Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Vasárnap kiderül, hogy nyerhet-e valaki Macron pókerjátszmájában

A törvényhozási voksolás első fordulója után a hatalom kapujában a szélsőjobb Franciaországban. Azonban mára már alig maradt valami abból a „köztársasági frontból”, ami a szélsőjobbot elutasító pártok összefogásával évtizedeken át megakadályozta, hogy a Jean-Marie Le Pen által alapított Nemzeti Front, ma Nemzeti Tömörülés képviselői helyeket szerezzen. Ez pedig leginkább Emmanuel Macronnak és az őt támogató pártoknak köszönhető, akik egyenlőségjelet tettek a radikális baloldal és a szélsőjobb közé.

A törvényhozás közvetlenül választott alsóházának, az 577 fős Nemzetgyűlésnek (Assemblée nationale) idő előtti feloszlatása régóta számít kétélű fegyvernek a köztársasági elnök kezében Franciaországban.

Az előrehozott választások kiírása (amiről az államfő egy személyben, a parlamenttel való konzultáció nélkül dönthet) a múltban lehetőséget teremtett az elnöknek arra, hogy súlyos politikai-társadalmi válságokat oldjon fel.

Ez történt például 1968-ban, amikor Charles de Gaulle az országot megrázó diák- és munkáslázadásokra reagálva feloszlatta az alig egy évvel korábban megválasztott Nemzetgyűlést, és az új választásokon az őt támogató pártok 75 százalékos mandátumarányra tornászták fel a korábban csupán néhány fős többségüket. Máskor az előrehozott választásokkal a frissen megválasztott elnök megszabadulhatott a vele szembenálló parlamenti többségtől, ezt tette a szocialista François Mitterrand 1981-ben és 1988-ban, az első, majd második elnöki ciklusa kezdetén.

Azonban arra is akad példa, amikor az előrehozott választások egy népszerűtlen államfő politikai mozgásterének nagymértékű beszűkülését eredményezték. 1997-ben, amikor az alig két évvel korábban megválasztott Jacques Chirac, aki új lendületet akart adni a népszerűtlen és végül kudarcos megszorító intézkedések miatt gellert kapott elnökségének, végül kénytelen volt egy ötéves politikai társbérletre (cohabitation) leszerződni a Lionel Jospin vezette balközéppel.

Bár még hátra van a vasárnapi második forduló, nagyon úgy néz ki, hogy Emmanuel Macron csak jobban aláásta politikai karrierjét azzal, hogy az őt támogató pártok számára tragikus eredményt hozó európai parlamenti választások estéjén bejelentette a Nemzetgyűlés feloszlatását. Az első fordulóban ugyanis a szélsőjobboldali Nemzeti Tömörülés (Rassemblement National, RN) az uniós megmérettetésen mutatott szereplésükön valamelyest javítva, 33,2 százalékkal végzett az élen.

Sosem volt még ilyen erős a szélsőjobb

Ez a tisztán egyéni választókerületekre épülő francia választási rendszerre lefordítva azt jelenti, hogy az RN az 577-ből 383 körzetben lesz ott a második fordulóban. Ehhez még hozzá kell venni azt a hatvan képviselőt, akik az elviekben jobbközép Republikánusok (Les Républicains, LR) vezetőjének, Éric Ciottinak a pártelittel szemben megkötött alkuja értelmében a Nemzeti Tömörülés és a Republikánusok közös jelöltjeként indulnak. A szélsőjobb előretörését mutatja, hogy a legutóbbi, 2022-es választáson a jelöltjeik még csupán 65 körzetben várták az első helyről a második fordulót, addig ez a szám idén 222-re emelkedett. Ráadásul 39 körzetben a párt jelöltjei már az első fordulóban ötven százalékot meghaladó eredményt értek el, így ezeken a helyeken nem is lesz szükség második fordulóra.

