A BRICS 2023 augusztusában bejelentett és 2024. január 1-jével hivatalosan is végbement bővítése kétségkívül új fejezetet jelent mind az országcsoport történetében, mind az amerikai/nyugati hegemóniájú nemzetközi rend megváltoztatására irányuló jelenkori kezdeményezések tekintetében. A bővítést követően már BRICS+-ként emlegetett formáció iránti megnövekedett érdeklődés nyilvánvaló jelét adja annak, hogy

egyre több ország követel tényleges változásokat a fennálló nemzetközi viszonyokban.

A csatlakozás lehetőségének megnyitása emellett egyértelmű üzenet volt arra nézve, hogy a BRICS valamennyi olyan ország közös platformja kíván lenni, amelyek a jelenlegi nemzetközi rend helyett egy szimmetrikusabb, kiegyensúlyozottabb, multipoláris rendszert képzelnek el.

Írásom első részében azt fejtettem ki, hogy egész pontosan mi is a BRICS, mi hívta életre, mik a tagok közös érdekei, s hogy milyen tényezők vezettek a mostani bővítéshez. Ebben a részben a kiválasztott hat új állam meghívása mögött meghúzódó elképzeléseket, a BRICS+ jelenlegi prioritásait és konkrét törekvéseit, valamint az azokat illető potenciális problémákat, végezetül pedig az együttműködéssel kapcsolatos – a nyugati liberális diskurzuson túlmutató – lehetséges kritikákat járom körbe.

Egy sokösszetevős bővítés

Ugyan az Argentínában október-november folyamán megrendezett választásokon bekövetkező szélsőjobboldali-libertárius fordulat eredményeként hatalomra kerülő új elnök, Javier Milei decemberben formálisan is visszautasította az országának felkínált BRICS-tagságot, s így a januárban újonnan csatlakozó államok száma ötre csökkent, ennek ellenére is érdemes röviden végigvennünk a johannesburgi csúcson meghívott valamennyi országot. A BRICS történetének első bővítése ugyanis földrajzi, politikai, gazdasági és energetikai aspektusból egyaránt tartogat érdekes szempontokat.

A tagság felkínálása Argentínának nem kis részben brazil kezdeményezésre valósult meg, miután a hírek szerint a baloldali Lula da Silva elnök a bővítéshez történő hozzájárulásának egyik fő feltételéül szabta meg az argentinok meginvitálását (ez utóbbihoz korábban már Kína is a támogatását adta). Brazil oldalról egyfelől kézenfekvőnek tűnt a latin-/dél-amerikai képviselet erősítése egy megnövekedett taglétszámú BRICS+-ban, elkerülve ezzel a térség szerepének mérséklődését az együttműködésen belül; másfelől nem hagyható figyelmen kívül az a tény sem, hogy Brazília legfontosabb partnere regionális szinten Argentína. A két ország kapcsolatai ráadásul Lula és a balközép-centrista argentin elnök, Alberto Fernández nagyjából egyévnyi közös hivatali ideje alatt hatványozottan barátiak voltak.

Mindeközben argentin részről a BRICS-tagsághoz fűzött remények közé tartozott a dél-amerikai ország katasztrofális gazdasági helyzetének javítása (pl. a BRICS által 2015-ben életre hívott Új Fejlesztési Bank segítségével) vagy az IMF-fel szembeni alkupozíció javítása. Emellett Argentína révén maga a BRICS is Latin-Amerika harmadik legnagyobb gazdaságát, valamint a világ második legnagyobb lítiumtartalékát magáénak tudó országot köszönthette volna soraiban.

Etiópia és Egyiptom csatlakozását nem véletlenül értékelték sokan a Dél-afrikai Köztársaság országcsoporton belül kifejtett diplomáciai tevékenységének sikereként. Miután napjainkban is általános tendencia, hogy – leginkább a nyugati közvéleményben és médiában – aránytalanul kevés és gyakran elhibázott fókuszú figyelem irányul az afrikai kontinensre, továbbá az itteni államok közül sok máig küzd azzal, hogy kellő mértékben és súllyal hallassa hangját a nemzetközi színtéren, így

hatványozottan fontos fejlemény, hogy a BRICS+ immár két új afrikai országot is a tagjai között tudhat.

