A szem és a kéz című anarchista értekezés Tamás Gáspár Miklós főműve. Csakugyan, mint alcíme sugallja: bevezetés a politikába.

Ez nem provokáció. Nem csupán retorikailag kiélezett megállapítás, amely talán megakadályozhatja, hogy a fiatalkori rendkívüli teljesítmény könnyedén feledésbe merüljön. Nem csak egy mesterkélten felfokozott emlékeztető egy régvolt, meghaladottnak vélt eszmetörténeti életszakaszra.

A szem és a kéz az esszék és tanulmányok óceánjához képest a legkövetkezetesebben végigvezetett – hosszú, vagy legalábbis nagy lélegzetvételű – mű, szisztematikusságában páratlan, analitikus és imaginatív gondolatkísérleteivel a legszárnyalóbb, és filozófiai robusztusságában tiszteletet parancsoló. Összehasonlíthatatlan a kevéssé sikerült A helyzettel.

A legkerekebb mű, nyitott egész.

A francia fordítás (L’oeil et la main; introduction à la politique, 1985) önmagában még nem jelzi a kivételes jelentőségét. Érdemes elhelyezni az anarchizmus történetében: a liberter mozgalom ekkor mint élő törekvés óriási válságban van, még korántsem kezdődött el, amit majd a ’99-es „Seattle”-től kezdve anarchista fordulatnak (The Anarchist Turn) neveznek, az elméletben azonban megkezdődött a rendszerkritikai elmélethez való felzárkózás. A bolsevizmus és a fasizmus elgázolták az I. világháború előtt még bámulatosan tömeges és globális jelentőségű anarchizmust, és a liberter mozgalom csak kevés kiemelkedő elméleti teljesítményt tudott nyújtani, pláne nem olyant, mint – a munkásmozgalom valóságától egyre inkább elidegenedő, de a fogalmi absztrakciót illetően magasan szárnyaló – nyugati marxizmus. A politikai filozófia Rawls általi újjászületése, illetve az analitikus dialektusú politikafilozófia megszületése az anarchizmusra is kihatott, elsősorban – a munkásmozgalomtól szintén meglehetősen elidegenedett – Robert Paul Wolff-nak köszönhetően, akire Tamás Gáspár Miklós lapidáris módon annyit mond: „elfogadom az elméletét”. Ugyanakkor nagyon is eredeti, amit hozzátesz – egy korban, a 80-as években, amikor a filozófiai anarchizmus még gyerekcipőben járt.

Tamás Gáspár Miklós művét egyszerre jellemzi az analitikus szigor és az elliptikus-hermetikus spekuláció. Későbbi szövegeihez képest A szem és a kéz sokkal egyszerűbben szervezett, az olvasó számára mégsem feltétlenül magától értetődőek, könnyen érthetőek a megfogalmazások. Például amikor így ír:

„lehetséges elmélkedni a Jóról, mert lehetséges elmélkedni a névről és a láthatatlanról”.

Sajnos még a magukat marxistáknak vallók is hajlamosak elhazudni Gazsi rendszer- és civilizációellenességének liberter dimenzióját. Pedig az Antitézisből is világosan látszik: nem csak hogy számára a 20. századi kommunizmusokból és marxizmusokból a liberter jellegűek álltak igazán közel (tanácskommunizmus, szituacionizmus, Autonomia Operaia), hanem az anarchizmushoz való szoros kötődés is. Így ír például: „Marx is – ahogyan filológiailag Maximilien Rubel, elméletileg az antileninista tanácsmozgalom (Pannekoek stb.) és az anarchokommunisták kimutatták – lényegileg anarchista/anarchoszindikalista.  Az anarchisták nemcsak állam-, hanem jogellenesek is, akárcsak Marx…” Vagy: „a represszív antipolitikával és a részvétel megtagadásával szembeszálló marginális erőknek olykor akadnak szövetségeseik és vitapartnereik, és vannak földalatti tradíciók (mint pl. az anarchizmus bizonyos árnyalatai), amelyek átteleltek”.

„Az állam és a »civil társadalom« közötti válaszfal lebontása a kommunista terv része, de ez a lebontás anarchisztikus kellene hogy legyen: a reálszoc ennek a zsarnoki variánsát valósította meg, de megvalósította.”

Számos szöveghelyet lehetne még idézni, amely a damnatio memoriae-vel szembeni ellenállásról, és az élő anarchizmus iránti elköteleződésről vall.

Tamás Gáspár Miklós – tudomásom szerint – nem követte az anarchizmusnak az elmúlt húsz évhez köthető elméleti fejleményeit, illetve azt a rendkívüli historiográfiai erőfeszítést, amelynek hála sikerült újraírni az anarchizmus történetét. Egy nekem írt levelében így fogalmazott: „A baj csak az az anarchizmussal, h. mint minden politikailag definiált szoc.-komm. irányzat, bekerült a múlt törmelékei alá, & emiatt érthetetlen. Nem intellektuális v. morális baj van vele, hn történeti. Mindez az én munkáimra is igaz.”

Az Antitézis egy lapalji jegyzetében ezt olvashatjuk A szem és a kézzel kapcsolatban: „A könyvecskére ráférne az alapos önbírálat.”

Mire gondolhatott?

