Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Miért kellett volna mégis Orbán Viktorra bízni a Facebook megalkotását? – Byung-Chul Han Budapesten járt

Budapesten tartott előadást Byung-Chul Han, és nagyon igyekezett kiábrándítani a posztmodern technológiai világ és a kapitalizmus híveit. Érvei mindenesetre meggyőzőek voltak.

A kiégés társadalma szerzőjének előadását meghallgatni, és arról cikket írni alapvetően veszélyes, sőt, ha a szerzőnek hiszünk, életveszélyes vállalkozás, hiszen eleve azt tesszük, amit a szerző műveiben és előadásaiban is ostorozott. Hogy miért? Azért, mert a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem, a Koreai Intézet és a német Goethe Intézet szervezésében Budapestre látogató Byung-Chul Han kritikája a kapitalizmusról lesújtó: annak mai, digitális szakaszát egyenesen új életformának, civilizációs zsákutcának tartja.

A Dél-Koreában 1959-ben született, de az 1980-as években Németországba költöző filozófus és kultúrakutató Magyarországon a legutóbbi évek egyik legnagyobb sikerkönyv-termelője. Leginkább népszerű művének, A Kiégés társadalmának megjelenése idején már született baloldali recepciója, és ugyan munkáinak nagy része lefordítatlanul maradt, kétségtelenül mutatta a felé forduló érdeklődést, hogy szerdán este a CEU Bécsbe űzetése óta a budapesti belvárosban többnyire csak árválkodó nagyelőadója teljesen megtelt a program alkalmából. Sőt, az érdeklődők nagy része, annak ellenére, hogy kifejezetten nehéz bölcsésztémáról volt szó, a huszonévesek generációjából került ki.

Az is hamar kiderült, hogy miért.

Digitális tükörterem

Byung-Chul Hanban elsősorban az lehet a megkapó, hogy a kapitalizmus és a digitális társadalom kritikáját rövid, akár a munkaidő szünetében, a buszon, a villamoson is forgatható, könnyen elvégezhető olvasmányokban foglalja össze. Maga is fűzött ehhez egy aforizmát. Azt mondta, német lapokban megjegyezték már, könyvei egyre vékonyabbak. Neki tetszett az ötlet:

„addig írok egyre vékonyabb és vékonyabb könyveket, míg könyveim végül eltűnnek. Levegővé válnak, és be lehet őket lélegezni, fizetni sem kell majd értük, Németországtól Magyarországig szállnak el, az emberek pedig belélegzik majd. Nem szolgálhat nagyobb örömömre gondolat, mint ez.”

Han maga sem tagadja, hogy „távol-keleti szemmel tekint Nyugat-Európa filozófiájára”, hiszen onnan származik. Előadása azonban mégis az európai civilizációtól és kultúrától terhes. A teljesség igénye nélkül Hegel, Kant, Hölderlin, Michel Foucault, Roland Barthes a filozófiai oldalról, Franz Kafka és Paul Celan a költészetből, Lars von Trier pedig a filmművészetből kísérik gondolatmenetét.

Han az általunk bámult, egymással összekötött képernyőket „digitális tükrökként” írta le előadásában, és hozzátette: „elfáradunk, ha a saját arcunkat bámuljuk a képernyőn” – ez a fáradtság pedig a kiégett emberek tulajdonsága. Az önmagunkba való belefáradás tömegessé válása elvezet a kiégés társadalmához.

Ennél a pontnál már érthetővé válik a Han munkáit egyáltalán nem ismerők számára is, miért a fiatalabb korosztály – pályakezdők és sok esetben tanulmányaik mellett máris dolgozó diákok – a nézőközönség túlnyomó többsége. És a szerző tovább is megy: a covid alatti lezáráskultúra kritikájába kezd.

Byung-Chul Han persze itt sem Giorgio Agamben, az olasz filozófus kritikáját követi, aki egyfajta vulgáris biopolitikából a járványintézkedések és a vakcinák elleni, radikális manifesztót gyártott. Hannak, mint elmondja, még digitális covid-oltási igazolványa is van. Ő a lockdown és korlátozások kultúráját egy már azelőtt is kerekedő, negatív trend által okozott végső csapásként értelmezi.