Etiópia „személyében” a BRICS+ Afrika második legnépesebb (128 millió fő), több mint ezeréves államiságra visszatekintő országával és a kontinens egyik legdinamikusabban növekvő gazdaságával gyarapodott, amely az északkelet-afrikai térség megkerülhetetlen szereplője. Fővárosa, Addisz-Abeba egyúttal az Afrikai Unió székhelyeként is szolgál.

Egyiptom esetében hasonlóan nagy múltú országról beszélhetünk, amely a 20. század második felében, főként Gamal Abdel Nasszer elnöksége (1956-1970) alatt a dekolonizációs folyamatnak és az el nem kötelezettek mozgalmának (Non-Aligned Movement, NAM) is egyik vezető ereje volt. Kiemelendő emellett, hogy Egyiptom a világ legnépesebb arab országaként (113,6 millió fő) Észak-Afrika mellett a Közel-Kelet térségének is meghatározó szereplője, ráadásul a BRICS-hez való csatlakozással egy időben a nyugati partnerekkel (pl. Egyesült Államok) is élénk kapcsolatokat ápol.

Talán az új afrikai tagok csatlakozásánál is jelentősebb fejlemény, hogy január 1-je óta már három közel-keleti állam, Szaúd-Arábia, az Egyesült Arab Emírségek és Irán is a BRICS+ részének mondhatja magát. E három ország felvétele mindenekelőtt geopolitikai és energetikai szempontból bír számottevő súllyal.

A mostani bővítéssel a BRICS+ egy olyan régióban „vetette meg a lábát”, amely a 21. században tartósan az Egyesült Államok figyelmének középpontjában állt, s amely számos amerikai intervenció terepéül is szolgált a közelmúltban.

Ugyanakkor az Egyesült Államok 2021-es afganisztáni kivonulása vagy a kínai vezetés által 2023 márciusára tető alá hozott szaúdi-iráni közeledés után az említett közel-keleti országok BRICS csatlakozása érezhetően egy újabb lépés azon fejlemények sorában, melyek az USA befolyását és a térségbeli hatalmi dinamikák alakításában játszott szerepét igyekeznek visszaszorítani, illetve minimalizálni (még ha a tavaly októberben kezdődött gázai háború sok tekintetben új helyzetet is teremtett). Említésre méltó továbbá, hogy az eredeti BRICS-tagok Szaúd-Arábia és Irán kiválasztásával egyszerre két olyan országot is meghívtak, amelyek – a már említett enyhülési folyamat ellenére is – hagyományosan egymás elsőszámú vetélytársainak számítanak.

Ami az energetikát illeti, nem mehetünk el a tény mellett, hogy

a szaúdi, emírségi és iráni csatlakozással a világ jelenlegi tíz legnagyobb olajkitermelő országából immár hat állam, vagyis Szaúd-Arábia (2.), Oroszország (3.), Kína (4.), Irán (7.), az Egyesült Arab Emirátusok (8.) és Brazília (9.) is a BRICS+-t erősítheti. A globális kőolajkészleteknek pedig csaknem 45%-a összpontosulhat a BRICS+ országainak kezében (a földgáz esetében ez 50% környékére tehető).

Emögött komoly gyakorlati megfontolások állnak. Az országcsoporton belül többen is (leginkább Kína és India) erőteljesen rá vannak szorulva a fosszilis energiahordozók importjára (Kína behozatalának túlnyomó része éppen a Perzsa-öböl felől érkezik), míg a formáció más tagjai közül egyeseket (pl. Oroszország, Irán) szigorú – főként nyugati államok által kivetett – szankciók sújtanak, többek között az energiaexport területén. Ezen országoknak a BRICS+ égisze alatt történő „összefogása” azonban elősegítheti a részt vevő államok közti kereskedelem és energiaexport intenzívebbé válását, ezáltal erősítve az energiabiztonságot az importra szoruló tagok oldaláról, közben pedig piacokat és bevételeket biztosítva a szankciókkal szembenéző energiaexportáló tagok számára.

A BRICS+ fő célkitűzései és azok potenciális akadályai

Dedollarizáció

A 2023-as johannesburgi csúcs másik fő „slágertémája” az együttműködés kibővítése mellett az amerikai dollár használatának visszafogása és a saját nemzeti valuták nagyobb mértékű használata volt a BRICS+ tagjainak egymás között folytatott kereskedelmében. A kérdést nem lehet túlhangsúlyozni, miután az Egyesült Államok hegemóniájának gazdasági-pénzügyi – és ezzel együtt részben politikai – pillérét a II. világháború vége óta elsősorban a dollár pozíciója biztosítja mint a nemzetközi kereskedelem és a globális pénzügyi rendszer vezető valutája.