A Le Monde címlapja hétfőn

 

Az 1972-ben még Nemzeti Front (Front national, FN) néven alapított Nemzeti Tömörülés hagyományosan Franciaország két térségében volt erős. Egyrészt a délkeleti Provence-Alpes-Côte d’Azur (PACA) régióban, ahol az egykori francia gyarmat, Algéria európai származású telepeseinek, az úgynevezett pied-noir-oknak jelentős része telepedett le Algéria 1962-es függetlenné válása után (ekkorra a körülbelül egymilliós európai közösség nagy része elhagyta a magrebi országot). A franciák számottevő része igen ellenségesen fordult a pied-noir-okhoz érkezésükkor, belelértve a politikai osztály egy részét is : Gaston Defferre, Marseille egykori szocialista polgármestere és Franciaország utolsó hivatalosan rögzített kardpárbajának egyik résztvevője például kerek-perec kijelentette, hogy a városába érkező több százezer egykori telepesnek máshol kéne új otthonra találnia.

Így hát sokan közülük szimpatizálni kezdtek az algériai gyarmatot visszasíró Nemzeti Fronttal, melynek egyik alapítója, Jean-Marie Le Pen, katonaként maga is harcolt a függetlenségi háborúban – és feltehetőleg a lakosság kínzásában is részt vett. Ebben a térségben, ahol már Jean-Marie Le Pen is az élen végzett a 2002-es elnökválasztás első fordulójában, a lánya, Marine Le Pen pedig a 2022-es második fordulóban is győzni tudott, az RN idén is hatalmas sikert ért el. A régióban található 42 választókerületből tízben a szélsőjobb által támogatott jelöltek már az első fordulóban mandátumot szereztek, és a fennmaradó körzetek nagy részében is az első helyen végeztek.

A szélsőjobbodali Nemzeti Tömörülés miniszterelnök-jelöltje, Jordan Bardella.
Fotó: Facebook/ Jordan Bardella

A Nemzeti Tömörülés másik, újabb bástyája a súlyos munkanélküliség és szegénység sújtotta északkelet-franciaországi iparvidék, ahol sokáig a baloldal volt a domináns. Az RN az itt található 50 választókerületből már az első fordulóban elhozott 18-at, és maga Marine Le Pen is itt szerzett nemzetgyűlési mandátumot, immár zsinórban harmadszor. A szélsőjobb az idei választások első fordulójában viszont nem csak ebben a két térségben végzett az élen. A párizsi régió, a vidéki nagyvárosok, Bretagne, az Atlanti-Pireneusok és a tengerentúli választókerületek többségének kivételével tulajdonképpen mindenhol sikeresen indultak.

Az ország „barnába borulása” jól mutatja, hogy a szélsőjobb egyre beágyazottabb: a korábbi választások alkalmával a többmilliós szavazótábort Le Penék csak néhány mandátumra tudták lefordítani.

A megújulni képtelen baloldal történelme fénykorához nyúlt vissza

A törvényhozási választások első fordulójában a baloldali pártok összefogása, az Új Népfront (Nouveau Front Populaire, NFP) a második helyen végzett, a szavazatok 28,27 százalékát megszerezve. A baloldali koalíció nevét a Franciaországot 1936 és 1938 között kormányzó, a szocialista Léon Blum fémjelezte, és rövid fennállása ellenére a francia baloldal egyik fő identitásképző elemének számító Népfronttól kölcsönözte.

Léon Blum, a Franciaországot 1936 és 1938 között vezető baloldali Népfront kormányfője a mai Szocialista Párt elődjének, az SFIO-nak egy 1932-es Kongresszusán.
Fotó: Wikimedia Commons

A szövetség 159 körzetben várja az első helyről a második fordulót, 31 jelöltjük pedig már múlt vasárnap mandátumot szerzett. Az Új Népfront legjobb eredményét a Párizshoz közel eső agglomerációs településeken érte el. Seine-Saint-Denis megyében például a 12 körzetből hatot már az első fordulóban elhoztak a jelöltjei és a fennmaradó választókerületekben is tekintélyt parancsoló előnnyel végeztek az élen, néhány esetben más baloldali kihívókkal szemben.

