Mint arról már a Mércén is beszámoltunk, a végrehajtási törvény módosításával egyre jobban lejt a pálya a végrehajtóknak, miközben egyre többen adósodnak el. Cikkünkben Szepesházi Péter ügyvédet kérdeztük arról, hogy

• mely jogszabályok teszik lehetővé az adósok kisemmizését,
• hogyan befolyásolhatják a folyamatot az elektronikus árverési rendszer biztonsági rései,
• és milyen lehetne a jelenlegi végrehajtói rendszer alternatívája.

Az elmúlt egy év egyik vezető témája a magyar sajtóban a Völner-Schadl-ügy néven ismert korrupciós botrány, amelynek nyilvánosságra került nyomozati iratai, valamint az elsőrendű vádlottak elmúlt hetekben bíróság előtt tett vallomásai különösen nagy érdeklődésre tartottak és tartanak számot. Azonban arról kevesebb szó esik, hogy az ügy főszereplői által a vád szerint menedzselt rendszernek miként válik valaki a kárvallottjává. Hogyan válhat valaki adósként áldozattá a független bíróságok által a hatályos jogszabályok alapján elrendelt végrehajtások során? Pontosan miről beszél a Fővárosi Törvényszék elé május 30-ára tüntetést szervező Szikra Mozgalom, amikor igazságot követel ezeknek az embereknek? A Szikra demonstrációján felszólaló Szepesházi Péter ügyvéd, egykori bíró, számos adós jogi képviselője segítségével próbáltuk összefoglalni, hogy hogyan épült be a hazai jogrendszerbe a bajba jutottak kiszolgáltatottsága, és miért probléma, hogy a rendszerváltás után profitorientálttá alakították a végrehajtást.

Elöljáróban arra figyelmeztet minket Szepesházi Péter, hogy amikor a végrehajtáson belüli visszaélésekről beszélünk, nem szűk értelemben vett jogszerűtlenségekre kell gondolni:

maguk a jogszabályok vannak úgy megírva, hogy azok alkalmat adjanak az egyébként is eladósodott emberek kisemmizésére.

Így lesznek tehát azok az esetek, amelyeket a végrehajtásban túlkapásként értelmeznek a rendszer károsultjai és kritikusai, a volt bíró fogalmazásában „a jogszabály szellemét kikerülő, de formálisan jogszerű” cselekmények.

Az igazságtalanságoknak megágyazó problematikus jogszabályok egyike azt határozza meg, hogy az adós jövedelmének mekkora hányadához nem nyúlhat semmilyen körülmények között a végrehajtó, bármekkora is legyen a tartozás. Hiszen, bár a végrehajtás célja, hogy a jogosult a követeléséhez minél előbb, az állami kényszerítőeszközök igénybevételével hozzájuthasson, ez elvileg nem járhatna az adós életének ellehetetlenítésével. Csakhogy egyrészről nyugati példákkal összevetve az adós jövedelmének rendkívül alacsony hányada „érinthetetlen” Magyarországon. A jövedelem mértékétől, illetve egyéb tényezőktől függően az egyes jövedelemtípusok (jellemzően munkabér vagy öregségi nyugdíj) 33-50 százalékát vonhatják le a végrehajtók, illetve a mindenkori legkisebb öregségi nyugdíj – 15 éve változatlanul 28 500 forintnyi – összege az, amely mindenképpen mentes a végrehajtás alól.

Másrészt pedig gyakori probléma, hogy a végrehajtók papíron nem levonható, a munkáltatótól érkezett jövedelemrészt megtakarításnak sorolva inkasszálnak az adós bankszámlájáról. Ez azért lehetséges, mert a vonatkozó törvényi szabályozás híján a magyar bírói gyakorlat nem veszi figyelembe, hogy pontosan milyen forrásból származik a folyószámlára utalt, majd onnan levonásra kerülő összeg.

„A végrehajtó felteszi a kezét, hogy nincs olyan törvényszakasz (és tényleg nincs ilyen) ami tiltaná, hogy akár előző havi munkabérből félretett megtakarításként vegye le az elvileg védett összeget is”

– magyarázza Szepesházi, aki úgy tapasztalta, háromból kétszer veszítenek ügyfelei, ha ezt a gyakorlatot kifogásolják a bíróságon.