Napjainkban a világ külföldi valutatartalékainak csaknem 60%-át dollárban tartják, míg a nemzetközi kereskedelmi forgalomnak több mint a 80%-át bonyolítják le dollárban. A dollárhegemónia emellett számos téren is aránytalanul nagy előnyöket biztosít az USA számára (pl. a hitelfelvételt vagy a más országokkal folytatott kereskedelmet tekintve), miközben az államok többségét hátrányosan érinti. Hiszen amennyiben egy-egy ország nem rendelkezik például kellőképpen nagy dollártartalékokkal, úgy komoly nehézségei adódhatnak az import finanszírozásával vagy a dolláralapú hitelek törlesztésével, nem beszélve utóbbiak kapcsán az árfolyam-ingadozások jelentette esetleges veszélyekről. Kiemelendő szempont még, hogy az amerikai jegybank, a Federal Reserve (Fed) éppen aktuális politikája is járhat negatív következményekkel más országokra nézve, ahogyan az 2022 folyamán is történt, amikor a Fed kamatemelésekkel igyekezett mérsékelni az inflációt odahaza, amelyre a befektetők a „fejlődő országokból” történő jelentős tőkekivonásokkal reagáltak.

Bár a közelmúltban nem egy alkalommal fogalmazódott meg – gyakran kínai részről – célként a dedollarizáció (de-dollarization), vagyis a globális gazdasági és pénzügyi rendszerben meglévő dollárfüggőség megszüntetése/mérséklése, ezek az elképzelések ma újult erővel kerültek a BRICS+-ban részt vevő országok napirendjére. Ennek fő okát az ukrajnai orosz invázió kezdete után Oroszországgal szemben életbe léptetett gazdasági és pénzügyi szankciók jelentették. Ezek ugyanis akkorra már nem először, de

minden addiginál erőteljesebben irányították rá a déli, illetve a nem az euroatlanti szövetségi rendszerhez tartozó államok figyelmét arra, hogy a dollárhegemóniát és a globális pénzügyi intézményrendszer feletti befolyást az Egyesült Államok (és annak partnerei) miként használhatják – akár egyoldalú módon is – fegyverként ellenük, ha a jövőben egy-egy, a nyugati hatalmak érdekeivel ellentétes döntést hoznának.

Ennek nyomán a tavalyi év folyamán több olyan kétoldalú megállapodás is született a BRICS tagjai között, amelyek a dollárhasználat visszafogására és az egyes országok saját valutáinak előtérbe helyezésére irányultak. Míg Brazília és Kína tavaly márciusban egyeztek meg arról, hogy a dollár helyett a brazil reált és a kínai jüant (renminbi) kívánják használni az egymással folytatott kereskedelemben, addig India júliusban megállapodást kötött az Egyesült Arab Emírségekkel annak érdekében, hogy lehetségessé váljon a két ország közti kereskedelmi tranzakciókat emirátusi dirhamban és indiai rúpiában bonyolítani, miközben az is tudvalevő, hogy Oroszország és Kína kétoldalú kereskedelmi forgalmuknak kb. 80%-ában már jelenleg is a rubelt és a jüant használják.

Sőt, a johannesburgi csúcsot megelőzően az a hír is felmerült, miszerint a részt vevő államok akár közös „BRICS-valutát” is létrehoznának a dollár ellenében, bár ennek lehetőségét – legalábbis rövid távon – a tagok közül egyelőre többen is cáfolták (pl. dél-afrikai részről).

A BRICS-valuta kérdése így egyúttal rámutat az országcsoport dedollarizációval összefüggő elképzeléseinek pillanatnyi határaira is. Egy, a dollárral szemben alternatívát kínáló közös fizetőeszköz ugyanis a BRICS-tagok központi bankjai közötti szorosabb koordinációt, monetáris politikáik magasabb fokú összehangolását, továbbá az egyes országok gazdasági fejlettségi szintjei közti különbségek csökkentését kívánná meg, amelyek rövid távon nem realizálható célok.

Azonban a formációnak a jövőben várható további bővítése, illetve az újabb és újabb partnerekkel a saját nemzeti valuták priorizálásával összefüggésben kötött esetleges megállapodások hosszabb távon még komoly kihívások elé állíthatják a dollár domináns pozícióját, és diverzifikálhatják valamelyest a fennálló globális gazdasági-pénzügyi rendszert, mérsékelve annak aszimmetrikus viszonyait.