A baloldal a politikailag megosztott Párizsban (ahol legutóbb a baloldali összefogás, a NUPES és a Macront támogató pártok egyaránt 9 mandátumot szereztek) is jelentősen megerősödött. Az NFP Párizsban 18 körzetből kilencet már az első fordulóban elhozott, és a város leggazdabb negyedeit tömörítő 16. kerületen kívül mindenhol bejutott a második fordulóba, miközben a macronista jelöltek csupán öt körzetben végeztek az élen.

A főváros  és környékének sikerei azonban nem felejtetik el a tényt, hogy a baloldal szinte teljesen leradírozódott a vidéki Franciaország térképéről.

Szimbolikus, hogy a Francia Kommunista Párt főtitkára, Fabien Roussel már az első fordulóban kikapott szélsőjobbos riválisától egy olyan északkelet-franciaországi választókerületben, melynek lakói 1962 óta megszakítás nélkül kommunista képviselőket küldtek a Nemzetgyűlésbe.

Miközben a sokáig egymással marakodó baloldali erők között az EP-választás után néhány napon belül megszületett az összefogás, a felszín alatt nem csitultak az Új Népfrontot alkotó pártok (a radikális baloldali La France Insoumise / Engedetlen Franciaország, a Szocialista Párt, a Zöldek, a Kommunista Párt és más kisebb formációk) közötti ellentétek. Ennek lett az eredménye, hogy szemben a Nemzeti Tömörüléssel, amely Jordan Bardella EP-képviselőt és pártelnököt nevezte meg miniszterelnök-jelöltjének, illetve a kormányoldallal, amely kitart a jelenlegi kormányfő, Gabriel Attal mellett, a baloldal pártok nyilvánosan nem jelöltek miniszterelnököt.

Franciaország miniszterelnöke, Gabriel Attal.
Fotó: Facebook / Gabriel Attal

Jelen állás szerint egy esetleges népfrontos győzelem után a legnagyobb frakciót alakító baloldali formáció nevezhetné meg a miniszterelnököt, azaz  a radikális baloldali La France Insoumise (LFI) térfelén pattogna a labda. Jean-Luc Mélenchon, aki a párt színeiben indult a 2017-es és 2022-es elnökválasztáson, szinte naponta tesz egymásnak ellentmondó kijelentéseket azzal kapcsolatban, hogy egy baloldali győzelem esetén lenne-e miniszterelnök.

Mélenchon ezzel a viselkedésével nem csupán az összefogás többi résztvevőjének és egyes párton belüli kritikusainak kedélyeit borzolja, de kitűnő politikai muníciót ad a kormányoldalnak és a szélsőjobbnak az Új Népfronttal szembeni félelemkeltésre. A 72 éves politikus egyébként is Franciaország egyik legmegosztóbb közéleti szereplője, aki egyes felmérések szerint a maga 68 százalékos „elutasítottságával” jóval népszerűtlenebb például Marine Le Pennél, akiről „csak” a választók 53 százaléka gondolkodik negatívan.

Ebben az elutasítottságban nyilván szerepe van a (szélső)jobboldali oligarchák kezében központosuló médiák lejáratókampányainak, de legyünk őszinték, Mélenchon megnyilvánulásait látván elég meglepő lenne, ha elkötelezett rajongótáborán túl mások is jó véleménnyel lennének az elnökválasztást zsinórban háromszor elbukó politikusról. Az kétségtelen, hogy a Szocialista Pártot harminc év után otthagyó Mélenchonnak vitathatatlan erényei vannak a kapitalizmussal szemben valódi bírálatot megfogalmazó baloldali politika népszerűbbé tételében. Azonban a magát mindennemű kritika felett állónak tartó, tábora szélesítése helyett médiabotrányok gerjesztésében gyakorlott politikus a bármiféle belső demokráciát nélkülőző pártot tulajdonképpen szektaként vezeti, ahol a vezér megkérdőjelezése súlyos következményekkel jár.