A szem és a kéz anarchista-szocialista-szindikalista politikafilozófia, amely elsősorban a latinos-bakunyinista libertárius szocializmusra támaszkodik és kiemelt referenciája Szabó Ervin. Szembeszegül Tocqueville és Consant klasszikus érveivel is, ám a „marxista hegemóniával” is. Alapvető kiindulópontja, hogy az állam rossz, hiszen lényege szerint a szabadság korlátozója – és ezt aztán hosszú oldalakon át bizonyítja.

A szem az elmélkedésre (a kontemplációra) utal, a kéz a cselekvésre (a vita activára) – az összhang akkor alakulhat ki, amikor a láthatatlan láthatóvá válik.

A bőség egyenlősége azt jelenti A szem és a kézben, hogy a választható jó elsősorban az, ami kinek-kinek a maga számára jó, vagyis a „Jó” a társadalomban nem határozható meg, továbbá „mintha Isten nem létezne”, „a Jó helye üres legyen”, nem lehetséges tartalmi jó, csak analogia bonorum (a közjónak ezt a kritikáját érdemes Gazsi kései művei felől újraolvasni). Más szavakkal: a jó az egyesek saját jogához való hozzáférés, és ezt a hozzáférést tágítani kell az emberek körének bővítésével. Amikor azt olvassuk, hogy a rossz társadalomban „nem mindenki ember, szétválasztottságok vannak” – megelőlegezését látjuk annak, ahogyan Gazsi 2000 utáni műveiben a kései kapitalizmus biopolitikai kizárási gyakorlatait bírálta. Az üdvözlendő változás szerinte csakis univerzalista lehet: „minden részleges javítás erőszak legalább egy kisebbséggel szemben”. „Az nem lehet jó mindenkinek, hogy nem jó mindenkinek”. Ennek variánsa, de mégis számottevően más megfogalmazása: „az uralom csak akkor lehetne jó, ha mindenki uralkodna – ami abszurdum”. Eszerint az igazi szocializmus senkinek sem az uralma, senki erkölcsi fennsőbbrendűsége.

A szem és a kéz egyértelműen a közvetlen demokrácia mellett áll („sosem feledhetik, akik átélték” – írja nem kis pátosszal), és elítéli mindazt, ami elidegenít a döntéshozatal pillanatnyi szabadságától, legyen az alkotmány vagy az írás mint szedimentálódott forma. A „Törvény” heteronómiájával a népgyűlés szuverenitását állítja szembe (tribunátus, szakszervezetek, munkástanács). Az intézményi „Terv” megkövült akaratával, a személytelen tárgyiságba burkolózott  kényszerekkel és algoritmusokkal szemben az agorát. (Vajon ez hogyan egyeztethető össze a 90-es évek elejének konzervativizmusát megelőlegező állítással, miszerint: „minél nagyobb a passzivitás, annál jobb a társadalom”??! És, mellesleg, hogyan egyeztethető össze a szöveg szindikalizmusa a nyíltan stirneri individualizmusával?)

[Az egyik legemlékezetesebb eszmefuttatás azt firtatja, mikor lesz a libákból libasor – legalább három libából?]

Az „alapos önbírálat”-ot alighanem azt indokolhatta volna többek között, hogy A szem és a kéz sorsdöntő jelentőséget tulajdonított annak, hogy az állami elit informális, titkos utakon reprodukálja önnön hatalmát, márpedig „eszes lényeknek joguk van a titok helyére lépni”. E ponton azt állítja, hogy „a legitim uralom erőszakos trükkön alapszik”, a hatalomkoncentráció láthatatlan erőkön nyugszik – és itt a kései Gazsi már aligha értene egyet: a mélyállam informális hatalmának újra és újra felmerülő bírálata ellenére az állam személytelen kényszere és a tőke elvont uralma fontosabb volt számára.

„Az állam lényege a titka” – a kései Gazsi alighanem hozzátette volna, hogy az állam lényege az is, hogy formalitásában-személytelenségében viszont nincs titka.

Emlékezetesek a parádés mikroelemzések az egyenlőségek kompenzációs rendszeréről, a kisebbségeknek juttatandó kiváltságok, a szakmai tekintély bírálata.

Gazsi már ebben a szövegében is civilizációellenes, mint később az Antitézis lapjain oly sokszor: a modern civilizációt szerinte passzív élvező individualizmus, specializálódás, a tömegkultúra alantassága, közöny jellemzi.

A kései Gazsi felől nézve A szem és a kéz felületesen olvassa Marxot mint egalitárius filozófiai utópistát, bár elismeri, hogy ihletet lehet belőle nyerni a lázadásához, és leszögezi, hogy a létező szocializmusnak nincs köze a marxizmushoz.

A fő nehézség azonban, hogy a mű a 80-es évek Kelet-Európájában íródott, a kései, a piacot dereguláló kapitalizmus hajnalán, és tulajdonképpen nem tud a tőke elvont mechanizmusainak jelentőségéről. Elsikkad tehát, ami a kései Tamás Gáspár Miklósnál olyannyira meghatározó, hogy az elvont állami uralom, a tőke személytelen, algoritmusokon alapuló hatalma olyan absztrakt jelenségegyüttes, amelyre csakis egy másik absztrakció válaszolhat: a fogalom munkája mindenekelőtt.

A szem és a kéz együtt olvasandó más művekkel, mint például Az utópia kockázata , a Maximum vagy abszulútum vagy A csöndes Európa. Vagy a Malatesta-fordításokkal. Vagy amikor a kései Gazsi így ír az általa sokat ostorozott – és dicsért – Mércének: „Az anarchizmus ilyen tájékozatlan és polgári kezelése pedig nem illik baloldali laphoz”.