Ha a kormány mint intézményfenntartó vagy mint munkáltató működésének egyetlen, de legalábbis legfőbb szempontja csakugyan a törvények végrehajtása és végrehajtatása lenne, mint ahogyan azt Csák János hétfőn a parlamentben olyan nagy vehemenciával állította, lenne még néhány olyan állami cég és hivatal, ahol következetesség szellemében fejeknek kellene hullania. Más minisztereknek mégsem jut eszébe leváltani ezeknek az intézményeknek, hivataloknak a vezetőit úgy, ahogyan azt a kulturális és innovációs tárcát irányító miniszter tette L. Simon Lászlóval.

Nem új keletű jelenség ez a Fidesz kormányzása alatt, mindössze Csák János cinizmusa világít rá újra: számos példa mutatja, hogy ha a kormány tényleg legalább a saját maga vagy a kormányzó pártok képviselői által beterjesztett, majd kétharmaddal megszavazott törvények betartására és betartására törekedne, kisebb sorcserét lehetne eszközölni a különböző állami tótumfaktumok csapatában.  

L. Simon és az autonómia

Mielőtt sorra vennénk a teljesség igénye nélkül, hogy hol hibádzott a jog szövegéhez való hű és feltétlen ragaszkodás az állami vezetők részéről, érdemes azt is hozzátenni: L. Simon László esetében – Csák János érvelésével szemben –  éppen a törvények betartásába csúszott a legkevesebb hiba. Bár a Mandinerben megjelent múlt csütörtöki jegyzetében a volt múzeumigazgató a minisztérium által meglehetősen szűkre szabott intézményi autonómia miatt panaszkodott, ő maga írta le, hogy az általa mint parlamenti képviselőként is megszavazott homofób propagandatörvényt igazgatóként a gyakorlati lehetőségeket figyelembe véve maradéktalanul betartatta. Már amennyire azt a törvény esetlenül fogalmazott, abszurd, a praxisra nehezen értelmezhető szövege megengedte. Tehát bármi is bökte Csák miniszter csőrét a konkrét ügyben, az aligha a törvény betartatására való törekvés hiánya volt.

Ugyancsak ezen a ponton beszélni kell arról is, hogy a Fidesz egyébként mennyi energiát invesztál az állami kötelességeket rögzítő törvények átírásába azok betartatása helyett. Gondolhatunk itt a végrehajtások rendszerére, az „életvitelszerű közterületen tartózkodás” hajléktalanellenes rettenetére, az állam szociális gondoskodásból való deklarált kivonulására, vagy a pedagógusok sztrájkjának akadályozására, majd törvényi ellehetlenítésére. 

Ám mindezek ellenére is találhatunk jócskán olyan állami hivatalnokokat, hatóságok és intézmények vezetőit, akik a pórul járt L. Simon Lászlónál kevésbé sikeresek a hatályos törvények betartatásában.

Egy ország alapja

A kulturális tárca vezetőjének hétfőn elmondott szavait idézve elméletben így néz ki a kormányzás:

„A törvények betartása egy ország alapja. […] Végrehajtó hatalom vagyunk, minden állami vezetőnek kötelessége végrehajtani a törvényeket. Hogyha Ön lát problémát, nyugodtan szóljon, és meg fogjuk vizsgálni (Ezt a mondatot Csák János a neki szóló azonnali kérdést feltevő Hiller István MSZP-s képviselőnek, volt kulturális miniszternek címezte – a szerk.).[ …] Úgy választjuk ki az intézményeink vezetőit, hogy hiszünk abban, hogy képesek megszervezni a munkájukat. […]Vezetőnek alkalmatlan, aki nem tudja betartatni a törvényeket.” 

No de törvény szerint jár-e el például egy tankerületi igazgató, ha néhány órás polgári engedetlenséget elbocsátással szankcionál? Ezt még nem tudjuk, hiszen a kiemelkedő jelentőségű közigazgatási perek jelenleg is zajlanak, azt viszont tudjuk, hogy találomra, a bosszú – így a jogszerűtlenség – látszatát alig kerülve, következetlenül alkalmazták ezeket a szankciókat a tiltakozó – akkor még – közalkalmazottakkal szemben. Vagy jog szerint működik-e egy olyan tankerület, amelyik egy kormányrendeletre hivatkozva alapul véve kevesebb túlórapénzt fizet a tanároknak, mint amennyi járna nekik? Utóbbi esetben biztosak lehetünk abban, hogy nem. Tudunk-e mégis olyan tankerületi igazgatóról, aki a fent említett ügyek bármelyike miatt távozni kényszerült hivatalából?