Ezt láttuk az idei választásokon is, melyet Mélenchon köre arra használt, hogy kigolyózzon olyan népszerű képviselőket, mint Alexis Corbière, Raquel Garrido, Danielle Simonnet, akik a kezdetektől fogva építik a La France Insoumise-t. Mivel nem értenek egyet a „vezér” módszereivel, ezért nem indulhattak újra az Új Népfront színeiben, és független képviselőként kellett megmérkőzniük újdonsült LFI-s kihívóikkal. Ironikus, hogy a nevét a hatalommal bírók parancsait megtagadókra használt francia kifejezésből kölcsönző pártját bármiféle hivatalos titulus nélkül, visszavonulása többszöri bejelentése után is vezető Mélenchon az említett képviselők ellehetetlenítését azzal indokolta meg, hogy a pártja „nem osztogat életre szóló jelöltségeket”, és a frakcióhoz való „hűség” elengengedhetetlen a képviselőjelöltté válásban.

Ennek fényében örömteli fejlemény, hogy a Párizs huszadik kerületében induló Danielle Simonnet, illetve Bagnole és Montreuil elővárosokban rajthoz álló Alexis Corbière a népfrontos kihívóikat jelentősen lehagyta az első fordulóban. Mezőnyben maradásukkal esély nyílik a baloldal megújulására, aminek Mélenchon láthatóan ma már inkább az akadálya.

Erre a megújulásra pedig igencsak szükség lenne, ennek bizonyítéka az  is, hogy a kudarcos elnöksége után 2017-ben visszavonult szocialista François Hollande idén képviselőjelöltként tért vissza a Franciaország közepén fekvő megyében Corrèze-ben.

Végérvényesen megbukni látszik a macroni politika

Miközben a szélsőjobb és a baloldal az első forduló alapján kisebb-nagyobb mértékben profitált az előrehozott választásokból, addig a Nemzetgyűlés feloszlatását elrendelő Emmanuel Macron elnököt támogató pártok óriási vereséget könyveltek el múlt hét vasárnap. A macronista szövetség, az Együtt (Ensemble) mindössze 70 körzetben végzett az élen, és csupán két választókerületben értek el ötven százalékot meghaladó eredményt – ezek közül az egyik a Le Pen-família villájának is otthont adó vagyonos párizsi elővárost, Saint-Cloud-t, a másik pedig a Polinéziában található 11 ezres lakosságú tengerentúli területet, Wallis-és-Futunát foglalja magába. Az elnököt támogató tömbre országosan csupán a választópolgárok 21,73 százaléka voksolt, ami mindössze a harmadik helyre volt elég.

A választás végkimenetelében döntő szerep juthat a francia tengerentúl lakóinak

Miközben a közbeszédben viszonylag kevés szó esik róluk, nem árt észben tartani, hogy az egykoron a világ négy sarkára kiterjedő gyarmatbirodalommal rendelkező Franciaország továbbra is számos tengerentúli területtel rendelkezik. Ezeknek a történelmileg, jogi státuszukat és politikai tendenciáikat tekintve is egymástól nagyon eltérő régióknak a kétmilliót meghaladó lakossága összesen 27 képviselőt küld a Nemzetgyűlésbe.

A Franciaországtól nyugatra, az amerikai szuperkontinens térségében található tengerentúli területek eredményei nem a kormányoldalnak kedveznek. Bár a macronista tábor által támogatott jelölt az élen végzett a két karibi sziget, a holland Sint Maartennel szomszédos Saint-Martin, és a 18. század végén a Svédországnak ajándékozott, ám 1877 óta ismét francia fennhatóság alatt álló Saint-Barthélemyből kialakított választókerületben, addig a baloldali jelöltek kimagasló eredményt értek el a Dél-Amerikában található Francia Guyanában, Martinique és Guadeloupe szigetein is. A Kanadával határos Saint-Pierre-et-Miquelon-on jobbodali képviselő végzett az élen.