A gondokat tetézi, hogy

a végrehajtáson belüli ügyekben 2019 óta nem lehet sem kúriai felülvizsgálatot kérni, sem pedig alkotmányjogi panaszt benyújtani.

Ezt azt jelenti, hogy ha a végrehajtási kifogást első- és másodfokon bukja az adós, akkor nem fordulhat a Kúriához, minthogy ezek nem ítélettel lezárandó peres ügyek. Szepesházi Péter szerint mindez ahhoz is vezet, hogy nem alakul ki jogegység, nincs jogfejlődés ezekben az esetekben.

Gyakran emlegetett „rendszerhibák”  az elektronikus árverési rendszer biztonsági rései is: Szepesházi rendkívül furcsának tartja – és ezzel a véleményével szerinte nincs egyedül –, hogy sokszor pont az árverési időszakok utolsó óráiban romlik el a rendszer. Ennek azért van jelentősége, mert az árverésnek ezen a pontján az idő rövidsége miatt már nem tudnak rálicitálni az –  adott esetben éppen alacsony – árverési vételárra, így pedig töredékáron kelhetnek el ingatlanok.

Súlyosan hátrányos az adósok számára az is, hogy a magyar állami jogsegély rendkívül alacsony szintű. Szepesházi szerint az is problémás, hogy pártfogó – tehát az állam által fizetett – ügyvédre a gyakorlatban nagyon kevesen jogosultak: az állam ugyanis akkor viseli garantáltan a pártfogó ügyvéd díját, ha az ügyfél és a vele közös háztartásban élő hozzátartozók egy főre eső havi nettó jövedelme nem haladja meg a fent már citált öregségi nyugdíj legkisebb összegét, azaz 28 500 forintot. Amennyiben az ügyfél egyedül él, akkor ez a határösszeg 42 750 forintra emelkedik. Döbbenetesen alacsony határszámok ezek Szepesházi Péter szerint, amelyeknek a valóságban alig felel meg valaki. Mindehhez hozzájön az is, hogy a pártfogó ügyvédekek gyakran nem a leglelkesebb és legjobb jogi képviselők közül kerülnek ki.

A volt bírónak egyébként vannak gondolatai arról, hogy mi lehetne a jelenlegi rendszer alternatívája: szerinte lehetne egy évre szóló, jogsegélyre költhető utalványösszege minden magyar állampolgárnak, ha pedig egy adott évben nincs perben vagy jogvitában érintettsége valakinek, akkor ennek az összegnek egy kis része tovább görgethető lehetne a következő évre. Ez azt is eredményezhetné Szepesházi szerint, hogy az ügyfél olyan ügyvédet fogadhatna fel – esetleg kisebb mértékű ráfizetéssel –, akiben valóban megbízik. Az állam pedig ugyancsak jól járna, mert egy ilyen rendszer egyszerűbb és nem mellesleg olcsóbb lenne, mint – ahogyan az adósokat képviselő ügyvéd fogalmaz – ezt az „őrült hivatalt” fenntartani, és a „közömbös és nem mindig jó” pártfogó ügyvédeket fizetni.

További kritikus pont a becsérték – azaz az ingóságok vagy ingatlanok a végrehajtó által becsült értéke – körüli vita az adós és a végrehajtó között. Korábban korlátozva volt annak a szakértői díjnak a mértékre, amelynek az adósnak kell viselnie akkor, ha a végrehajtó szerinte túl alacsony összeget állapított meg. Ma már azonban ez nincs így: tavaly a Fővárosi Törvényszék fordult indítvánnyal az Alkotmánybíróság felé egy ügyben, amelyben az adós sérelmezte, hogy árverés előtt álló ingatlana felmérésénél a végrehajtó túl alacsony becsértéket állapított meg, ezért szeretett volna jogorvoslati lehetőségével élni. Erre azonban nem volt lehetősége, mert nem tudott letétbe helyezni egy jelentős (százezer forintot meghaladó) összeget a szakértői díjra. A lakhatási szegénységben és hajléktalanságban élő embereknek jogsegélyt nyújtó Utcajogász Egyesület beszámolója szerint az Alkotmánybíróság ezt az indítvány egyetlen számjegyre hivatkozva, formai okokból utasította vissza.

