Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Egy legyőzött vallomása

Bartha Eszter: A népirtástól a történelemhamisításig: Rendszerkritikai megközelítések Krausz Tamással. Megvásárolható itt.

Reinhart Koselleck (1923-2006) konzervatív német történész „Erfahrungswandel und Methodenwechsel” című esszéjében arra hívja fel a figyelmet, hogy, bár a történelmet a győztesek írják, nem érdekük, hogy ezt a történelmet mélyrehatóan elemezzék. „Históriájuk rövid távú, azokra az eseménysorozatokra koncentrál, amelyek saját érdemeik alapján győzelmet hoztak számukra”. A győztesek történészei hajlamosak „a rövidtávon elért sikereket egy hosszú távú ex-post-teleológián keresztül értelmezni”.

De mi a helyzet a legyőzöttekkel? „Elsődleges tapasztalatuk elsősorban az, hogy minden másképp alakult, mint ahogyan azt tervezték és remélték.” Ez a tapasztalat vezet a saját történelemszemlélet alapos felülvizsgálatához és revíziójához, amely lehetőséget ad mind a saját, mind pedig az átfogó történelem újraírására.

A történész példái az ilyen legyőzött történészekről igencsak lenyűgözőek: Hérodotosz, Thuküdidész vagy a modern korban például Tocqueville. Bizonyos mértékig Karl Marx is, aki 1848-49-ben tanúja volt az európai forradalmak leverésének és a párizsi kommün kudarcának: Koselleck szerint Marx „legyőzöttként” írt, de nem úgy, „mint egy legyőzött”. Koselleck azonban korántsem állítja, hogy a legyőzött történetírás mindig előremutató. 1918 után például a németek felháborodottan tekintettek a versailles-i szerződésre, hogy aztán „moralizáló ártatlansági vitát indítsanak, amely elzárkózott a vereségük mélyebb és hosszabb távú okainak belátásától”. Magyarok számára ez ismerősen hangozhat.

Koselleck az esszé megírásakor (1988) talán már sejtette, hogy milyen világtörténelmi események és változások várhatók. Voltak győztesek, akik a „történelem végét” ünnepelték – és hasonlóképpen voltak szép számmal legyőzöttek. Ezen kívül a rendszerváltás sok milliónyi vesztest „produkált”, akikről még mindig nem illik beszélni. Csak saját magukat hibáztathatják azok, akik nem élnek vagy nem éltek az új lehetőségekkel – mondják.

Mindig is szerettem volna Kosellecknek ezt a gondolatát egy cikkben felvetni. Optimista mag rejlik benne, és nyilvánvalóan Hegel A szellem fenomenológiájának Herr-Knecht-fejezetéből merít. Ennek kifejtésére nagyon jó alkalom a Krausz Tamással készített interjúkötet recenziója. Mert Krausz egyike a legyőzötteknek. Ő már 1989 előtt is közéjük tartozott, amikor az államszocialista Magyarországon megérezte, hogy valami nincs rendben, hogy a világforradalom nyilvánvalóan szünetel, inkább már az ellenforradalom van a levegőben. A forradalmi munkásmozgalom harcának és a kommunizmus győzelmének hősies elbeszélése hivatalos formájában már nem volt tartható. Krausz Tamás feltette magának a kérdést, hogy hol siklott félre az egész, és mit lehetne tenni, hogy újra „napirendre” kerüljön a szocializmus ügye. Sok akkori hasonló gondolkodású emberrel együtt küzdöttek a lukácsi „harmadik útért” (tertium datur), amely alternatívát kínált volna mind a kapitalizmussal, mind az államszocializmussal szemben. Mint tudjuk, elbuktak.

Krausz nem titkolja a legyőzöttség élményét – éppen ellenkezőleg, erről tesz vallomást: annak tudatáról és annak tudatában, hogy 1989-ben valami hihetetlenül rosszul sült el, hogy valami elveszett, hogy a baloldal történelmi kudarcot vallott.

A világ nem arra tartott, amerre ő remélte, ezért kénytelen volt „átírni” a saját és az átfogó történelmet, ahogy Koselleck fogalmaz – de ugyanakkor ragaszkodott a szocialista alternatívához, és nem árulta el tanítóit, például Lukács Györgyöt vagy Lenint. Miért fontos ez ma? Ez kapcsolódási pontokat kínál a forradalmi munkásmozgalom történetéhez és a szocialista alternatívához, és érthetőbbé is teszi az 1989 előtti irodalmat.