Az Indiai-óceán térségében fekvő La Réunion-ban hét választókerületből hatban a baloldali összefogás, míg egyben a szélsőjobboldal végzett az élen. A régió másik tengerentúli területén, a súlyos gazdasági és migrációs válság sújtotta Mayotte két körzetéből az egyikben a Nemzeti Tömörülés jelöltje szerezte meg az első helyet, a másikban a Macronék felé kritikus, regionális pártokat és kisebb formációkat tömörítő LIOT frakcióban ülő képviselőnek a maga hetven százalékot meghaladó eredményével már az első fordulóban sikerült megőriznie a mandátumát.

A legizgalmasabb eredmények kétségtelenül az olyan Csendes-óceáni szigetvilágban található területeken születtek, mint Francia Polinézia és Új-Kaledónia. Francia Polinéziában a választópolgárok azt a függetlenségpárti baloldali Tāvini Huiraʻatira („ a nép szolgálója”) pártot büntették, amelyik két évvel ezelőtt mindhárom körzetben az élen végzett, és 2023 óta a helyi kormányzatot is ők vezetik, Moetai  Brotherson elnöklésével. A magas megélhetési költségekkel és egyenlőtlenségekkel elégedetlen választók többsége idén azonban minden körzetben a jobboldali, autonomista, de a teljeskörű függetlenséget elutasító pártok szövetségére voksolt, aminek következtében a maga 23 éves korával a Nemzetgyűlés legfiatalabb képviselőjének számító függetlenségpárti Tematai Le Gayic-ot már a múlt vasárnapi első fordulóban legyőzte Moerani Frébault.

Ahogyan arról már mi is több alkalommal beszámoltunk, az Ausztráliától keletre fekvő Új-Kaledóniában polgárháborús állapotokat idéző körülmények között zajlott le a választás. Azonban hiába az éjszakai kijárási tilalom és a függetlenségpártiak által országszerte emelt barikádok, a törvényhozási választások első fordulóján rekordmértékű volt a részvétel, amiből leginkább a függetlenséget támogatók profitáltak.

Kaledónia nagyrészt az őslakos kanakok lakta kettes számú választókerületében 44 százalékkal végzett az élen a baloldali, függetlenségpárti Emmanuel Tjibaou. Emmanuel annak a , Jean-Marie Tjibaou-nak a fia, aki az 1980-as évek polgárháborús helyzetét lezáró békefolyamatban elengedhetetlen szerepet játszott, és akit 1989-ben egy radikális függetlenségpárti merénylő gyilkolt meg. Új-Kaledónia egyetlen nagyvárosát, Nouméát és a távolabb eső szigeteket tömörítő választókerületben ugyan a francia fennhatóságot radikálisan védelmező macronista Nicolas Metzdorf végzett az élen, de a függetlenségpárti jelölt nem sokkal maradt le az első helyről. Amennyiben legalább egyik körzetben alumaradnának a  jelenleg mindkét választókerületet domináló függetlenséget ellenzők erők, az komoly pofon lenne Macronnak, akinek politikája egy több évtizedes, sok tekintetben egyedülálló békefolyamatot tett semissé.

A szelektív köztársasági front

A jelenlegi kormányoldal vereségének mértékét csupán csak az ismét felélesztett„köztársasági front” (front républicain) mérsékelheti valamelyest. Ennek a francia politikát az elmúlt évtizedekben alapjaiban meghatározó politikai eljárásnak a lényege, hogy a különböző választások két fordulója között a Nemzeti Tömörüléssel szembenálló jobb- és balodali pártok jelöltjei visszalépnek egymás javára, hogy megakadályozzák a szélsőjobb hatalomra kerülését, és az RN ellenfelének támogatására buzdítják híveiket.

Jacques Chirac ennek a köztársasági frontnak köszönhette a hatalmas, 80 százalékot meghaladó mértékű újraválasztását 2002-ben, amikor Jean-Marie Le Pen volt a kihívója az elnökválasztás második fordulójában. Emmanuel Macronból pedig 2017-ben és 2022-ben is csak azért lett államfő, mivel az őt elutasító választópolgárok a második fordulóban őt támogatták annak érdekében, hogy elkerüljék Marine Le Pen győzelme.