Az is nehezíti az adósok életét, hogy a végrehajtási kifogásokat nagyon lassan bírálják el, ezalatt pedig a bíróságok hajlamosak fel sem függeszteni a végrehajtást. Az elbírálás az esetleges másodfokú döntéssel együtt fél évig is eltarthat, ezalatt pedig gond nélkül halad az eljárás tovább az az úton, amelyet egy potenciálisan jogellenes végrehajtói intézkedés indított el.

A végrehajtási törvényben szövegszerűen benne van ugyan, hogy az állami kényszert csak fokozatosan szabad alkalmazni, de ez Szepesházi szerint csak „írott malaszt”, amelyet sokkal jobban kellene szerinte konkretizálni a részletszabályokban: a gyakorlatban lehet olyan végrehajtó, aki már öt hónapnyi fizetéslevonás után lassúnak ítéli az adósság megtérülését, és elindítja az ingatlanárverést. Egy másik végrehajtó viszont lehet, hogy csak két év múlva tenne így, mert úgy ítéli meg, hogy addig nem nyúl az ingatlanhoz, hátha időközben rendeződik valamelyest az adós helyzete. Ilyen nagy különbséget Szepesházi Péter szerint nem szabadna megengedni. Itt jön a képbe a végrehajtás magáncégeknek való kiszervezése: a Szikra Mozgalom nem véletlenül követeli azt, hogy kerüljön állami kézbe a végrehajtás, hiszen a profitorientált működés értelemszerűen a gyors bevételszerzést ösztönzi, ami nem sok jóval kecsegtet az adósok számára.

Látott már olyan visszaélésszerű gyakorlatot is Szepesházi, amely során viszonylag potomnak látszó adósság miatt árverezték el az ügyfél házát. Ebben az esetben ugyanaz ellen a személy ellen párhuzamosan zajlott két végrehajtás – az egyik egy kisebb, 1-2 milliós közüzemi tartozás, a másik egy nagyobb, devizahiteles adósság miatt – és, bár az adós az utóbbi ügyben indított pert, és sikerült is a jogvita időtartamáig felfüggesztetnie a végrehajtást, a végrehajtó az ehhez képest szinte jelentéktelennek tűnő, kisebbik tétel miatt indította el az adós ingatlanjának árverését, miután ezt sem tiltják a végrehajtási törvény passzusai.

„Nem mondhatjuk, hogy ez törvényszöveg szerint jogellenes, de azt gondolom, hogy a törvény szellemét enyhén szólva sérti. Hogyha egyszer az egyik végrehajtást azért függesztik fel, mert a bíróság az adósnak is igazat adhat, akkor miért kellene elveszítenie az ingatlanát?”

– teszi fel a kérdést Szepesházi.

Az ügyvéd vérlázítónak tartja azt is, hogy a végrehajtóirodák nem ügyfelekként tekintenek az adósokra, és gyakran szabotálják, hogy a bajba kerültek hozzáférjenek az őket érintő végrehajtási iratokhoz, amelyek alapján bíróságon vitathatnák a végrehajtás jogosságát. Szepesházi éppen ezért üdvözli a Szikra azon javaslatát, amely szerint a saját, már megindított végrehajtási ügyének dokumentációját –  ide nem értve a készülő végrehajtói intézkedésről szólókat – egy elektronikus nyilvántartásából mindenki automatikusan elérhesse.

A végrehajtások elévülése terén pedig jókora joghézag tátong: mint Szepesházi Péter rámutat, tapasztalata szerint jelenleg a bírák 50-60 százaléka a végrehajtási törvényben foglaltakat úgy értelmezi, hogy nem lehet elévülési pert indítani a végrehajtás megkezdése előtt. Ezzel az a probléma, hogy jellemzően hónapokig tart, mire a végrehajtás elindítását követően bármilyen végrehajtást felfüggesztő végzés születhet egy elévülési perben, ezalatt pedig a végrehajtó dolgozik, még ha tipikusan nem is jut el ez idő alatt az árverésig.

Mindezek a példák jól mutatják, hogy a magyar jogrendszerből mennyire hiányzik az adósok védelme, és hogy miért problémás az, ha egy klasszikusan állami, hatósági jogkörökkel járó feladatot magánkézbe adnak.