Ez különbözteti meg a régió számos történészétől, akik egymással vetélkedve vették át a polgári történetírás paradigmáit, és álltak át a győztesek oldalára. A vereség élményéhez való ragaszkodás az, ami Krauszt olyan különlegessé teszi – és nemcsak magyar, kelet-közép-európai keretek között, hanem világszerte. Ez nem túlzás, erre a fajta történetírásra mindenütt szükség van, ahogy azt az Isaac Deutscher-díj elnyerése (2015) is mutatja. Hozzáállásával azonban a baloldal nagy részével is szemben áll – ki akarja magát a legyőzöttek közé sorolni? – akik még mindig nem értették meg, hogy 1989 vereség volt, és soha nem hagynak ki egy alkalmat sem, bármilyen kínos is, hogy behízelegjék magukat a liberális és konzervatív főáramba, illetve felül is múlják ezt a mainstreamet az államszocializmus időszakának elítélésében és az attól való elhatárolódásban.

A kötetben összegyűjtött interjúk 2013 és 2018 között készültek, tehát a NER stabilizálódásának időszakában. Ezen a ponton érdemes összevetni a kötetet a 2006-ban, Szarka Klára gondozásában megjelent Az árral szemben c. Krausz-interjúkötettel. Ez a könyv is már újfasisztákról, történelemhamisításról, a hatalom árnyékába húzódó értelmiségiekről szól, miközben beszél a szocializmus örökségéről és az ellenforradalom következtében történő kulturális hanyatlásról. De ami ott még gyakran homályos feltételezésként fogalmazódik meg egy új tekintélyelvűségről, a baloldali és liberális erők teljes összeomlásáról, azt Krausz az új kötetben már tényként állíthatja.

Bartha kötetének első, „Itt népirtásról van szó” című interjúja már megadja az alaphangot az egész könyv számára, és több témát is érint: emlékezetkultúra és politika Magyarországon és általában Kelet- (Közép-) Európában, az új fasizmus, az antikommunista történetírás mint a hatalom eszköze, az államszocializmus végének okai, az 1989-es rendszerváltás és a baloldal siralmas helyzete a régióban és világszerte az ellenforradalom után. Ezek a fogalmak megpróbálják konceptualizálni mind a NER-t, mind pedig azt a geopolitikai környezetet, amelyben működik, és amely a NER-t létrehozta. Fontosnak tartom kiemelni Krausz történelemképének globális szemléletét, amely túlmutat a Kelet-Európában 1989 után felvirágzó nemzeti narratívák keretein.

Ahogy korábban írtam, az interjúk egyesítő eleme, hogy egyfajta veszteségtörténetet mesélnek el. Miért olyan gyenge a baloldal, miért tör utat magának akadálytalanul a szélsőjobboldal és a fasizmus? Krausz szerint a legfontosabb ok az államszocializmus és a Szovjetunió összeomlása. Ez nem csak „szellemi-politikai téren, hanem anyagi-gazdasági-szervezeti téren is súlyosan érintette az egyetemes baloldal súlyát és befolyását világméretekben is”.

A baloldalnak az a rossz szokása, hogy moralizmusában szörnyen túlbecsüli magát – és alábecsüli az ellenfelet. Az ellenforradalom eközben nagyon is szisztematikusan haladt előre.

A baloldal nem csak azért van rossz helyzetben, mert szétesett, hanem mert szétverték. Ennek egyik leghatékonyabb eszköze az államszocializmus történetének kriminalizálása. Elég itt felidézni az utcák és terek átnevezését, az erről szóló őrült vitákat.

„Hogyan merjenek az emberek a baloldali történelem és hagyomány ilyen erejű kriminalizálásával szembehelyezkedni?”, kérdezi Krausz.

Krausz a „neohorthyista iskola” kifejezést használja a „giccses-mitikus nemzeti neoromantika” jellegű történetírásra Magyarországon. „Ennek lényege az, hogy minél negatívabb színben tüntessék fel a régi államszocialista korszakot (…), hogy mindenáron a fasizmussal rokonítják (…) és ezen az alapon diszkreditálják az egész antifasiszta háborút (…).” Ez Magyarországon a kapitalista restauráció 1989-es kezdete óta, de 2010 óta még inkább így van. A rendszernek, amelynek annyi vesztese van, valahogyan legitimálnia kell magát, és ez többek között az államszocializmus kriminalizálásán keresztül zajlik. Itt találkozik Orbán és őfelsége ellenzéke a NER-ben, ahol az antikommunizmus képezi a társadalmi kohézió alapját. „Ennek a rendszernek ez a legitimációs ideológiája” – húzza alá Krausz Tamás.

Visszatérő téma az interjúkban a magyarországi történetírás hanyatlásának a lehetséges oka. Krausz rámutat, hogy vannak globális erőfeszítések, „hogy minden, a szocializmushoz köthető alternatívát eltiporjanak az emberi gondolkodásban”. Többször is felvonultatja azokat a tanárait, akiktől többek között azt tanulta, amit ő „kritikai elemzésnek” nevez, és szembeállítja az „apologetikával”. Nem spórol a hivatalos marxizmus-leninizmus kritikájával sem, de azzal a kiegészítéssel, hogy az is „százszor színvonalasabb volt, mint bármely etnonacionalista ideológiai torzszülemény”.