A multipolaritás vonzásában

Az utóbbi évek már sokat emlegetett folyamatainak és az amerikai hegemónia fémjelezte unipoláris nemzetközi rend válságának következtében – a BRICS kezdeteit ismerve nem meglepő módon – a multipolaritás (több-/sokpólusú rend) újult erővel vált az országcsoport hívószavává. A többpólusú világrend koncepciója talán sosem bírt még akkora vonz-, illetve egyesítő erővel a „felemelkedő gazdaságok/hatalmak” és általánosságban a fennálló nemzetközi rendszer egyenlőtlen viszonyai miatt elégedetlen valamennyi állam számára, mint ma. Az immár kibővült BRICS kétségtelenül ideális pozícióban van ahhoz, hogy a multipoláris jövőben érdekelt,

a Nyugattól való függésükön lazítani, mozgásterüket pedig tágítani akaró országok szemében az első számú olyan kezdeményezéssé váljon, amely hozzásegítheti őket céljaik megvalósításához. Mindezt úgy, hogy közben az érintett államoknak nem kell nyíltan elköteleződniük egyik irányba sem.

A BRICS+-ra továbbra is jellemző – az előző részben szintén kiemelt – informalitás és rugalmasság ugyanis lehetővé teszik, hogy az újonnan csatlakozó vagy a jövőben társulni szándékozó országokat ne érhesse az a kritika nyugati vagy európai részről, miszerint egy Oroszország és Kína vezette „Nyugat-ellenes” és a „szabályokon alapuló nemzetközi rendet aláásni akaró” szövetség felé köteleződnek el. E kritikák nem állhatják meg a helyüket, miután a BRICS+ egyrészt nem formális szövetség, másrészt alapvetően nem korlátozza a tagjait abban, hogy Washingtonnal vagy az európai hatalmakkal is kapcsolatokat tartsanak fent, harmadrészt maguk a BRICS-országok is nem egy alkalommal utasították el – nyilatkozatok és retorika szintjén – a nemzetközi közösségen belüli blokkosodást vagy a hidegháborús törésvonalak visszatérését. Mindemellett – a liberális nemzetközi rend híveihez hasonlóan – a BRICS tagjai is rendre (például a johannesburgi csúcs II. nyilatkozatában) a multilateralizmus, a kölcsönös tisztelet, a szuverenitás, a nemzetközi jog vagy az ENSZ Alapokmányában foglaltak tiszteletben tartására hívnak fel.

E tekintetben a bővítés is egyértelműen azt az üzenetet kívánta közvetíteni, hogy a BRICS+ egy olyan sokszínű és inkluzív együttműködési platform, amelyben a Nyugattal konfliktusos viszonyban álló országoktól (Oroszország, Kína, Irán) a nyugati partnerekkel is kiterjedtebb kapcsolatokat fenntartó államokig (pl. Brazília, India, Dél-afrikai Köztársaság, Egyiptom) bárkinek helye lehet az asztalnál. Hiszen a legfőbb összekötő kapocs még mindig az amerikai/nyugati dominanciájú nemzetközi rend aszimmetrikus, egyenlőtlen természetének megváltoztatása és a nemzetközi ügyekbe való nagyobb beleszólás biztosítása azon – többnyire déli, illetve volt gyarmati – országok számára, melyek ez idáig jellemzően a perifériára szorultak.

A BRICS+ eszerint (elvben) nem egy, az USA hegemóniájának helyébe lépni szándékozó „ellenhegemonikus blokk” kíván lenni, hanem egy hegemóniaellenes motorja annak az átalakulásnak, amely a jelenlegi egypólusú nemzetközi rendtől elvezet minket egy multipoláris berendezkedéshez.

