Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Gázabb az atom a szénnél?

Németország átmenetileg fosszilis erőműveket indít újra, hogy kompenzálja az orosz gázszállítások elapadását. Ahogy az a 444 szemléjéből kiderül, Olaf Scholz kancellár keserűnek tartja a helyzetet, miszerint

„az energiapiaci válság miatt tizenhat, már korábban leállított olaj- és széntüzelésű erőművet újra kell indítani, további tizenegynek pedig a tél végéig meghosszabbították a működési engedélyét (…) A három németországi atomerőmű működését viszont nem hosszabbítják meg.”

Vagyis, az Atomausstieghez ragaszkodva, Németország a közvetlen szén-dioxid kibocsátással nem járó, ámde kivált a német társadalomban finoman szólva is visszás megítélésű nukleáris energiatermelés helyett a súlyosan üvegházhatású, korábban leállított erőműveket kapcsol ismét a hálózatra.

A németországi gáztárolók jelenleg 65 százalékos töltöttségi szint körül állnak, ami nem nagyon marad el az elmúlt évtized átlagától, de ez nem biztos hogy az elkövetkezendő hetekben, hónapokban is így marad: az Északi Áramlaton nem jön gáz. Előre tervezett karbantartás miatt szünetel a gázszállítás, de egyelőre nem tudni, hogy július 21, a kijelölt időpont után újraindul-e a vezeték – bár 28-tól elvileg ennek minden technikai akadálya megszűnik – valószínű hogy az októberre, illetve novemberre előirányzott 80 és 90 százalékos tárolói töltöttségi szintet nem fogják elérni.

Németország energiaigénye viszont hatalmas, ráadásul közeleg a tél: ez azt jelenti, hogy a lakosság is több energiát fog fogyasztani.

Ami Németország évtizedes energiapolitikai dogmája miatt elképesztő pazarlással és szennyezéssel fog járni rövid- de valószínűleg hosszútávon is.

Atomkraft? Nein, danke!

A helyzet megértéséhez érdemes rövid történeti háttérrel kezdenünk, akit bővebben érdekel a téma, itt nézhet utána. Németországban az atomenergia-ellenes mozgalom a ‘70-es évek óta van jelen, 1975-ben helyi mozgalmi jelleggel akadályozták meg a Wyhl-be tervezett atomerőmű építését. A mozgalom az 1979-es Three Mile Island-i balesettel kapott újabb lendületet.

A mai németországi Zöldpárt gyakorlatilag az atomellenes mozgalomból nőtt ki.

Maga az atomellenesség pedig az évek során fontos társadalmi üggyé vált: a csernobili katasztrófát követő pániknak köszönhetően a zöldek további népszerűségre tettek szert, majd a 90-es évektől látványos akciókkal hívták fel a figyelmet elsősorban a nukleáris hulladék elhelyezésének problémájára. A 2011-es fukusimai katasztrófa pedig csak tovább borzolta a kedélyeket.

A fentieknek pedig meg is lett a következménye: 1989 után nem épült új atomerőmű Németországban, az NDK-s erőműveket pedig rövid úton be is zárták az újraegyesítés után – Greifswaldban volt olyan, a paksikhoz hasonló blokk, amelyet be sem kapcsoltak. Majd miután 1998-ban a zöldek első alkalommal kerültek kormányra, a szociáldemokratákkal koalícióban, törvényt alkottak az atomenergia kivezetéséről. Igaz, ezt még konkrét céldátum nélkül – egyes számítások alapján az utolsó blokkok lekapcsolása épp idénre esett volna. 2009 után aztán az Angela Merkel-féle CDU-kormány kitolta a reaktorok engedélyezett élettartamát – majd a fukusimai baleset után, a zöldek agendájának hatására, és politikai megerősödésüktől joggal tartva – teljes hátraarcot hirdetett: 2022-es céldátummal meghirdette valamennyi atomerőmű fokozatos lekapcsolását.

Összességében elmondható, hogy a zöldek sikeresen és konzekvensen képviselték az atomenergia kivezetésének ügyét (amely mozgalmuk legfőbb alappillére volt) az elmúlt évtizedekben. Mozgalmi hátterüknek köszönhetően esetenként komoly tömegeket megszólító akciókkal és kampányokkal hívták fel a társadalom figyelmét a technológia veszélyeire és kétségtelen hátrányaira – elég a nukleáris hulladékra gondolnunk.

A dogma frontális karambolja a realitással

A zöldmozgalom hajnalán a mainál jóval kevésbé voltak benne a közbeszédben a klímaváltozás potenciális hatásai (OK, az olajvállalatok már elég régóta tudták hogy baj lesz), is távolinak vagy kevésbé komolynak tűnhettek, a korabeli környezetvédelem fókuszában inkább az akkoriban már jóval látványosabb és komolyabb problémát jelentő környezetszennyezés állt. Az atompara viszont ott volt a levegőben. Egy felrobbanó atomerőmű, vagy legalábbis annak veszélye elég hátborzongató lehetőségeket hordoz magában. Gondoljunk az elszabaduló láthatatlan részecskékre, amelyek az élő húsunkat bontják le, míg kínok kínjai között nem halunk. Jobb esetben néhány év múlva a rák visz el.

