Lázár János elérte: a rendszerváltás óta nem volt akkora buszos sztrájk, mint amekkorát a Volánbusz dolgozói produkáltak, hogy kiköveteljék jogos béremelésüket. Az, hogy a sztrájkra sor került, mindenképpen az állami cég és a kormány jelentős kudarca.

Az pedig, hogy a 2023. decemberi, korábbi rekorder akció óta a sztrájkoló volánosok száma a szakszervezet szerint még nőtt is közel 20 százalékkal, már a minisztert, sőt a kormányt is gondolkodásra késztetheti.

Dobi erről úgy fogalmazott: a keddi bértárgyaláson bátran nézhet majd Lázár János szemébe.

Ő teheti is. Nem úgy a magyar szakszervezeti társadalom túlnyomó többsége. A Szakszervezetek Együttműködési Fóruma, a Pedagógusok Szakszervezete, az operaházi és a Lear dolgozók szakszervezetei, valamint az ÉTMOSz kivételével ugyanis egyetlen nagy, magyar szakszervezeti konföderáció vagy szakmai-ágazati szervezet sem fejezte ki szolidaritását a vasárnapi és hétfői nagyszabású akció előtt, vagy aközben.

Ebből a Liga Szakszervezetek hiánya talán kevésbé meglepő és fájó, az ő jó kapcsolataik a regnáló kormánnyal nyilvánvalóak. Azonban Magyar Szakszervezeti Szövetség (MASZSZ) hallgatása már súlyos válságtünet. Az okokat itt is sejthetjük: a Közúti Közlekedési Szakszervezet, amely a MASZSZ tagja, nem is értett egyet a sztrájkkal, és megelégedett volna szerényebb béremeléssel is, sőt, erősen kritizálta Dobit és a SZAKSZ-ot a szerinte túl kemény feltételekért.

Tegnap azonban a buszsofőrök megmutatták ezeknek a szakszervezeti vezetőknek is, a kemény fellépés, érdekérvényesítés igenis lehetséges, és a széles körű sztrájk megszervezése sem lehetetlen, csupán ők nem csinálták soha.

Éppen erről nyilatkozott Dobi nekünk is korábban, amikor azt mondta: „a szakszervezeti mozgalomnak a megújítása akkor fog bekövetkezni, hogyha a munkavállalók öntudatukra ébrednek, és elzavarják a sok szakszervezeti arisztokratát, akik most több millió forintos fizetésekkel pöffeszkednek az elnöki székben.”

Talán ez ügyben nincs minden még veszve.

Hasonlóképpen szerény volt a hétfői sztrájk iránt az ellenzéki politikusok érdeklődése is. Jellemző, hogy Jámbor András volt az egyetlen, aki legalább a Lázár János és a buszosok csatájaként bemutatva meglátta az ügyben a fantáziát. Igaz, ő pedig a szegedi Continental szakszervezeti vezetőjének, Radics Gábornak a brutális elbocsátásával nem foglalkozott – igaz, erre helyette ott volt Komjáthi Imre MSZP-társelnök, meg végül aztán Lázár János miniszter. Meg fél Franciaország szervezett munkássága, ismét azelőtt, hogy akár egy magyar szakszervezet is szolidaritását fejezte volna ki Radiccsal, aki még a szakszervezet dokumentumaihoz sem fér hozzá, és akit biztonsági őrrel kísértettek ki.

Több ezer kilométerre tőlünk nyilván ez is több együttérzést vált ki, mint itthon, ahol ilyesmire sokan képtelennek mutatkoznak.

Hétfőn már felidéztük: a németországi vasutasok és buszosok is a napokban léptek kemény sztrájkba, hogy elérjék, heti maximum 37,5 órára korlátozódjon a munkaidejük az utasokat is veszélyeztető kimerültség, túldolgoztatás és egészségügyi problémák elkerülése miatt.

A Mérce sztrájk alatt készített, kaposvári interjújából kiderült, a magyarországi viszonyok ehhez képest horrorisztikusak. Az egyik Volánbusz-sofőr szerint ugyanis itthon – lényegesen szerényebb, kicsit több mint havi 300 ezres bruttóért – akár heti 55 óra is lehet. Ez pedig csak az „elszámolt munkaidő”. Ennyit egyetlen buszvezetőnek sem lenne szabad dolgoznia.

És ha valóban kíváncsiak lettünk volna arra, mindezt Magyarországon hogyan lehet megcsinálni, miközben Németországban nem? Nos, a válasz fontos és kevéssé tárgyalt eleme pont a sztrájkokat ellenző, sőt akadályozó szakszervezeti arisztokrácia itthoni burjánzásában rejlik. Ezzel kellene végre a magyar dolgozóknak is kezdeni valamit.

De ami még lényegesebb: a Volán-sofőrök vasárnap és hétfőn átélhették és bemutatták azt a fajta szolidaritást és bátorságot, amelyre mindannyiunknak szüksége lenne ebben az országban.

Ezért már mindenképpen hálával tartozunk nekik.