022-es ukrajnai háború előtt Európát és Franciaországot is a katonai önállóság felé terelgette volna, addig Barnier a NATO híve volt és maradt, a NATO-t az európai védelem „pilléreként” üdvözölte.

A Jean-Pierre Raffarin kormányában az ezredforduló után rövid ideig külügyminiszterként is bemutatkozó politikus a szigorú megszorítások és a vállalati adócsökkentések híve. Nem barátja a megújuló energiának, a szociális kiadásokról pedig úgy vélekedik, hogy azok legfeljebb „jogosultakat” teremtenek, s mint ilyet, elítéli őket. Barnier bizonyította, hogy Macronra is képes rálicitálni, amikor a nyugdíjkorhatár további egy évvel történő emelését javasolta. Emlékezhetünk, Macron elnök tavaly márciusban a parlament megkerülésével a lakosság elsöprő ellenállása és a tömeges sztrájkok ellenére emelte meg 62-ről 64 évre a nyugdíjkorhatárt.

A WSWS szerint Barnier hevesen bevándorlóellenes, idegengyűlölő álláspontokat képvisel. Ő volt az, aki 2021-ben ötéves bevándorlási tilalmat sürgetett Franciaországba, azt állítva, hogy ellenkező esetben még „több brexit lesz”. Hogy milyen magasra taksálja a szuverenitást, bizonyítja az is, hogy a menekültek elnyomása terén függetlenséget kívánt kiharcolni Franciaországnak az uniós előírások alól. Egyenesen a rendőrséghez fordult, követelve, hogy a bevándorlási döntéseket vegyék ki az „embercsempészek és a bírák” kezéből. Szorgalmazta, hogy szigorítsák meg a tartózkodási engedélyek kiadásának feltételeit, korlátozzák a családegyesítések lehetőségét, s javasolta a külföldi diákok befogadásának csökkentését. Barnier híve a börtönöknek, nézete szerint a börtönkapacitást 20 ezer fővel kellene bővíteni, bizonyos bűncselekményekre pedig kötelező minimum büntetést szükséges kiszabni.

Csodálkozzunk eztán, ha Marine le Pen igent mondott Macron elnöknek, amikor ő rácsörgetett szélsőjobboldali kihívójára, hogy az RN elfogadja-e Barnier-t miniszterelnöknek?

Mi lesz eztán?

Nem fogalmazunk különösebben élesen, ha látva, hogy Macron A Köztársaságiak közül választott miniszterelnököt, azt mondjuk, lábbal tiporja a választások eredményét. Jean-Luc Mélenchon, a baloldali La France Insoumise (Engedetlen Franciaország- LFI) alapítója nem finomkodott, kijelentette: „a választásokat ellopták”.

Bár az alkotmány csakugyan nem írja elő az elnök számára, a választási eredményekből következett volna, hogy a baloldali koalíció alapítson kormányt. Ám Macron elállt Lucie Castets, a baloldal miniszterelnök-jelöltjének kinevezésétől, arra hivatkozva, hogy az Új Népfrontnak (Nouveau Front Populaire – NFP) nincs elég támogatottsága a Nemzetgyűlésben, és nem élné túl a bizalmatlansági szavazást.

Gyaníthatóan az volt a célja, hogy erősebb felhatalmazással bíró politikust távol tudjon a miniszterelnöki széktől, így bár a választások második fordulójában a második helyen végzett a Macron körül gyűlő Ensemble (Együtt) szövetség, az elnök megőrzi a befolyását, s nem esik bántódása a külföldi tőkebefektetésekre (adókedvezmények) és a munkaerő kizsákmányolásának fokozására (a nyugdíjkorhatár emelése az eklatáns példa) irányuló gazdaságpolitikájának. Az elnök, aki idejekorán jelezte, kitölti a 2027-ig szóló ciklusát, vélhetőleg a Barnier-kormány életképességét tíz hónapra taksálja, s miután letelik az egy év, újabb választásokat írhat ki, akár a 2026-ban esedékes önkormányzati választásokkal együtt.

Hogy ez azzal jár együtt, hogy – mint például Paul Taylor elemző rámutatott a Guardianban –

az elnök jobboldal és az RN kezébe adja magát, úgy tűnik, elfogadta.

Mindenesetre azok a százezrek, akik Franciaország 130 településén a hétvégén utcára vonultak, nem fogadják olyan könnyedén Macron elnök döntését.

(Le Monde, Le Parisien, UnHerd, Politico, New York Times, Bloomberg)