Újból fellángoltak a tüntetések Új-Kaledónia-szerte, miután a francia hatóságok letartóztattak és a kontinentális Franciaországba szállítottak hét függetlenségpárti vezetőt. Az őrizetbe vett aktivistákat a májusi, zavargásokba torkolló tüntetésekkel kapcsolatban vádolják, melyek során összecsapásokra került sor a szigetcsoporton bevezetni tervezett választási reformok ellen demonstrálók és a rendőrség között. Több helyen gyújtogatás, fosztogatás is történt, ezek során kilenc ember vesztette életét. 

De mégis miért hoz választási törvényeket Párizs egy tőle 17 ezer kilométerre lévő szigetcsoporton? Milyen eszközökkel és milyen céllal akadályozza a kanakok, Új-Kaledónia őslakosainak önrendelkezését?

Gyarmat születik

Az Ausztráliától nyugatra fekvő, a csendes-óceáni melanéz szigetvilághoz tartozó Új-Kaledóniát 1774-ben „fedezték fel” saját szemszögükből az európaiak, amikor James Cook második utazása során térképén rögzítette, és Skócia latin neve után keresztelte el a szigetcsoportot. A 19. század közepéig szerencsésen mérsékelt érdeklődés övezte a szigeteket, bár az úgynevezett „blackbirding”, azaz a helyi lakosság tagjainak erőszakkal vagy átveréssel történő elhurcolása és távoli országokban rabszolgamunkára kényszerítése sokszor előfordult.

Új-Kaledónia voltaképpeni gyarmatosítására 1853-ban adott utasítást III. Napóleon francia császár. A következő évben megalapították a mai napig fővárosként funkcionáló Nouméat, eredeti nevén Port-de-France-t. A szigetcsoport franciákkal való betelepítése főként köztörvényes fegyencekkel, illetve politikai foglyokkal kezdődött meg, Új-Kaledóniát 1864-től hivatalosan is fegyenckolóniaként működtették. Még ebben az évben fedezték fel, hogy a szigetcsoport jelentős nikkel-készletekkel rendelkezik, és hamarosan megindult az – akkor még – közepesen értékes átmenetifém bányászata.

A nikkelbányászathoz a gyarmati urak fontosabb munkákra főként európaiakat hoztak a szigetekre, de a bányakitermeléssel járó fizikai munkára is inkább a szomszédos Vanuatu szigetéről, Japánból, Indonéziából és Indokínából szállítottak munkásokat, a helyi őslakos kanak népességet gyakorlatilag teljesen kizárták a gazdaságból, tagjaikat rezervátumokba kényszerítették. A kanakokat a fizikai kiszorítás mellett az európaiak által behurcolt betegségek – főként a feketehimlő és a kanyaró – is sújtották, az 1800-as évek második felében ezek a kórok gyakorlatilag megtizedelték soraikat. A gyarmati sorba taszított lakosság két nagyobb felkelést is vezetett a franciák ellen, 1878-ban, illetve 1917-ben. Bár mindkettőt leverték, ezek a lázadások Párizst visszariasztották az elnyomás legnyíltabb eszközeitől. A második világháborút követően Új-Kaledóniát hivatalosan is Franciaországhoz csatolták „tengerentúli területi” státuszban, lakóinak származástól függetlenül francia állampolgárságot biztosítottak.

Függetlenségi harcok

Az őslakos kanakok marginalizálódása azonban így is folytatódott, nem kis részben amiatt, mert a hatvanas években robannásszerűen megnőtt a nikkel iránti kereslet. A centrumországok ipari fejlődésének meglódulása felhajtotta a keresletet az iparban jól használható fémek, így a rozsdamentes acél előállításához (és később a lítium-akkumulátorokéhoz) kiválóan használható nikkel iránt is, amelyből Új-Kaledónia a világ összes készletének mintegy 25 százalékával rendelkezik.

A szigetcsoport vezetése az anyaországi cégekkel karöltve a 19. századi módszer szerint ismét a csendes-óceáni országokból származó vendégmunkások betelepítésével elégítette ki a munkaerő-keresletet, immár persze az őslakos kanakoknak is biztosítva munkalehetőséget a bányászatban. A kanakoknak ezeket a munkákat rendre a legrosszabb körülmények között, a legalacsonyabb fizetésért kellett végezniük. A nikkel-boom másodszor is átalakította a szigetcsoport etnikai-kulturális összetételét, és a kanakokat a társadalom peremére taszították a kizsákmányoló gazdasági viszonyok is. A politikai-gazdasági elnyomás a nyolcvanas évekre nyílt lázongásokhoz vezetett (az „Események”), a kanak őslakosok egyes forradalmi csoportjai a Kanak és Szocialista Felszabadítási Front (FLNKS) és a francia hatóságok közötti összetűzések egyre sűrűsödtek. Az 1985-ös helyi választásokon a függetlenséget ellenzők jelentős győzelmet arattak, és a központi francia kormányzat továbbra is figyelmen kívül hagyta az őslakosok jogait: a sziget földjeinek mintegy kétharmadát európaiak szerezhették meg ebben az időszakban, a kanakok csak egyharmaduk jutott. A hivatali tisztségeket továbbra sem a kanakok kapták meg, a munkanélküliség őket sújtotta leginkább, és messze alulreprezentáltak maradtak a jó minőségű oktatásban.

