A Szikra Mozgalom zuglói polgármester-jelöltje, Sudár Orsolya az önkormányzati választásokon a Momentum polgármester-jelöltjét, Rózsa Andrást fogja támogatni. Sudár így egyéni körzetben méretteti meg magát, a Momentummal koordinálva. Rózsa pedig a Szikra támogatásával hívja ki a regnáló MSZP-s polgármestert, Horváth Csabát, és mérkőzik meg a Fidesz emberével, Borbély Ádámmal, valamint feltehetően a Kutyapárt és Mi Hazánk jelöltjével, továbbá a független indulókkal.

Tehát az idei önkormányzati választásokon egy újbaloldali jelölt végül egy olyan centrista-liberális politikust támogat, aki a ’22-es választások óta (vagy még régebben) mély válságban lévő ellenzéki pártok egyikéhez tartozik. Milyen taktikai megfontolások és helyi politikai kényszerek vezethettek ehhez a felemás helyzethez? Elemzés.

Ásó, kapa, nagyharang

Ahogy a kapitalizmust az olasz közgazdász-szociológus, Giovanni Arrighi (1937-2009) segítségével elképzelhetjük ciklusokban fejlődő-változó rendszerként, úgy az antikapitalista baloldali mozgalmat is feloszthatjuk ciklusokra. Ebben a megközelítésben a legutóbbi fellángoláshoz, a 2008-as válság után szárba szökő „ezredfordulós baloldalhoz” a teljesség igénye nélkül olyan mozgalmak tartoznak, mint az Occupy Wall Street vagy a Podemos, és olyan politikusok, mint Bernie Sanders vagy Jeremy Corbyn. Ugyanezt a logikát követve idehaza e globális hullám részének tekinthetjük a 2010-es évek második felében újraéledő baloldali intézményépítést: Gólya, Mérce, Partizán, Szikra (ez a sor is hosszan folytatható).

Chris Cutrone leginkább az USA-ra fókuszáló elemzése szerint azonban ez a ciklus lezárulni látszik a 20’-as évek elejére.[1] Az akadémikus helyzetértékelése az, hogy

az ezredfordulós baloldal „halott”.

Ugyanis ez az új-újbaloldal, megismételve a 68-as újbaloldal sorsát, kisebb sikerek után a vélt vagy valós politikai kényszereknek engedelmeskedve betagozódott a liberális politikai táborba: Bernie Sanders mozgalma például felszívódott a Demokrata Pártban. Cutrone szerint az ezredfordulós baloldal önmagát győzte le, amikor politikai képzelet híján nem hozott létre valami határozottan újat, önállót és mást, hanem a fennálló, intézményes politikai térben próbált meg elevickélni, e tér szabályait elfogadva taktikázni. Csakhogy épp ezek a szabályok teszik lehetetlenné, hogy hosszú távon sikeres lehessen egy baloldali kezdeményezés.

Ha az észak-amerikai baloldali mozgalmak ezredfordulós ciklusának történetét lezártnak is tekintjük, koránt sincs így ez a hazai újbaloldallal és kiváltképp a Szikra Mozgalommal: hisz ez a történet még jóformán el sem indult. A Szikra 2020-as megalakulásakor azt a célt tűzte ki maga elé, hogy „politikai képviseletet” szerezzen a baloldalnak. A kezdeti, főleg intézményes politikai pozíciók megszerzésére irányuló kezdeményezés idővel a kortárs baloldal kritikája mentén a hosszútávú mozgalomépítést, az intézményes politikán túli politizálást is zászlajára tűzte. Mégis, a projekt középpontjában az intézményes politika maradt, ezt legkésőbb Jámbor András országgyűlési kampánya eldöntötte: ez az erőn felüli, és tegyük hozzá, saját mércéje szerint sikeres vállalkozás a szervezet egészét igényelte.

Így, habár a mozgalomépítésről korántsem mondott le a Szikra, kulcsszava mégis a reálpolitika lett: ez, a szokásos megfogalmazást parafrezálva, bénító elméletalkotás helyett a cselekvést előtérbe helyező politikai realizmust jelent. Cutrone felől közelítve azonban

a reálpolitika jelentheti egyúttal a fennálló szabályok elfogadását, a realitásokhoz való fantáziátlan igazodást is. Nem véletlen, hogy a Szikrának a mai napig nincs manifesztója, értékeit rögzítő irata. Egy ilyen értéktételezés a reálpolitikai rugalmasság kárára lenne.