Betartatta-e a törvényeket a hivatala alá rendelt végrehajtókkal Schadl György? A nyomozati iratok alapján jó okunk van azt gondolni, hogy nem. De ha még a bíróság fel is menti az egykori végrehajtóvezért – amit az eddig lezajlott tárgyalások alapján nehéz elképzelni –, akkor is jó, ha emlékszünk, hogy a Fidesz – L. Simonnal ellentétben – az utolsó utáni pillanatig ragaszkodott a végrehajtói kari elnöki székben tartásához, s ma sem elsősorban azért nem vezető már, mert a rá bízott intézmény visszaélésszerűen működhetett, hanem mert a hatalom egyszerűen elengedte a kezét.  

Betartatják-e a törvényeket azok a kormányhivatali vezetők, akiknek a törvénysértően, alkalmanként emberéleteket követelve működő akkumulátorgyárak felügyelése lenne a feladatuk? Bírságolni bírságolnak, igen, nevetséges összegekre. Néha be is zárnak egy-egy üzemet. De elérik-e ezzel, hogy törvényesen, biztonságosan termeljenek az érintett cégek? Aligha. Érdekli mindez azt az Energiaügyi Minisztériumot, amely alá groteszk módon a környezetvédelem feladatát is rendelte a kormány? Nem úgy tűnik.  

Jogszerűen jár-e el az az állami cég, amely akadályozza a törvényes munkabeszüntetést, és vitatja a dolgozói sztrájkhoz vagy a kollektív szerződés módosításához való jogát? Ez sem egyszerű kérdés a mai Magyarországon, de vannak esetek, amelyekben a munkavállalóknak papírjuk van arról, hogy egyáltalán nem cselekedett törvényesen a munkáltató. Távozott-e bárki ezt követően a MÁV-Volán csoport éléről? Nos, éppenséggel igen, de ugyancsak nem azért, mert a cég törvénytelenül bánt a dolgozókkal, hanem mert „az olcsóbb működés és a hatékonyabb irányítás a fő cél”.

Távozott-e már bárki a Külgazdasági- és Külügyminisztériumból azért, mert törvénytelenül akart kilakoltatni volt állami dolgozókat az egykori pszichiátriai intézet területéről? Nem tudunk ilyenről. 

Ne csak akkor, ha Dúró Dóra kéri

A fenti példák csak egy nyilvánvalóan hiányos lista a teljesség igénye nélkül olyan történetekről, amelyek a közelmúltban keltettek kisebb-nagyobb közéleti hullámokat. Ezekben az esetében a „törvény betartása” vagy „betartatása” persze legalább olyan bonyolult kritériumok mellett tekinthető teljesítettnek vagy kudarcosnak, mint L. Simon László esetében. Sőt sok esetben a legfelső szintről utasításokat osztogató rendeleti kormányzás béklyózza meg a közigazgatást akkor is, ha az történetesen szabályszerűen akarna működni.

Mégis: a Nemzeti Múzeumnál történtek után érdemes felidézni, hogy az állam által a sértettek véleménye alapján vagy éppen már bíróságok által is igazoltan elkövetett szabályszegésekért nem járt különösebb retorzió, ám az okozott társadalmi károk finoman szólva is más nagyságrendben jelentkeznek, mint amikor tizenévesek sajtófotókon láthatják,  hogyan él egy idős, Fülöp-szigeteki LMBTQI-közösség.

Nem az állami vezetők feljelentése iránti óhatatlan vágy hozta ki belőlünk a bennünk élő Tényi Istvánt. De ne csak akkor rúgjanak ki az állami szférából vezetőket a törvényes működtetés képességének hiánya miatt, ha Dúró Dóra kéri, mert ezzel még a végén azt a látszatot keltik, hogy a szélsőjobb kormányoz Magyarországon.