Ugyanakkor egy többpólusú rendszer ambicionálása hosszabb távon az érdekelt felek között is eredményezhet esetleges konfliktusokat, miután egy multipoláris szisztémán belül sem elhanyagolható, hogy az egyes országok milyen pozíciókat tudnak bebiztosítani maguknak. Kérdés lehet például az, hogy a határozottabb amerikai fellépés és az ukrajnai háború miatti szankciók által „összeterelt” Kínát és Oroszországot meddig tarthatják össze az aktuális közös érdekek? Hosszabb távon is stabilizáló faktor lesz a BRICS+ a történelmileg és napjainkban sem felhőtlen indiai-kínai kapcsolatokban? Emellett az újonnan csatlakozó tagok közül főként a közel-keleti regionális vezetőszerepért régóta vetélkedő Irán és Szaúd-Arábia, valamint a Nílus vizének hasznosítása miatt évek óta konfliktusos viszonyban álló Egyiptom és Etiópia esetében lehet érdekes, hogy a BRICS-re általánosságban jellemző pragmatizmus és a tagok egymás közti ellentéteinek a közös távlati célok érdekében történő alárendelése képesek lesznek-e a jövőben e feszültségforrásokat kordában tartani.

Reform és párhuzamos intézmények?

A BRICS+ napirendjéről természetesen nem tűntek el a globális kormányzás központi intézményeinek megreformálásával, reprezentatívabbá tételével összefüggő törekvések sem. Ezek közül ma is

kiemelt helyen szerepel az ENSZ Biztonsági Tanácsában (BT) helyet foglaló állandó tagok számának növelése, a Világbank és az IMF szavazati kvótáinak igazságosabb újraosztása, vagy a Kereskedelmi Világszervezet (WTO) vitarendezési mechanizmusának helyreállítása

(utóbbi a szervezet tagjai közti vitás kereskedelmi kérdések feloldását hivatott elősegíteni). A felsorolt célkitűzések többek között az öt eredeti BRICS-tag johannesburgi II. nyilatkozatában is rögzítésre kerültek tavaly augusztusban.

Nem titok, hogy az országcsoport résztvevői közül Brazília és India is sok éve lobbizik azért, hogy az ENSZ BT állandó tagjaivá válhassanak. De ugyancsak régóta visszatérő követelés afrikai részről a nemzetközi közösség felé, hogy a kontinens is rendelkezzen végre tényleges reprezentációval a Tanácsban. Miután a BT-t az öt állandó tag (USA, Egyesült Királyság, Franciaország, Oroszország, Kína) mellett tíz nem állandó, kétévente cserélődő ország alkotja, így az afrikai, latin-amerikai és (Kínát leszámítva) ázsiai országok legfeljebb nem állandó tagokként hallathatják a hangjukat Tanácsban, és vétójoggal sem bírnak, ami érdekérvényesítő képességüket finoman szólva is minimális keretek közé szorítja. Kérdés, hogy a BRICS+ új lendülete bírhat-e motiváló tényezőként az Egyesült Államok és partnerei számára, hogy a jövőben végre eleget tegyenek a brazil, indiai vagy akár afrikai követeléseknek e téren.

Érdemes emellett hozzátenni, hogy az ENSZ BT bővítésének kérdésében az említett felek nemcsak a Dél vagy a BRICS+ támogatására, de akár olyan országokra is számíthatnak, mint Németország vagy Japán, amelyek a 21. század kezdetén már szintén megpróbálkoztak (ráadásul a G4 keretei között Indiával és Brazíliával karöltve) az állandó BT-tagság „kiharcolásával”, az akkori ENSZ reformfolyamatok azonban – köszönhetően nem kis részben az amerikai ellenállásnak – javarészt eredménytelenek maradtak. A BRICS+ több országának szempontjából már csak amiatt is kulcskérdés a BT bővítése, mert az ENSZ jelenleg az egyetlen, a világ valamennyi államát tömörítő multilaterális, kormányközi nemzetközi szervezet, amelynek várhatóan sem most, sem a jövőben nem lesz alternatívája.

Más a helyzet némileg az olyan gazdasági-pénzügyi intézmények esetében, mint az IMF vagy a Világbank. A két szervezetet évtizedek óta érik – messze nem jogtalan – kritikák, miszerint a déli, illetve volt gyarmati országok számára nyújtott hitelek és támogatások feltételéül olyan gazdasági „reformok” (strukturális kiigazítások) végrehajtását szabják meg, amelyek alapvetően a neoliberális receptet követik (állami kiadások lefaragása, köz- és szociális szolgáltatások költségeinek visszavágása, piacok megnyitása a külföldi tőke előtt), s végső soron gazdaságilag csak kiszolgáltatottabbá teszik a szóban forgó országokat a „fejlett államoknak” és a nyugati tőkének, miközben tovább rontják a helyi lakosság életszínvonalát. Mindez nem vonatkoztatható el attól a ténytől, hogy például az IMF-kvóták esetében (amelyek elvben az országok által a globális gazdaságban elfoglalt relatív pozíciót tükrözik, valamint meghatározzák többek között az egyes államok szavazati súlyát a szervezet döntéshozatali testületeiben) mai napig jelentősen felülreprezentáltak a nyugati gazdaságok, különösen az Egyesült Államok.