Hogy a Szikra képes-e sikerre vinni egy olyan politikai stratégiát, amely hasonlít ahhoz, amely sokak esetében kudarcosnak bizonyult, természetesen nem eldöntött kérdés. A Szikra eddig sikert sikerre halmozott, papíron megsokszorozta a taglétszámát, és bejutatta Jámbor Andrást a parlamentbe. A baloldali reálpolitikai kísérlet előnyeit-hátrányait, és az esetleges továbblépéshez vezető utat a politikai cselekvéshez közelebb lépve mutathatjuk meg. Ásót a kézbe, mini-Dubajon innen és túl vezet az utunk: Pest talán legpolgáribb kerülete, Zugló a célállomás.

Zugló: egy reálpolitikai kaland

Zugló a legutóbbi önkormányzati választások után néhány évre az MSZP-é lett: 2019 és 2022 között a nevében szocialista párt adta a kerület polgármesterét, Horváth Csaba, és országgyűlési képviselőjét, Tóth Csaba személyében. A választásról választásra egyre gyengébben teljesítő párt pesti erődjét azonban hamar bevették: 2022-ben Hadházy Ákos független indulóként nyerte el Tóth Csaba helyét. Ezen felbuzdulva most több ellenzéki jelölt is megpróbálná leváltani az egyébként kormányellenes többségű kerületben az MSZP-s polgármestert is.

Erre a feladatra előbb tavaly októberben a momentumos Rózsa András jelentkezett (Hadházy Ákosék támogatásával), majd idén márciusban a szikrás Sudár Orsolya állt rajthoz.

Sudár építészettörténettel foglalkozik, szerkesztője volt A város másik oldalán nevű partizános urbanisztikai podcastnak (kampányának indulása óta a műsort szerkesztőtársa, Takács Ákos egyedül vezeti), többször publikált a Mércére is a témában. Valamint a Szikra Mozgalom elnökségi tagja volt a kezdetektől egészen a 22-es országgyűlési választások lezárulásáig. Központi figurája tehát mozgalomnak, ráadásul releváns várospolitikai szaktudással, nem véletlen, hogy az idei önkormányzati választásokon őt indítják.

Az indulás körülményei sem véletlenszerűek: a mozgalom reálpolitikai attitűdjéből következtek a történtek. Sudár eredetileg mint egyéni képviselő állt rajthoz, a polgármesteri jelöltség bejelentése csak később következett. A Szikra eleinte úgy taktikázhatott, hogy Sudár relatíve ismeretlen politikusként csak akkor nyerhet helyet, ha valamilyen szintű koordinációra lép a többi párttal, vagy legalább egy részükkel. Hiába azonban a mozgalom jó kapcsolata Karácsony Gergellyel és a Párbeszéddel, a „sápadtzöld-fáradtrózsaszín” ajánlat végleg elveszthette vonzerejét a Szikra és/vagy Sudár kampánycsapatának szemében, amikor bejelentésre került, hogy együtt állít EP- és fővárosi listát a Párbeszéd, az MSZP és a DK. Így csak a Momentum maradt, mint számottevő szövetséges a kerületben – ha a kutyákat nem számoljuk, akik úgy tűnik, valamiért eleve kimaradtak a Szikra számításaiból, pedig lehet, hogy jobb alternatívát jelentettek volna.

Felvethető azonban a kérdés, hogy helyes volt-e ez a taktikai-reálpolitikai megfontolás hosszú távú, stratégiai szempontból. Azaz, megéri-e bármelyik, az emberek egyre nagyobb hányada szerint a rendszerhez tartozó ellenzéki párttal szövetségre lépni egy esetleges képviselőhelyért cserébe? És vajon számottevő különbséget jelent-e, hogy Sudár a Párbeszéd-MSZP-DK mesterhármassal nem, de a Momentummal tárgyalóasztalhoz ült?

Az igazi taktikázás azonban csak ezután kezdődött. Egy mára törölt Facebook-élőben március 4-én a Szikra jelöltje bejelentette, hogy ő is indul a polgármesteri pozícióért. A bejelentés maga egészen sajátos volt: Sudár ugyanis feltételezett ellenfele, Rózsa oldalán indította el saját polgármesteri kampányát.