Az egészségügyi részéről itt tehát a járványvédekezésnek nem hallunk. Megtudjuk ugyanakkor Hantól – aki művei megírása előtt orvosokkal, pszichiáterekkel is el szokott beszélgetni  –, hogy a lezárások nyomán kialakult képernyőkre és digitális kommunikációra épülő munka és magánélet éppen a legsúlyosabb mentális zavart, a nárcizmust fordította sokaknál depresszióba:

„A lezárások alatt fellendült a szépségplasztikai sebészet. A képernyőben megjelenő elmosódott arc, és a HD felbontásban észlelhető részletek diszmorfiába taszítják az embereket, a testi megjelenéssel való túlzott foglalkozást váltott ki saját képmásunk örökös nézegetése”

– idézte. Ez nem azt jelenti persze, hogy mindenki, a teljes telefonhasználó társadalom depressziós. Csupán azt, hogy a köznapi nárcizmus terjedése egyre gyakoribb depressziós esetekhez vezet.

Han persze annyiban inkább húz Agambenhez, mint a lezárásokat alapvetően helyeslőkhöz, hogy elméletei kidolgozásánál nagyban épít a biopolitikai hagyományra  társadalomkritikai munkája során: ezen a ponton Michel Foucault-ra is sokat hivatkozott. Elgondolása szerint például az emberi érintés hiánya és helyettesítése az emberi ujjak által tapogatott képernyőkkel kóros mentális állapotot okoz: a világ az okostelefonon úgy jelentkezik, mint ami a lábunk előtt térdel, és várja a parancsainkat.

Ha Erósz megy, mi marad?

Egyik legsúlyosabb válságjelensége mindennek a filozófus szerint a Tinder: amint a jobbra-balra húzás gesztusán belül kerül, már azelőtt felmérendő áruvá, termékké silányul a másik ember, mielőtt megismernénk. Ebben a kontextusban felidézi az elméleteket, amelyek szerint a szerelmi partnerek közötti, végtelen kínálat kivégzi a szerelmet mint érzelmet. Hiszen bármely kapcsolat bármikor megszakítható, már a következő percben készen vár ránk a húspiac a digitális térben.

Az író azonban ezekkel az elméletekkel szemben is kritikus: szerinte ennél sokkal rosszabb a helyzet. Nem rengetegen lettek a romantikus értelemben vett „másik” emberek, hanem maga a „másik” tűnt el:

a Messenger, Instagram és Tinder világában nem egy másik ember, egy partner van előttünk, hanem saját magunk visszatükröződése.

Han itt az osztrák, misztikus írót, Martin Bubert idézi, legalábbis a következő sorát:

„Aki azt mondja te, annak nincsen semmije, de viszonyban áll valakivel.”

Byung-chul Han elmélete arról, hogy Erósz, vagyis a romantikus szerelem eltűnőben van, épp erre a gondolatra épül fel: nem tudunk a partnerhez mint „másikhoz”, egy másságában érdekes emberhez viszonyulni, tanult nárcizmusunk okán (amely nem önimádat, hiszen a nárcizmus nem tudja elválasztani a környezetet az éntől). Elégedetlenek és boldogtalanok leszünk akkor is, ha a partnertől állandóan pozitív, támogató, büszkeségünket legyezgető visszajelzéseket kapunk vissza, és akkor is, ha ezek elmaradnak.

A távolság, a sóvárgás is felszámolódik szerinte azzal, hogy az internetes, állandó kommunikáció miatt a távolság fogalma eleve felszámolható: a partnerre bármikor „rá lehet írni”. Sőt, azt is látjuk, a gép szerint mikor „aktív”, és mikor nem, ezzel pedig örökösen a visszajelzéseire várunk, vágyódni pedig elfelejtünk utána.

De mi marad, ha Erósz megy? Han szerint az, amit a neoliberális kapitalizmus mindebből felfogni képes: a szex mint sikerre játszott teljesítményjáték. A kapcsolatok eközben tágabban gazdasági, anyagi számítássá, egyfajta racionális gazdasági mátrixszá lényegülnek át, és szerencsétlenként, vagy, ami ebben az értékvilágban még súlyosabb, „sikertelenként” értelmeződik az, aki ebben a versenyben alulmarad.

