Véres háborúk után jött létre, túlélte a hidegháborút és a Szovjetunió megszűnését, idén mégis megszűnik a nyugati világ egyetlen Lenin Múzeuma. A finnországi Tamperében – amelyet ipari múltja és munkásmozgalma miatt a finn Manchesternek is neveznek – működő intézmény új névvel és kiállítással tér vissza jövőben. Kustán Magyari Attila a múzeum vezetőjét, Kalle Kalliót kérdezte.

A Tamperei Lenin Múzeum 1946-ban nyitotta meg kapuit a Munkáscsarnokban, ahol Lenin és Sztálin is találkozott 1905-ben. A múzeumot a Finnország-Szovjetunió Társaság alapította egy meglehetősen viharos korszakot követően, amikor a két ország közötti viszonyt a háború, gyanakvás, ezzel egyidőben a békés együttélés vágya jellemezte. Hogyan írná le ezt az időszakot?

A háborút követően, Európa zöméhez hasonlóan Finnországban is nehéz volt az élet, nem volt például elégséges lakhely, az emberek óvóhelyeken éltek, meglehetősen szegényen. Ennek ellenére pénzt találtak a múzeum megalapítására, egyfajta üzenetként a Szovjetunió felé, azt jelezve, hogy a háború alatt a németekkel szövetkezve most barátságot akarnak kötni az orosz hatalommal. Bár ekkor már az ország szabad volt, létezett egy olyan, a belpolitikára hatással levő szövetséges bizottság, amelyet szovjet hivatalnokok alkottak. Már 1944-ben létrejött a finn-szovjet barátságot előmozdító egyesület, amely nemcsak fontos politikai szereplőket adott, de később az ország elnökét is.

A múzeum ötlete tőlük eredt, és bár helyi kezdeményezésnek tüntették fel, későbbi kutatások szerint úgy tűnik, hogy a Szovjetunió állt mögötte. Külön érdekesség, hogy eredetileg Lenin-Sztálin múzeumot szerettek volna alapítani, de a szövetséges bizottság ezt az ötletet elvetette. Ismerve a korszak politikai működését, ezt a döntést valószínűleg maga Sztálin hozta meg, vélhetően azért, mert a háború miatt őt magát nem szívesen fogadták volna a finnek.

Milyen reakciókat szült a múzeum?

Amikor megnyílt, az épületet bérlő munkásegyesület nem túlságosan örvendett, mert a korábban biliárdteremként működő helység bevételt generált számukra. Többször nyilatkoztam, hogy

a Lenin Múzeum a leggyűlöltebb volt Finnországban, és itt Tamperében is annak számított.

A kommunisták persze szerették, de a szociáldemokraták körében a negyvenes-ötvenes években viták zajlottak róla, hiszen a kommunista és a szociáldemokrata párt között zajlott a harc a munkások meggyőzéséért, Lenin pedig külön megosztotta a feleket.

Hogyan festett akkoriban a múzeum?

Az elején kissé olyan volt, mint egy templom: a szovjet ideológiát hirdette, Lenin mellett Sztálinról is szólt. Az ötvenes években, amikor a Szovjetunióban megkezdődött a desztalinizáció, a Lenin Múzeum vezetői olyan keményvonalasak voltak, hogy az oroszországi változásoknak nem akartak megfelelni, és csak moszkvai felszólításra cselekedtek.

Az 1956-ban hivatalba lépő új elnök, Urho Kekkonen hangsúlyt fektetett arra, hogy Finnország Leninnek köszönheti a függetlenségét. Persze, az igaz, hogy a bolsevikok voltak az elsők, akik a finn függetlenséggel egyetértettek, és Lenin maga is élt Finnországban, segítették őt innen – de Lenin központi szereplővé emelése Kekkonen részéről politikai lépés volt. Akkoriban a Szovjetunió számára, Sztálin halálát követően Lenin számított az egyetlen „istennek”, az ő elméleti írásaihoz fordultak, a finn elnök pedig ezt használta fel az ország védelmében.

A Lenin Múzeum ebben az időszakban egyfajta találkozóhellyé változott, ahová szovjet vezetők rendszeresen ellátogattak.  A finn vezetés maga is támogatta ezt, hiszen a finn függetlenség megőrzésének lehetőségét látták a helyszín politikai jelentőségében.

A későbbi évtizedekben, a hetvenes-nyolcvanas években a gondosan megszervezett turizmus során a szovjet látogatók egyik fő célpontjává vált a Lenin Múzeum, az intézménynek ezért tulajdonképpen ez az aranykora. A múzeum nemcsak a turistákat vonzotta, de a kutatások terén is erős volt ekkoriban: Lenin életét, finnországi éveit és a Kekkonen nevével fémjelzett finn-szovjet barátságot vizsgálták itt – ez utóbbi nem feltétlenül fért bele a történetbe, de ennek politikai jelentősége volt, természetesen.