Az IMF-ben egy-egy döntés elfogadásához a kvóták legalább 85%-ra van szükség, az USA pedig pillanatnyilag azok 16,50%-át birtokolja, vagyis az amerikai fél egymaga vétójoggal rendelkezik a Valutaalap döntéshozó szerveiben.

(Kína vagy India mindössze a kvóták 6,08%, illetve 2,63%-át tudhatják magukénak.) E körülmények hatására a BRICS tagjai már az együttműködés 2009/10-es indulása idején elkezdtek alternatívákban gondolkodni, ami a formáció máig legnagyobb intézményi sikereként számon tartott Új Fejlesztési Bank (New Development Bank, NDB) életre hívásához vezetett még 2015-ben. Az 50 milliárd dolláros induló jegyzett tőkével megalapított NDB fő deklarált célja az „infrastrukturális és a fenntartható fejlődési projektek” támogatása, elsősorban a „feltörekvő gazdaságok és fejlődő országok” számára. (Az öt eredeti tag mindegyike fejenként 10 milliárddal járult hozzá ehhez az alaphoz, a szervezeten belül pedig valamennyien azonos szavazati aránnyal rendelkeznek.) Mindemellett – és ezt gyakran ki is hangsúlyozzák a BRICS tagjai –

az Új Fejlesztési Bank kedvezőbb és kevésbé szigorú feltételek mellett nyújt hitelt a déli országok beruházásaihoz, mint a neoliberális doktrínát képviselő és nyugati túlsúly jellemezte IMF és Világbank.

Az NDB szerepe a közeljövőben mindinkább felértékelődhet, figyelembe véve a déli országok és feltörekvő gazdaságok jelenkori megnövekedett igényét arra, hogy alternatív forrásokat és inputokat találjanak gazdasági fejlődésük előmozdításához. További kedvező körülmény e szempontból, hogy az NDB-hez való csatlakozás elvben valamennyi ENSZ-tagállam, vagyis lényegében a világ összes, a nemzetközi közösség által elismert országa előtt nyitva áll, 2021 óta pedig már Bangladest, Uruguayt, Egyiptomot és az Egyesült Arab Emirátusokat is a soraiban tudhatja. Valószínűsíthető, hogy a csatlakozni kívánó országok száma a BRICS mostani bővítését követően csak tovább gyarapszik.

Vagyis míg a BRICS+ tagjai az ENSZ BT esetében inkább reformban gondolkodnak, addig az olyan szervezetek kapcsán, mint az IMF vagy a Világbank, akár alternatív intézmények létrehozását is szükségesnek tartják.

Az országcsoport célkitűzéseit így akár nevezhetjük „hibrid hegemóniaellenességnek” is, mely az unipoláris nemzetköz rend meghaladásának érdekében ötvözi a reformelképzeléseket és az alternatív kezdeményezéseket.

Az intézményesülés kérdése azonban a BRICS+ formáció egyik potenciális Achilles-sarka is lehet a jövőben.

Habár az informalitásnak és a nagyfokú rugalmasságnak – mint azt láttuk – megvannak a maguk előnyei, azok hosszabb távon könnyen a kooperáció hatékonyságának és a részt vevő államok közti kohéziónak a rovására mehetnek. Hatványozottan érdekes lesz figyelemmel követni, hogy a január 1-jével végbement bővülést követően miként birkózik meg a BRICS+ azokkal az esetleges nehézségekkel, amelyeket a konszenzusos döntéshozatal jelenthet egy olyan együttműködés számára, ahol a korábbiakhoz képest immár kétszer annyi részt vevő ország között szükséges megteremteni az egyetértést. A formális szabályok és intézményesített mechanizmusok hiánya bizonyos esetekben a közös célok elérését is hátráltathatja, másfelől pedig alkalmanként a részes államok belpolitikai folyamatainak is kiszolgáltatottá teheti a BRICS+-t. Utóbbi kapcsán intő jelként szolgálhat az argentin példa, amely megmutatta, hogy egy-egy radikálisabb rezsimváltás (lásd egy balközép-centrista kormányzat felváltása egy szélsőjobboldali-libertárius vezetéssel) akár egy adott országnak az együttműködésben történő részvételét is megfúrhatja.