Ezekből a digitalizált emberi kapcsolatokból a koreai-német filozófus szerint nem közösségek, hanem – ahogy a Facebook Community Standards nevű alapszabályának neve is mutatja – communityk épülnek. És hogy miben különbözik a „community” a közösségtől? „A community a közösség áruformája” – érvelt Han.

Ha kormányközeli értelmiségi lennék, ennél a pontnál estem volna végleg zavarba: még ha eddig a teljes posztmodernitás mint az emberi kapcsolatháló kritikája ismerősen szimpatikus lehetne is, erről a fordulatról sajnos meg kell jegyeznem: marxista típusú analízist legalább nyomokban tartalmaz, és a kultúráról is bőven beszél, valamelyik náluk vendégeskedő nyugati szélsőjobboldali még akár azt is mondhatná rá tehát, hogy „kulturális marxizmus”.

A marxista ízű megjegyzés azonban nem takar marxista gondolatmenetet.

Az áruforma eklektikus szerepeltetése mellett azért az előadás elsősorban az emberi test önkizsákmányolás céljából való rabul ejtését ecseteli.

Világos, hogy a szubjektum nem a proletariátus az expozéban, hanem az emberi faj: a cselekvő pedig? Nos, ugyanők.

Buber mellé az előadás során hamarosan megérkezett ugyanis Franz Kafka egy aforizmája is, őt a filozófus egyébként „a mai társadalmi rend megjósolásával” is érdemesíti. Ha ugyanis a digitális communityk a közösség áruformájaként jelentkeznek, akkor ebben a masszában az individualizált fogyasztó, tekintet nélkül polgári foglalkozására és osztálystátuszára, önmaga kizsákmányolója lesz. Kafka aforizmájával Han ezt úgy jellemzi:

„az állat elkaparintja urától a korbácsot, maga korbácsolja magamagát, hogy úr legyen”.

Ő maga pedig, mintegy kísérőszövegként, még megjegyzi:

„önkéntelenül és szenvedélyesen kizsákmányoljuk magunkat, hogy megvalósítsuk magunkat – egyszerre vagyok úr és szolga”.

A filozófiában kezdő szinten járatosaknak ezen a ponton talán megrökönyödést okozhat, hogy Byung-Chul Han nem Hegellel folytatja a végső, mester-szolga szembeállítás gondolatmenetét. Ehelyett menten Roland Barthes-ra (Beszédtöredékek a szerelemről) ugrik, és a francia stukturalizmus egyik fő alakját  érdekesen használja. Atópikus másság-elmélete nyomán kifejti: a neoliberális kapitalizmus kultúrájának Erósz és a másik – mint autonóm ember –, tehát a szerelem és szeretet, nem véletlenül esküdt ellensége: a másikhoz való valódi, autentikus viszonynak ugyanis nem létezik áruformája, nem  lehet megszerezni és elfogyasztani, kivonja magát a fogyasztói logika alól.

Ahhoz tehát, hogy emberi kapcsolatainkat termékké, fogyaszthatóvá tegyük, fel kell számolni magunkban a szerelem keltette, másik iránti érdeklődést, vágyódást és viszonyulást. A szerelem, Erósz Han szerint egyszerre tesz gyengévé, kiszolgáltatottá és erőssé, igazolttá. Ezt veszítjük most el a gyorsaság, kényelem és biztonság oltárán éppen.

A boldogtalanok írója

Noha főleg 1945 utáni, modernista elméletekre reagáló magyarázatait nagyon érdekes figyelemmel kísérni, Byung-Chul Han azért az élőbeszédben is kibújik a politikai filozófiai értelmezés lencséje alól. Legújabb könyvét, az Erósz haldoklását jött Budapestre népszerűsíteni az amúgy igen keveset utazó író, így Csordás Gáborral, fordítójával, és Dippold Ádámmal, a Qubit újságírójával az egyórás, német nyelvű előadás után még leül beszélgetni és tisztázni néhány eközben másokban felmerült gondolatot is.

Dippold többek között arra kíváncsi, ha elveszítünk szinte mindent, ami szép és jó, Han szerint milyen reményünk van, mi marad a civilizációnkból? Az író nem túl sokat mélázik, szándékoltan cinikus: szerinte Erósz eltűnik, végleg elhomályosodik, és többé már nem tér vissza ugyanúgy az emberi civilizációba, ahogyan volt. De megjegyezte, sokan örülnek a kiszámítható, racionális, könyvviteli szerelemnek és a szexnek, mint teljesítményversenynek. Csak éppen azok idegrendszerét is tönkreteszi, akik szívesen csinálják, neki ez a baja, no meg az, hogy ez a világ már egyáltalán nem tetszik neki, szomorú tőle.