Mi történt a Szovjetunió megszűnését követően? Számomra már az is meglepő, hogy túlélte a múzeum ezt a történelmi törést.

A finn-szovjet barátságot bemutató részt kiiktatták, a helyére pedig ideiglenes kiállításokat szerveztek. A Lenin Múzeum újraalkotta önmagát, a szovjet történelem szakértőjévé válva olyan témákat dolgozott fel, amelyek tabunak számítottak korábban – például a fényképhamisítások kérdését. Idővel pedig a nosztalgia helyszínévé vált, ahová emberek azzal a gondolattal jártak, hogy egy olyan időszakot mutat be, amely nem létezik többé. Ez tette lehetővé, hogy a múzeum megmaradt annak ellenére, hogy meglehetősen szegény intézmény volt.

Idővel a gazdasági problémák annyira súlyossá váltak, hogy a Lenin Múzeum az általam vezetett Werstas Finn Munkásmúzeum hatásköre alá került 2014-ben. Biztosak voltunk abban, hogy fel kell újítanunk a múzeumot, és nem elsősorban Leninre, hanem a szovjet történelemre fektetve hangsúlyt az új kiállítással.

A ma még látható kiállítás Putyin elnök autoriter hatalmát és az orosz-ukrán háborút is ismerteti a látogatók számára. Hogyan lehet olyan múzeumot létrehozni, ahol az ideológiai egyensúly, az érzékenységet figyelembevétele, a fókuszok kiegyensúlyozottsága biztosított?

Az új múzeumi kiállításunk már nem Lenin születésétől, hanem Lenin és Sztálin 1905-ös találkozásával kezdődött és a Szovjetunió összeomlásával zárult, kitérve a kritikus kérdésekre is, például a Gulagra. Időközben az orosz hatalmi változások miatt 2016-ban úgy éreztük, hogy a jelenről is szólnia kell a múzeumnak, ezért a Szovjetunió utáni Oroszországgal bővítettük ki a kínálatot, és az orosz-ukrán háborúra is reflektálunk.

Egyensúlyozni természetesen meglehetősen nehéz. Odafigyelünk a visszajelzésekre, rákérdezünk a látogatóinknál arra, hogy mennyire tartják kiegyensúlyozottnak a múzeumot, és kilencven százalékuk pozitív választ ad. A maradék tíz százalék különböző oldalakról kritizál: egy részük számára fasiszták meg CIA-ügynökök vagyunk, a másik oldalról kommunista propagandát népszerűsítünk vagy Putyinnak dolgozunk.

Egy akadémiai diskurzus szintjén persze mindig rá lehet mutatni hiányosságokra, eltérő hangsúlyokra, de a szovjet történelem hatalmas téma, amelyet nem lehet a teljességében megragadni. A kollektivizációról például kevés szó esik, mert a finn-szovjet kapcsolatokat nem igazán érinti, aztán vannak, akik szerint nincs elég figyelem Leninre szánva, vagy a Gulagról nem fontos beszélni. A reakciók tehát sokfélék, és nehéz is volna mindenkinek megfelelni.

Igaz ma, hogy a Lenin Múzeum Finnország leggyűlöltebb múzeuma?

Ezt a kijelentést többször megtettem, része a marketingnek, de fontosak számunkra a reakciók és az, hogy az emberek inkább meglátogassanak, döntsék el maguk, hogy milyen a kínálatunk.

A hetvenes években bombatámadást terveztek a múzeum ellen, a kilencvenes években tüntetések zajlottak miatta, de manapság inkább kortárs művészeti múzeumok vezetőivel versengünk azon, hogy ők a saját intézményüket érzik a leggyűlöltebbnek.

Mit gondol Lenin recepciójáról a mai Finnországban, akár a háború fényében? Egyúttal beszéljünk a turkui és kotkai Lenin-szobrok eltávolításáról is, amelyekről Ön is nyilatkozott a sajtónak.

Ez azon múlik elsősorban, hogy melyik generációról beszélünk, és persze a politikai hovatartozásoktól is függ. Az idősebbek számára az, hogy Leninnek köszönhető Finnország függetlensége, elfogadott gondolat, és azt gondolják inkább, hogy Lenin személyes története, a Finnországhoz fűződő kapcsolata fontos.