Dél-Dél helyett Kelet-Dél együttműködés?

A negyedik, ugyancsak nem titkolt és már a jelen cikkben is több ízben emlegetett törekvése a BRICS+-nak, hogy a Globális Dél államainak érdekeit (is) megjelenítő, megkerülhetetlen platformmá váljon. Mindez természetesen nemcsak a BRICS+ szempontjából bír előnyökkel, hiszen maguk a déli országok is nagyobb magabiztosággal és érdekérvényesítő képességgel léphetnek fel a nemzetközi porondon, ha ők és nyugati partnereik is tudják, hogy olyan BRICS+-tagok támogatását is bírják egy-egy kérdésben, mint Oroszország, Kína vagy India.

Félrevezető lenne azonban a BRICS+-t egy az egyben a különböző Dél-Dél együttműködési kezdeményezések táborába sorolni. E formáció esetében érdemesebb Kelet-Dél kooperációról beszélnünk, ahogyan arra a The Nation nevű amerikai magazin egyik tavalyi cikke is rávilágít  – hiszen a BRICS+-t nem kizárólag déli országok alkotják. Pontosabb hát úgy hivatkoznunk rá, mint kelet-(eur)ázsiai nagyhatalmak és a Dél feltörekvő országainak közös fórumára.

Utóbbi kettősség ugyanakkor egy lehetséges problémát is felvethet az országcsoporton belüli viszonyokat illetően. Egyfelől fontos rögzíteni, hogy az alapvető közös célok és a részt vevő államok egy részének hasonló helyzete ellenére is jelentős eltérések mutatkoznak a BRICS+-tagok gazdasági ereje, illetve „fejlettségi szintjei” között, ami alkalomadtán az együttműködés résztvevői között is eredményezhet aszimmetrikus viszonyokat. Másfelől

az aktuális nemzetközi környezetben reális problémaként merülhet fel, hogy Kína vagy Oroszország a jövőben – akár csak burkoltan is – megpróbálják fokozatosan a saját érdekeiknek alárendelni a BRICS+-t, illetve kifejezetten a maguk javára kiaknázni a formáció megnövekedett súlyával megnyíló lehetőségeket. E téren kulcsszerep juthat például Indiának és Brazíliának,

hogy más tagokkal közösen igyekezzenek ellensúlyozni az efféle esetleges jövőbeli aszimmetriákat az együttműködésen belül.

Mit kínál a BRICS+ (és mit nem) a rendszerkritikai oldal számára?

A BRICS-ről tehát általánosságban elmondható, hogy egy rögös utat bejáró, ám rendkívül sokoldalú és összetett formáció, amelynek jó esélye van arra, hogy az idő előrehaladtával mind megkerülhetetlenebb tényezője, illetve formálója legyen napjaink átalakuló nemzetközi rendjének. Részben talán éppen ez az oka annak, hogy az országcsoportra irányuló közelmúltbéli megnövekedett figyelem közepette a nemzetközi közvélemény csaknem valamennyi frakciója megtalálta a neki kényelmes, szimpatikus narratívát a BRICS+-t illetően. Ellenzői között vannak, akik egyenesen a liberális nemzetközi rendre leselkedő végzetes veszélyként látják azt, míg mások inkább lebecsülik a jelentőségét, mondván, hogy a részt vevő államok érdekellentétei és konfliktusai miatt az előbb-utóbb úgyis szétesik. Támogatói eközben a mostani rendkívül egyenlőtlen, amerikai/nyugati dominanciájú nemzetközi rend lebontójaként és egy igazságosabb, kiegyensúlyozottabb rendszer megalapozójaként tekintenek a BRICS+-ra.

E megközelítések közül természetesen önmagában messze nem állja meg a helyét egyik sem. Kritikai perspektívából mindenekelőtt azt kell leszögezni, hogy önmagában a BRICS+-tól nem érdemes csodát várni. Ahogy azt a mostani és előző cikk is körbejárta, az országcsoport tagjai alapvetően az amerikai/nyugati dominanciát, az unipoláris nemzetközi rendet és a globális kormányzás főbb intézményeiben megfigyelhető egyenlőtlen viszonyokat, illetve az ezekből fakadó, államközi hatalmi aszimmetriákat utasítják el. A BRICS+ hegemóniaellenes törekvései nem a globális kapitalizmus felszámolását vagy meghaladását célozzák, hanem egy, az érintett országok számára előnyösebbnek vélt multipoláris rendszer kialakítását.