Visszatér arra is, hogy szerinte a nárcizmus és a digitális kapitalizmus embert kizsigerelő társadalma nem csupán új civilizáció, de új életforma is. Han szerint ezt meg lehetett volna előzni, ha nem amerikai óriáscégekre bízzuk teljes közösségi, digitális hálónk megalkotását. Szerinte ez azzal járt, hogy a techcégek vezetői a saját, emberekről  alkotott, lesújtó véleményük alapján, „adattermelő haszonállatoknak” néznek minket: információval zabáltatnak, és információt fejnek tőlünk a ketrecünkben.

Talán az segített volna – teszi hozzá Byung-Chul Han, ha helyettük az állam készíti el a Facebookhoz hasonló közösségi oldalt: az általuk fizetett filozófusoknak és művészeknek kellett volna minden országban megtervezni őket, majd összekapcsolni. Széles mosollyal a pesti közönség kedvéért hozzáteszi:

„Talán éppen Orbán Viktornak kellene adni a magyar Facebookot, és újracsináltatni vele, akkor biztosan ő is boldogabb ember lenne most.”

Nem nevet senki, ő is inkább csak ravaszul mosolyog a provokáció után.

A közönség soraiból felmerül az is, hogy gondolatai és kultúrakritikája sok helyen mutat közös pontokat a tragikusan, fiatalon elhunyt brit marxista, Mark Fisher munkáival, de vajon ő, Han, baloldalinak tartja-e magát? A válasz nem kerül meg semmit, mégsem egyenes:

„vannak pillanatok, amikor szélsőjobboldali vagyok, és vannak, amikor szélsőbaloldali, a kettő között átmenet nincsen.”

Viszont eszképistaként, tehát a társadalomból való kivonulóként sem értelmezi magát. Végül arra utal, filozófiával foglalkozik, ami szerinte nem tudomány, nem is volt az régen, hanem minden tudomány alapja, „a világ elmesélése”. Ő tehát a „társadalom közepébe” képzeli magát, nagyon is része minden folyamatának. Az, hogy a jobboldali és a baloldali címke között nem tud dönteni Han, számomra máris árulkodó. Eszmeileg – sokszor balos forrásvidéke ellenére – a kollektivizmus, tehát az ember mint közösségi lényként való értelmezés egy mélyen hagyományhűbb változatát hirdeti, mint például Alain Badiou.

Abban Byung-Chul Han és Badiou bizonyosan egyetért, hogy a technokrata magyarázat sántít, és rejtegeti a jelenlegi, digitális zsákutcánk miatti valódi felelőst: ez nem a gépek lázadása, nem a technológia a gonosz, hanem a kapitalizmus, ami ilyenné formálta. Han is megjegyzi, minden új eszközt és platformot, amit megalkottunk, meg lehetett volna humanista, emberbarát módon is alkotni, de nem így történt, ezért pedig el kell ismernünk a globális kapitalizmus felelősségét.

Van persze az elméletnek marxista változata is. Jodi Dean a jelenségek egy részét, társadalmiasított szemlélettel a kommunikatív kapitalizmus elméletével írja le. Ha igaza van, akkor az információs társadalom véleményt és adatot áruformává alakít, de ezzel együtt a közösségeket depolitizálja is. Újabban elméletét a hiperpolitika elméletével is megtoldották: a 2016-os Trump-brexit világ már válasz a nem politizáló posztmodern emberre: újra beteszi a politikai cselekményt, de rájön, hogy lehet áruformáját, a performatív véleménynyilvánítást kizsákmányolni (Anton Jäger). Így az újonnan megjelenő politikából sem lesz soha politikai cselekvés vagy eredmény, csak látványos tüntetések és TikTok táncok az amerikai, abortuszt ellehetetlenítő, legfelsőbb bírók ellen.

Byung-Chul Hant mindez kevésbé érdekli. Nem reagál. Elismeri magát a társadalom tagjának és kritikusának, de nem fogalmaz meg olyan állításokat, amelyek világnézeti vallomásként értelmezhetők.