A köztársasági frontnak különösen nagy szerepe lehet a július 7-i második fordulóban.

A magas, közel 67 százalékos részvétel miatt ugyanis több száz olyan választókerület van, ahol három vagy több jelölt elérte a továbbjutás feltételét,  a körzetben regisztrált választópolgárok 12,5 százalékának támogatását. Ez a gyakorlatban azt jelentheti, hogy visszalépések nélkül a Nemzeti Tömörülés akár úgy is megszerezhetné a nemzetgyűlési többséget (amelyhez 289 képviselőre van szükség), hogy a választók döntő többsége a szélsőjobboldali pártra voksolt.

Ennek fényében nem is meglepő, hogy a választások első fordulója utáni órákban kezdetét vette a visszaléptetés-cunami. Azonban igen nagy különbségek figyelhetők meg a különböző pártszövetségek között a tekintetben, hogy mennyire hajlandóak visszalépni a politikai ellenfeleik javára. A Új Népfront 132 olyan körzetben lépett vissza, ahol a Nemzeti Tömörülés jelöltjei jobban szerepeltek a baloldali összefogás indulóinál, köztük 92 olyan választókerületben, ahol a szélsőjobb végzett az élen. Ráadásul a baloldal egyes helyeken azoknak a meghatározó macronista politikusoknak a támogatására szólította fel a híveit, akiknek intézkedéseit élesen bírálták az elmúlt években. Így történt például a normandiai Calvadosban, ahol a nyugdíjreformjáról elhíresült egykori miniszterelnök, Élisabeth Borne a választókerületben a szélsőjobbos kihívójátától jelentősen lemaradva végzett a második helyen. De megemlíthetjük a Belgiummal határos egykori textilipari központ, Tourcoing esetét is, ahol az elnöki ambíciókat dédelgető, széljobbra rálicitáló belügyminiszter, Gérald Darmanin 36 százalékot szerezve végzett az élen, de a harmadik helyre befutó La France Insoumise-os kihívója inkább visszalépett, hogy megakadályozza a 34 százalékot elérő RN-es jelölt győzelmét.

Ezzel szemben a Macront támogató pártok sokkal finnyásabnak mutatkoznak visszalépések terén, erre csak 81 körzetben voltak hajlandók.

Különösen igaz ez ott, ahol a baloldalt a La France Insoumise képviseli, amely pártot az elmúlt időszakban a kormányoldal igyekszik úgy lefesteni, mintha ugyanolyan veszélyt jelentenének a demokráciára és a köztársasági értékekre, mint a Nemzeti Tömörülés. A Hamasz által október 7-i terrortámadása óta ezt a pártot emlegeti egy lapon Macron a széljobbal, mivel a radikális baloldali párt határozottan elítéli a palesztin civilek tízezreinek életét követelő izraeli válaszcsapást, és mielőbbi tűzszünetre szólít fel. Ezzel a jobboldali médiában kiérdemelték maguknak az antiszemita és „iszlamobalodali” jelzőt, amit Macronék és Le Penék is is igyekeznek kihasználni a választási kampányban.

Az tagadhatatlan, hogy a La France Insoumise egyes képviselőjelöltjei a múltban tettek olyan kijelentéseket, amelyeket  antiszemitának nevezhetünk, és a párt vezetői a gázai háború kapcsán gyakran utaznak leegyszerűsítő, vagy a valóságtól elrugaszkodott okfejtésekben. Gondolhatunk az antiszemit megnyilvánulásai miatt elővett David Guiraud-ra, vagy a párt egyik legtöbbet szerepeltett képviselője, a szélsőbalos értelmiségi világából érkező, és nyilvános kommunikációjában nemzetgyűlési képviselővé választása után is láthatóan főleg ennek a mikrokozmosznak kommunikáló Danièle Obono például azzal keltett botrányt, hogy a Hamaszra nem terrorszervezetként, hanem „ellenállási mozgalomként” hivatkozott.