A multipolaritás koncepciója azonban nem alkalmas arra, hogy egy az egyben a kapitalizmussal szemben kritikus politikai és társadalmi erők hívószavává váljon. A tény, hogy új, egymást ellensúlyozni képes hatalmi központok és szimmetrikusabb államközi viszonyok jönnek létre, még nem feltétlenül kérdőjelezi meg a tőkés rendszer működését. Előbbi fejlemények ugyan mindenképpen

pozitív elmozdulást jelentenének az amerikai imperializmus és nyugati érdekek által meghatározott aktuális nemzetközi rendhez képest, ám nem változtatnák meg gyökeresen a fennálló globális gazdasági-társadalmi berendezkedést, csupán némileg átalakítanák, újrarendeznék azt. Egy multipoláris rendszer sem kapcsolná ki az imperialista rivalizálás és a proxy-háborúk lehetőségét,

vagy az országok közti egyenlőtlen viszonyokat, amennyiben gazdasági téren nem szűnne meg a tőkefelhalmozási logika és a kizsákmányolás. Sőt, ez utóbbiak felszámolása nélkül a rendszer akár egyenesen konfliktusosabbá is válhat.

Emellett közel sem biztos, hogy a BRICS+ céljainak sikeres megvalósulása az állam alatti szinteken, az egyes társadalmak életében is kézzelfogható pozitív változásokat eredményezne.

Az országcsoport résztvevőit gyakran éri az a kritika, mely szerint az igazságosabb nemzetközi renddel kapcsolatos követelések vagy a déli államok érdekeire történő rendszeres hivatkozás valójában csak eszköz, hogy a szóban forgó országok „helyzetbe hozzák” saját gazdasági elitjüket a globalizált világgazdaságban, illetve elősegítsék tőkésosztályuk sikeresebb bekapcsolódását a globális kapitalizmus körforgásába, mindezt sokszor a dolgozó osztályok kárára.

E kritika igencsak helytállónak hat, amennyiben belegondolunk abba, hogy a farmerek erőszakkal elfojtani akaró és az indiai muszlimok ellen diszkriminatívabbnál diszkriminatívabb törvényeket elfogadtató Narendra Modi, az oroszországi oligarchákkal szövetségben kormányzó Vlagyimir Putyin, a szaúdi uralkodócsalád vagy a teokratikus politikai rendszert működtető Irán, és a lényegében katonai diktatúrát fenntartó Abdel Fattah el-Sisi egyiptomi elnök közül valóban nem igazán tekinthetünk senkire úgy, mint a társadalmi egyenlőség vagy az egyetemes emberi emancipáció prominens képviselőjére.

Mindez azonban nem jelenti azt, hogy a fennálló globális gazdasági-társadalmi rendszerrel ténylegesen szemben állóknak ne kínálna semmit a BRICS+, avagy ne lehetne e formációnak stratégiai szerepe számukra. Éppen ellenkezőleg.

Az amerikai hegemóniával szembeni alternatív projektek és a multipoláris nemzetközi rend felé mutató törekvések által előidézett változások és átalakulások számos utat megnyithatnak a kapitalizmuskritikus erők előtt. Egyrészt elősegíthetik mind a BRICS+-országok népei, mind pedig általánosságban az Észak és Dél rendszerellenes politikai és társadalmi mozgalmai közötti szorosabb együttműködéseket, illetve szövetségeik erősítését egy, a kapitalizmuson túlmutató igazságosabb, egyenlőbb világért folytatott küzdelemben. Másrészt azok a fajta globális léptékű átrendeződések, amelyek – részben a BRICS-hez hasonló kezdeményezéseknek hála – napjainkban is zajlanak, például a Globális Dél szerepének megerősödése,

jó eséllyel felkínálhatnak olyan „réseket”, illetve stratégiai tereket, ahova a rendszerkritika képviselői benyomulhatnak.

Ahogyan hozzájárulhatnak ahhoz is, hogy némiképp szabadulhassunk az amerikai/nyugati hegemóniát jellemző – és igencsak torzító hatású – eurocentrista gondolkodásmódtól. Mindezen megnyíló lehetőségeket a rendszerkritikus erők képesek lehetnek felhasználni mozgásterük bővítésére, sőt a nemzetközi szolidaritás erősítésére is.