A zavargások az Ouvéa-krízisben csúcsosodtak ki, amikor egy függetlenségpárti kanak csoport több tucat túszt ejtett rendőrök és civilek közül. A francia hatóságok, és a hadsereg Franciaországból átvezényelt alakulatai végül kiszabadították a túszokat, de eközben 24-en (főként túszejtők) életüket vesztették.

Ez a krízis vezetett el végső soron az 1998-as Nouméa Egyezményhez, amelyben az őslakos szervezetek és a francia telepesek, valamint a környező szigetekről bevándorlók képviselői megállapodtak, hogy 20 év alatt fokozatosan egyre nagyobb autonómiát kap a helyi vezetés, amelyben a kanakoknak is nagyobb szerepük lehet, majd az átmenet után három népszavazás rendezi a függetlenség kérdését, 2018-ban, 2020-ban és 2021-ben.

Macron szorítása

A függetlenségi népszavazások egyre szorosabb eredményeket hoztak. Míg a 18-as referendum 56,6-43,4 százalék arányban a függetlenség ellen döntött, a következő szavazás már jóval szorosabb eredményt hozott: a választóknak már közel 46,8 százaléka szavazott a függetlenség mellett. A 2021-re kiírt voksolás elé így már nagy reményekkel nézhettek a főként kanak őslakosokat tömörítő függetlenségpártiak. A győzelem helyett azonban hidegzuhany következett: a COVID-járvány miatt a kanak szervezeteknek a halottaiknak szervezett hagyományos gyász alatt kellett volna kampányolniuk, és a lezárások miatt alacsonyabb részvételre volt kilátás, ami nem kedvezett volna a függetlenségpártiaknak. Ezért méltányosságból a voksolás halasztását kérték a francia kormánytól. Párizs azonban elutasította a kérelmet, amelyre válaszul a függetlenségpártiak kollektíven bojkottálták a 2021-es népszavazást, amelyen így a jogosultak csak mintegy 43 százaléka jelent meg, szemben a 2018-as 81 százalékos, illetve a 2020-as 86 százalékos részvétellel. Az eredmény borítékolható volt: a függetlenséget elutasítók 96,5 százalékkal nyertek a választáson.

A szavazás után rögtön a szigetre látogatott Emmanuel Macron francia elnök, aki üdvözölte az eredményt, és az alábbi megdöbbentő kijelentést tette:

„Ma este Franciaország még gyönyörűbb, mivel Új-Kaledónia úgy döntött, hogy a része marad.”

A részvételi adatok és az előzmények ismeretében elég cinikusnak ható mondat attól a Macrontól származik, aki ma, 2024 júniusában a francia szélsőjobboldal ellen küzdő politikusnak kívánja feltüntetni magát.

Ilyen körülmények között nem meglepő, ha a kanakok és függetlenségpárti szövetségeseik átverve érzik magukat, és a lázongások is újrakezdődtek. A népszavazás óta eltelt három évben a francia kormány tovább gyengítette adminisztratív eszközökkel a függetlenségpárti tábort, és specifikusan a szigetcsoport lakosságának 41 százalékát adó kanakok reprezentációját. A választójogi szabályozások feloldásával szavazásra jogosulttá nyilvánították már a mindössze 10 éve a szigeteken lakókat is, akik jellemzően európai bevándorlók, így a függetlenségpártiak tovább gyengültek.

A jelenlegi tüntetéssorozatot többnyire a radikális függetlenségpártiak által tavaly ősszel alapított Helyi Akciók Koordinációs Sejtje (Coordination Cell for Field Actions – CCAT) szervezi. A most letartóztatott aktivisták is innen kerültek ki. A nyugalmat azonban a karhatalom önmagában igen valószínűtlen, hogy vissza tudná állítani a szigetcsoporton. Hosszú távon a függetlenségpártiakkal szembeni olcsó machinációk leállítása, valós párbeszéd kezdeményezése és a  helyben radikális egyenlősítő politikalehet csak megoldás.