,,Ha Áder nem írja ki április 3-ára a népszavazást, az emberek akaratával megy szembe”

– Szabó Tímea 2022. január 21-én, az ellenzéki aláírásgyűjtés végén a Nemzeti Választási Iroda előtt tartott sajtótájékoztatón.

Nagyjából 12 hónappal ezelőtt kincstári optimizmus lengte be az ellenzéki nyilvánosságot. Optimizmus azért, mert kellően messze volt még az előválasztás nyomán formálódott furcsa, hat és félpárti, plusz egy külsős miniszterelnök-jelölttel felálló patchwork-koalíció tűzpróbája, az országgyűlési választás. Kincstári azért, mert az viszont már decemberben látszott, hogy recseg-ropog, döcög, omladozik az a formáció, amelyben a kormányváltást akarók azért hittek, mert hinni akartak benne, és mert nem adatott számukra jobb alternatíva.

Ezt a jobbára irracionális alapokon nyugvó hitet volt hivatott erősíteni az a még 2021 őszén elindított népszavazási kezdeményezés, amelynek az akkor miniszterelnökjelölt-aspiráns Karácsony Gergely volt a benyújtója, és amelyet felkarolt az előválasztáson győztes kormányfőjelölt, Márki-Zay Péter is.

Ha már a technikai kényszerek miatt kreált, kompromisszumos pártszövetséget nehezen érezhették egységesen sajátjuknak az ellenzéki szavazók, ott volt az aláírásgyűjtés, amely során választók és aktivisták közösen azt élhették meg, hogy legalább tesznek ők is valamit a változásért. Adott volt egy olyan közös ellenzéki minimum, amit legalábbis elvi síkon minden koalíciós résztvevő elfogadott: legyen hosszabb az álláskeresési járadék folyósításának ideje, és lehetőleg ne a Diákváros helyet épüljön Fudan-campus a Duna-partra.

Mivel eleve csak decemberre engedett át öt kérdésből kettőt a Kúria, ugyancsak adottságnak számított egy bizonyos időprés is. Egy elképzelt versenyfutás a közjogi határidőkkel azért, hogy még az áprilisi parlamenti választás előtt ki kelljen írnia Áder Jánosnak a népszavazást. Ezeket a határidőket betartva ha szűkösen is, de sakkot lehetett (volna) adni a NER-nek: ha villámgyorsan összegyűlik kérdésenként kétszázezer aláírás, a pártállam csak a népakaratot látványosan semmibe véve hatástalaníthatja az ellenzéket mozgósító csodafegyvert. Melyik ellenzéki szimpatizánst ne lelkesítené egy ilyen bravúr, amellyel aktívan tehet a rendszer leváltásáért?

Nos, hamar kiderült, hogy az aláírásokat gyűjtő és adó aktivistákon és választókon kívül valójában ember nem hitt az egész népszavazási kampányban, és legfőképpen azok nem, akik a kezdeményezői voltak.

Az aláírásgyűjtés folyamatában tulajdonképpen ott volt kicsiben a 2022-es ellenzéki politizálás illúziója.

Míg egy lelkes (és a Fidesz leváltásához önmagában kicsi), változást akaró választói csoport cselekedett, remélt, dolgozott, a választáson induló pártok és vezetőik vették a legkevésbé komolyan a feladatot: az attitűdskála különböző fokozatain tekintették szimpla mozgósításnak és kampányeszköznek, tojták le magasról, vagy éppen, hogy akadályozták a procedúrát.

Előbb az ünnepi időszakra fogták az ellenzéki potentátok a szignógyűjtés lassúságát, aztán nem voltak hajlandók gyűjtőíveket adni a nekik segíteni szándékozó Kutya Pártnak, majd az is kibukott, hogy messze nem minden párt szíveskedett mozgósítani a saját szimpatizánsait. Hamarosan a magabiztos „decemberben, de legkésőbb január első hetében „tutira meglesz” retorika is átváltozott arra, hogy nyugalom, három hónapunk van összegyűjteni az aláírásokat; míg január végén – az érdemi politikai sikerhez szükséges határidőt jócskán túllépve – nagy csinnadratta közepette sikerült leadni a szükséges aláírás adagot. Végül persze hamar szembejött a valóság: a Nemzeti Választási Iroda még hetekig elcsámcsogott a gyűjtőíveken, hogy az áprilisi országgyűlési választásokon – amelyen időközben leszerepelt az ellenzék – semmiképp ne lehessen népszavazni, májusban pedig az Alkotmánybíróság kinyögte, hogy ezekről a kérdésekről amúgy sem lehet referendumot tartani, mert… csak.

Akinek volt füle, az kihallotta Orbán Viktor 2021. decemberi szavaiból, hogy itt akkor sem lesz ellenzéki kezdeményezésű népszavazás – mint ahogyan korábban sem lehetett – a választás előtt, ha a fene fenét eszik, noha akkor elviekben még bőven fennállt ennek a törvényi lehetősége. Ezzel együtt Orbán Viktor rendszerében ez a nyers politikai realitás. A cél elvileg nem is ennek a realitásnak a cáfolata lett volna, hanem az, hogy a NER valljon színt, és rá legyen kényszerítve, hogy saját szabályainak ellentmondva törje le a népakaratot.

De ez nem megy úgy, ha éppen a politikusok nem tulajdonítanak érdemi jelentőséget a népszavazásra bocsátandó kérdéseknek, és annak, hogy azokról mit gondolnak a saját választóik, hanem csak hülyítik őket az egész folyamattal.

Ma már Baranyi Krisztián kívül gyakorlatilag senki nem törődik azzal, hogy lesz-e a megígért formában Diákváros, és még a gazdasági recesszió kapujában sem érdekel senkit, hogy lesz-e 270 napos álláskeresési járadék.