A fosszilis erőművek által eregetett, szintén láthatatlan szén-dioxid ennél jóval kevésbé izgalmas. Nem öl meg senkit, aki belélegzi (mitöbb, a légkör fontos összetevője), és nem okoz rákot sem. Így a veszélyeit is jóval nehezebb mediatizálni, ezzel együtt a politikai agenda központi elemévé tenni – bár a párizsi klímamegállapodás utáni években, különösképp az Éghajlatváltozási Kormányközi Panel (IPCC) 2018-as, apokaliptikus klímajelentése óta mintha ez kezdene megváltozni.

Németország energiaszektora pedig az EU legnagyobb szén-dioxid kibocsátója. A korábban lekapcsolt erőművek újraindításával, még nem tudjuk hogy milyen mértékben, de bizonyosan tovább fog nőni az energiatermelésből származó szennyezés –és a globálisan, a klímaválság súlyosbodásában jelentkező károk mellett az erőművek növekvő étvágyának kiszolgálásából fakadó helyi károkozásról még nem is beszéltünk.

Ilyen körülmények között pedig már jóval több kérdést vet fel az atomerőművek bezárása. Félreértés ne essék: újakat építeni napjainkban badarság. Az elmúlt évek számos példája mutatja, hogy az új erőművek megépítésének költségei rendszerint brutálisan elszállnak a tervekhez képest, ami borsos áruk ellenére nem jelenti azt, hogy ne húzódna el az építésük akár évtizedes léptékben.

Működőképes atomerőműveket politikai okokból lekapcsolni, majd szén- és olajerőművekkel pótolni a kieső kapacitásokat a tomboló klímaválságban viszont dogmatikus viselkedés, a politikai bátorság totális hiánya és bűnös szűklátókörűség.

Ráadásul még az sem érv, hogy úgyis kifogynának az üzemanyagból, legalábbis a német atomhivatal szerint. Egy felelős kormányzatnak a mostanihoz hasonlóan vészterhes időkben nem lekapcsolnia kellene az atomerőműveit, hanem a biztonsági követelmények figyelembe vételével minél hosszabb ideig kitolni az üzemidejüket, de legalábbis addig, míg a hiányzó kapacitásokat nem helyettesítik megújuló energiaforrásokkal. A németországi atomerőművek lekapcsolása úgy, hogy még üzemelnek szénerőművek az országban, eddig is egy agyrém volt, háborúban, válságokban meg pláne.

Hogy ne legyünk igazságtalanok, érdemes megjegyezni, hogy a zöldek a szénenergia kivezetését is szorgalmazzák (más fosszilis energiákéhoz hasonlóan). A fentiekből viszont látszik, hogy a Zöldpártnak nagyjából olyan lenne az atomenergia akár feltételes támogatása, mintha az LMP a nagymarosi vízlépcső megépítése mellett szállna síkra.

Persze, ez politikai szempontból érthető. A párt merevsége a kérdésben azért bosszantó mégis, mert számos más kérdésben korántsem képviselik ilyen markánsan korábbi elveiket. Elég csak arra gondolni, hogyan ütött meg a párt egyre barátságosabb hangot a német iparral – többek között az autóiparral —, vagy hogyan szorult háttérbe a rendszerkritika a rendszer szabályainak megfelelő, megkérdőjelezhető hitelességű „zöld” életmód támogatásának rovására.

Persze, egy rendszerkritikus zöldpárt azt is mondhatná, hogy állítsuk le a fossziliseket is, az atomerőműveket is, a társadalom igényét kielégítjük megújulókból, a Mercit meg majd gyártjuk, ha épp akad egy kis fölösleges áram a hálózaton. Vagy nem gyártjuk egyáltalán.

Sőt mi több. Felelős zöldpártnak, zöldpolitikusoknak egyenest elsőszámú dolguk kellene hogy legyen a fogyasztás és a fölösleges termelés visszafogása. Nem szemléletformáló kampányokon keresztül, hanem, ha kormányon vannak, akkor a rendszer számukra rendelkezésre álló eszközeivel. Ha nem lehet bezárni a gyárat, akkor csökkenteni kell az üzem számára hozzáférhető energiát, miközben biztosítani kellene, hogy a gazdaság korlátozásának a költségeit ne a társadalom fizesse meg. A szükséges energiát pedig a lehető legklímabarátabb módon kellene kitermelni  – és lehetőleg ne essen profitlogika alá. Ha valamikor, akkor háború és energiaválság idején lehetne lépéseket tenni ebbe az irányba.

Ezzel a hozzáállással viszont aligha kerülhetett volna be a Zöldpárt a kormánykoalícióba. Ha pedig már bekerült, akarja vagy sem, támogatnia kell az elvet, hogy a német ipar akkor se maradjon áram nélkül, ha piros hó esik (ún. „kormányzóképesség”). Cserébe kormányon lehet majd, mikor évtizedes küzdelmük eredményeként lekapcsolják Németországban az utolsó atomerőművet is. Majd visszakapcsolnak egy csokorravaló fosszilist. Miután bizonytalan, hogy lesz-e orosz gáz – amiről nem mellesleg kimondatták az Unióval, hogy klímabarát energiaforrás. Nos, a lignithez képest mindenképp.

Címlapkép: Koen Suyk / Anefo