Ezek ugyanazok

Ezek az ügyek  kétségtelenül ártottak a baloldalnak, és valahol elkeserítő, hogy a Mélenchonhoz való feltétlen hűségük miatt ilyen figuráknak ekkora szerep jut a La France Insoumise-ben. Azonban az Izrael politikájával kapcsolatos mindennemű kritika és

a baloldal egészének antiszemitának való bélyegzése a jobboldal részéről csupán olyan politikai fegyver, amely egyúttal a szélsőjobb jelentette veszélyt is banalizálja.

Ugyanis arról egyre kevesebb szó esik, hogy a Nemzeti Tömörülés alapítói között megannyi náci kollaboráns és SS-tag volt, a pártot 38 éven át vezető Jean-Marie Le Pen pedig számos alkalommal uszított zsidó származású újságírók ellen, és kétségbe vonta a gázkamrák létezését a koncentrációs táborokban. Lánya, Marine Le Pen hiába próbálja mindezt feledtetni,  az idei választáson is számos képviselőjelültjük terjesztett antiszemita összeesküvés-elméleteket, egyiküknek, Ludivine Daoudinak pedig azután kellett visszalépnie a második fordulóból, hogy napvilágott látott egy néhány évvel korábbi fotó, amin egy horogkeresztes német katonai sisakban pózol.

A szélsőséges jelzőt felháborodottan visszautasító Nemzeti Tömörülés jelöltjei között emellett van olyan, aki fehér felsőbbrendűséget hirdető pólókban pózolt; egyiküket fegyveres túszejtésért ítélték el a kilencvenes években; van jelölt, aki abbéli sajnálatát fejezte ki, hogy a nácik nem gyilkoltak meg több romát a második világháborúban. Roger Chudeau RN-s nemzetgyűlési képviselő pedig tulajdonképpen kétségbe vonta a Marokkóban született, de négy éves kora óta itt élő egykori szocialista oktatási miniszter, Najat Vallaud-Belkacem lojalitását Franciaországhoz mivel a politikusnak marokkói állampolgársága is van.

Marine Le Pen leadja szavazatát 2024. június 30-án
Fotó: Marine Le Pen / Facebook

Miközben Chudeau a 2010-es évek eleji Jobbik irányvonalára hajazó okfejtését Marine Le Pen elítélte, a párt egyik legfőbb választási ígérete pont az, hogy hatalomra kerülésük esetén megtiltanák a kettős állampolgároknak, hogy egyes „nemzetbiztonságilag kényes” területeken tölthessenek be állami pozíciókat. A fentiek fényében elgondolkodtató, hogy a kormányoldal befolyásos tagjai egy kalap alá veszik a szélsőjobboldalt és a radikális baloldalt, ahogy az is, hogy szinte naponta szabják át a feltételeket, amelyek mellett hajlandók támogatni az Új Népfront jelöltjeit.

Azonban egyre több jel mutat arra, hogy a „se nem bal, se nem jobb”, „ez is-az is” filozófiájára épülő politikai projektjének kifulladását elfogadni nem hajlandó

Emmanuel Macron azzal számol, hogy jobb most átadni a hatalmat a Nemzeti Tömörülésnek.

Hiszen így a 2027-es elnökválasztásnak a szélsőjobb már nem az örökös ellenzéki szerepből, hanem a népszerűségét természetszerűleg csökkentő kormányzati pozícióból vágna neki.

Ez az elképzelés cinikus hatalomtechnikai szempontból még talán nem is teljesen elrugaszkodott, hiszen az 1986-os parlamenti választások után kormányt alakító jobboldalnak elég volt két, káosszal és megannyi népszerűtlen intézkedéssel tarkított év, hogy lenullázza a győzelmi esélyeit az 1988-as elnökválasztáson. Az z államfő közben csupán azt felejti el, hogy elkeseredett hatalmi játszmáinak másik oldalán ott van az a több millió ember, akinek az életét pokollá tehetné a szélsőjobboldal győzelme Franciaországban.

Más szemszögből mutatjuk meg a világot.
Kritikusan, szolidárisan és alternatívákat kutatva.

Támogatom!