Egyik eszmei forrásaként a taoizmust jelöli meg. A távol-keleti filozófiára rakódik aztán rá a német és francia modernizmus és társadalomkritika. Vannak olyan eszmei rokonai is – jobboldalon – akikről nem beszél, de akik egy letűnt kor konzervatív kritikáját idézik számomra.

Az egyik feltétlenül Christopher Lasch, és A nárcizmus kultúrája (1979). Han persze, Lasch-sel szemben nem hirdeti a hagyományos családot és rokonsági kötelékeket, amelyek ezen a ponton már a digitális community-vel szembeni alternatívaként is megjelenhetnének. De hát pár évtized el is telt azóta, és Lasch ajánlatai eleve nagyon könnyelműek, és nem is túl vonzóak. A hagyományos nagycsaládról lehet ugyanis romantikus fantáziákat szőni, de Henrik Ibsen drámái óta tudjuk, ezek a viszonyok sokszor jelentkeztek ugyancsak elnyomás, kizsákmányolás és „privát pokol” formájában, tehát nem alternatívák.

De Han számos tekintetben eszembe juttatja például jeles, de a könyvkiadásban kevéssé sikeres honfitársát, Peter Sloterdijk ultrakonzervatív filozófust is. Sloterdijk ugyancsak a művészetelmélet felől jutott el a bölcseletig, és Byung-chul Han legalábbis pont ugyanolyan negatív módon kritikus a globalizáció digitális fordulatával, mint a 2005-ös Weltinnenraum des Kapitals szerzője.

Míg Sloterdijk azonban a globalizáció legutóbbi hullámáról mint „a provincializmus globalizációjáról” ír, addig Han leszűkíti ezt a perspektívát a narcisztikus Én globalizációjára. Egy, ezt a „saját pokol-építést” meghaladó, új társadalom képe azonban kritikájából nem rajzolódik ki, ez pedig mégis inkább jobboldali, mint baloldali gondolkodót idéz elém. Amivel önmagában semmi rossz nincsen persze, sőt, termékeny gondolatok a jobboldali kapitalizmus-kritikából jócskán származhatnak a baloldali gondolat reneszánszának is. A határok meghúzását azonban az ő esetében is fontosnak érzem.

Egy másik kérdésre elárulja azt is, a világban saját magát mint „a boldogtalanok íróját” látja: nevetést vált ki, amikor hozzáteszi, Finnországban például könyve fordítását is félbehagyták volna állítólag, mivel elégedett, avagy balsorsukra fittyet hányó emberekként nem értették, miről ír. Spanyolország, Chile, Argentína, Brazília azonban legnagyobb sikereinek helyszíne, csakúgy mint Magyarország. „Sajnos ti is nagyon boldogtalan emberek vagytok” – teszi hozzá.

Sokat beszélt az előadás alatt virágoskertjéről, és arról, írás közbeni kontemplatív állapotaiban ott szeret elmélyülni, utazásai során pedig általában kerttel rendelkező házat is keres. Okostelefonja nincs, „de használ okostelefont”, teszi hozzá. Csak és kizárólag a virágok fajtáinak felismerésére alkalmas applikációt.

Ezen szórakozva tehát egészen jó kedvvel lépek ki az előadóteremből, míg arra nem gondolok, hogy hiába hallgattam meg Hant este több mint másfél órában, most mégis arra vetemedek majd, hogy a tőle összegyűjtött információt – ha tetszik, adathalmazt – szépen cikkbe öntöm, feltöltöm egy weboldalra, reménykedve abban, hogy többen majd ujjuk érintésével elolvasásába fognak, páran pedig akár még végig is olvassák. Eközben pedig a Google rengeteg információt tud meg mind olvasóimról, mind rólam, aki már a cikk beküldéséhez is az ő szolgáltatását fogom használni.

Byung-Chul Hannak tehát egy dologban feltétlenül igaza van: a tükör-börtönből tényleg nem látszik a szökés útvonala, és ez kizárólag nagyon sötét gondolatokra sarkall engem is.

Kiemelt kép: Byung-Chul Han előadása Budapesten, 2020 júniusában. Fotó: Tóth Csaba Tibor / Mérce