A jobboldal számára persze másképp fest a történet: a szocializmus rossz, Lenin a legrosszabb. Szeretik a Lenin erőszakos oldaláról szóló anekdotákat megosztani és terroristának mutatni őt.

Ami a szobrok eltávolítását illeti, több érvelés van emögött. Az egyik a politikai: Lenin kommunista, és a kommunizmus rossz. A másik érvelés: Lenin orosz, és Oroszország rossz. A harmadik pedig egy emberi jogi érvelés: Lenin diktátor, tehát ő rossz. Turkuban áll egy szobor, amely I. Sándor orosz cár és XIV. Károly János svéd király találkozását örökíti meg, amely során arról állapodtak meg, hogy Finnország Oroszországé lesz – a szobrot 2012-ben adták át, orosz finanszírozással. Ezt a szobrot például nem tüntették el, a Lenin-szobrot viszont igen. Hol a különbség? I. Sándor is orosz, ez pedig valamiért rossz. Véreskezű volt, elfoglalta Finnországot, szörnyű diktátor volt a maga módján, rendkívül antidemokratikus. Az egyetlen különbség a felsorolt érvek mentén, ami megmarad, hogy I. Sándor nem volt kommunista, Lenin pedig igen. Ez hát a különbség!

Ettől függetlenül persze az igaz, hogy az emberek maguk kell eldöntsék, hogy milyen köztéri szobrokat szeretnének látni – ez fontos például az amerikai szobordöntések kontextusában, amikor például rabszolgatartók szobraitól váltak meg. Az, hogy a történelemből mit tartunk fontosnak, változó, a történelmet pedig nem írjuk át szobrokkal – ezek mégis csupán szobrok!

Áprilisban tették közzé, hogy a Lenin Múzeum megszűnik, és helyére a Nootti, a Keleti Kapcsolatok Múzeuma jön létre. Két évvel korábban, a szobrok körüli vitákra reagálva azt is mondta, hogy a Lenin Múzeum „nem megy sehová” és fontosabb ez az intézmény, mint valaha. Mi történt két év alatt? Bár a Nootti honlapján azt írják, hogy a döntés „külső nyomásoktól függetlenül” született, számomra mégis furcsa, hogy a megszűnés a tavaly hatalomra lépett neoliberális-szélsőjobboldali kormány alatt, illetve a finnországi NATO-csatlakozás után történik meg.

A múzeumokra vonatkozó jogszabályok nem adnak lehetőséget arra, hogy a kormány beleszóljon a tartalomba. Az egy másik kérdés, hogy a kulturális támogatásokat is megvágták, a múzeum korábbi működtetőjének, a Finnország-Oroszország Társaságnak megszüntették a finanszírozását, de nem adták annak semmi jelét, hogy a Lenin Múzeumnak veszélyben kellene éreznie magát. Ráadásul a szobor-viták során is a múzeumok jelentek meg mint lehetséges új helyszínek a szobrok számára.

Mivel a kiállítást így is, úgy is meg akartuk újítani, arra gondoltunk, hogy ha valamikor is megváltoztatnánk a múzeum nevét, akkor annak most jött el az ideje, a teljesen új tartalommal. Kielemeztük, hogy milyen kockázatai, milyen előnyei vannak ennek – például több és sokszínűbb közönséget vonzhatunk a jövőben. Probléma volt például, hogy ha iskolai csoportok a Lenin Múzeumot tervezték meglátogatni, akkor ehhez külön szülői engedélyt kértek a tanárok.

A Lenin Múzeum idén november 3-án zár be, a Nootti pedig jövő februárban nyílik meg a tervek szerint. Mit nyer a közönség az új múzeummal?

Amikor egy múzeumi kiállítást tervezünk, akkor az emberek érdekeit tartjuk szem előtt. Az embereket pedig kifejezetten érdekli Oroszország, hogy mi történik ott, mi áll a változások mögött. Ezzel a változással, amelyről döntöttünk, közelebb léphetünk ahhoz, amit várnak tőlünk.

A történelem érdekessége, hogy napról napra több lesz belőle: hogyha a múzeum alapításának idejére gondolunk, az alig húsz évvel Lenin halála után történt, Finnország kevesebb mint húsz éve volt független. Hogyha a mára gondolunk, a Szovjetunió megszűnése távolabb van tőlünk, mint amennyi idő eltelt Lenin halála és a Lenin Múzeum megalapítása között. Nem élhetünk a múltban, csupán a távoli időkről beszélve és mellőzve a jelen történéseit. A mai Oroszország megértéséhez fontosabb a kilencvenes évekről beszélni, mint a múlt század húszas éveiről, az új múzeum pedig ezt a feladatot igyekszik teljesíteni.