A nem is túlságosan titkolt szándék az lehetett, hogy Sudár meglehetősen előkészítetlen polgármesteri jelöltsége nyomatékot adjon Rózsa előválasztási követelésének. A Szikra számára ugyanis az előválasztás előnyös szituáció lett volna, hisz ha nem is nyerik meg, jelöltjük kerületbeli ismertségét mindenképp megerősíti a politikai felhajtás. És az se volt kizárva, hogy az előválasztásokra eljáró szűkebb választói körben a Szikra jelöltje győzni tudott volna.

Ám végül az előválasztás meghiúsult, Sudár pedig a Momentum támogatásáért cserébe beállt Rózsa mögé. Sőt, a DK-val is külön paktum született, mert ugyan Gyurcsány Ferenc pártja Horváth Csabát támogatja, az egyéni képviselői versenyben kiegyezett a Momentummal is. Összességében a kerület valódi győztese így a DK lesz: az ő jelöltjei indulnak a lehető legjobb helyzetben, nem lesz sem MSZP-s, sem momentumos vagy szikrás vetélytársuk, és így ők uralhatják majd a képviselő-testületet – a polgármester személyétől függetlenül.

A politikai történések és az azokkal összefüggő döntések során egy jelöltnek mindig mérlegelnie kell, hogy kikért szállt versenybe, és mennyi ember munkája vész kárba, ha esetleg kiszáll belőle.

A kerületi reálpolitika olyan helyzetbe hozta a Szikrát, hogy előválasztás híján a Momentummal nemcsak koordinálni, hanem szövetkezni is kénytelenek voltak, hogy Sudár helyet kaphasson az önkormányzat képviselő-testületében.

Kampánycsapatával úgy döntöttek, hogy megéri ezt az áldozatot az esetleges pozíciószerzés. Ahogy annyi más újbaloldali formáció korábban.

Mini–Dubaj helyett mini-Graz?

Meglehet, hogy a Momentummal kötött zuglói szövetség az ezredfordulós baloldal halálba menetelésének újabb állomása lesz, de az nem mindegy, hogy mit kezd majd a Szikra a megszerzett pozícióval. Szerencsés esetben Sudár egyéni képviselőként a lakhatási ügyekért lesz felelős – várospolitikai tudása és lakhatásközpontú kampánya okot adhat erre. Ha így lesz, akkor a mozgalom hosszabb távon akár komoly politikai tőkét is kovácsolhat magának ebből a pozícióból.

Van erre példa. Grazban az osztrák kommunisták (KPÖ) évtizedekig voltak felelősek a város lakhatási ügyeiért. Az elvileg érdektelen pozícióból (Grazban magas a lakástulajdon aránya) aztán következes baloldali politikával, bérlakásépítéssel, emberközpontúsággal kivívták a városlakók támogatását: 2021 óta a városnak kommunista polgármestere van, és a párt azóta is erősödik országszerte.

A grazi siker titka, hogy a KPÖ politikája nem a pozíció megszerzésével kezdődik és végződik. Épp ellenkezőleg: az osztrák kommunisták az intézményes helyeket valódi politikai cselekvésre váltják, miközben folyamatosan építkeznek a hagyományos politikai téren kívül is, nem felejtik el a mozgalomépítést. Tevékenységük során az intézményes politika csupán eszköz, de sosem végcél.

Erre jó példa, hogy képviselőik fizetésük szakmunkás átlagbért meghaladó részéből egy alapot hoztak létre, amiből a fogadóóráikra érkező lakosokat segítik ki. Ahogy az is, hogy valódi mozgalomként működnek: a tagok nem csupán standolnak, szórólapoznak, vagy kopogtatnak, hanem egy közösség részei. Közös főzés, játszóház gyerekeknek, marxista olvasókörök stb. Olyan ellentársadalmat építenek, amelyhez szívesen csatlakoznak az emberek, és olyan hibrid politikai cselekvést dolgoztak ki, amely használja ugyan az intézményes politikát, de nem szorul be annak kereteibe.

A példa tehát adott a sikeres baloldali politikára, a megszerzett intézményes pozíciókból kiinduló, hosszú távú építkezésre. A kérdés csupán az, hogy vajon a Szikra a grazi utat szeretné-e járni a 24-es választások után? Ehhez a NER-ellenzéktől sokkal nagyobb távolság és valódi mozgalomépítés, tehát bátor, baloldali politizálás szükségeltetik.