Nem véletlen, hogy Krausz ilyen tüzetesen foglalkozik szakmája hanyatlásával. Lukács, Krausz egyik legfontosabb hivatkozási pontja, szintén átfogóan foglalkozott szakmája, a filozófia hanyatlásával Az ész trónfosztása című korszakos munkájában. A lukácsi fogalmak módszeresen visszatérnek Krausznál is, aki egyértelművé teszi, hogy a szakma nivellálódásának olyan politikai magja van, amely túlmutat az egyszerű „orbánozáson”. Krausz történeti nézeteinek fejlődését még jellemzőbben követhetjük nyomon egy nem rég megjelent tanulmánykötetében, amelyet a Mérce oldalain is méltattak, mert A történetírás és az emlékezetpolitika összefüggéseit beillesztette a korszak szellemi kihívásai közé.

Krausz a kötetben az államszocializmusnak egy olyan kritikáját nyújtja, amely nem dobja ki a gyermeket a fürdővízzel együtt. Elkerüli azt a veszélyt, hogy „az ártatlanság moralizáló vitájában” – ahogy Koselleck nevezi – elveszítse magát. Épp ellenkezőleg, gyakran elég keményen értékel, néhol egy kicsit túl keményen is. De ez érthető, tekintve, hogy maguk a szocialisták felelősek az államszocializmus kudarcáért, és nem csak Magyarországon. A kötet függelékében Marxhoz írt levele [1], amelyben az államszocializmus valóságáról, hiányosságairól, de eredményeiről is számot ad, megmutatja, hogyan helyezhető el ez a korszak a világtörténelem kontextusában.

Ezen a ponton egy interjút külön is ki kell emelni: a beszélő címmel ellátott „Háború és béke” c. darabot. Oroszországról van szó, és természetesen a NATO katonai szövetségről, amelynek Magyarország is tagja. Kelet-Európában jelenleg háború dúl. Ez 2014 óta tart, de Oroszország ukrajnai inváziójával a harcok jelentősen kiéleződtek, az USA, az EU és a NATO nem csak fegyvert szállít Kijevnek, de egyes képviselőik már-már a Moszkvával való közvetlen konfrontációval kacérkodnak – régóta nem voltunk ennyire közel a 3. világháborúhoz.

Krausz már a 2018-ban megjelent interjúban is figyelmeztetett a háború valós veszélyére. Anélkül, hogy meg akarná védeni az „orosz oligarchikus kapitalista rendszert”, kritizálja az EU, az USA és a NATO konfrontatív irányvonalát. Leírja, hogy a Nyugat Ukrajnát felvonulási terepként használja saját „bekerítési politikájára”, Oroszország elszigetelésére, újabb és újabb szankciók bevezetésére. Nem volt semmi jele a feszültség enyhítésének. Pedig különösen az EU-nak lett volna oka arra, hogy jobb kapcsolatra törekedjen Oroszországgal. Krausz figyelmeztetett:

„Amíg az EU nem képes elhatárolódni az USA-tól, amíg szolgai módon alárendelődik az amerikai érdekeknek, addig képtelen lesz kilábalni az egész szituációból, miközben az USA távólról nézi, hogy a legyengülő versenytársát és partnerét, az EU-t hogyan falja fel saját belső nemzetállami ellentéteinek sokasága.”

Krausznak nincsenek illúziói Oroszországgal kapcsolatban – de Ukrajnával kapcsolatban sem. Mert ami Magyarországról elmondható az etnonacionalizmus és a történelemhamisítás mint a rendszer legitimációja tekintetében, az – erre Krausz többször is felhívja a figyelmet – különösen Ukrajnára is érvényes. A nagy példa erre minden bizonnyal Stepan Bandera, aki háborús bűnös és náci kollaboráns volt, és akinek a kultusza állami szintre emelkedett Ukrajnában.
Egyértelmű, hogy ez a háború a Nyugat és Oroszország között zajlik, és az ukránok hátán vívják. Krausz Tamás „Háború és béke” c. interjúja bemutatja a szélesebb geopolitikai összefüggéseket, amelyek elvezettek a globális kapitalizmus ukrajnai „kisülési” pontjához.

Végül néhány szó a baloldal nyomorúságos helyzetéről. Krausznak itt sincsenek illúziói, ő pesszimista. A mai „szalonradikálisokban” „utópistákat” lát, akikből hiányzik a fegyelem a szervezeti építkezéshez. A szocialista alternatíva azonban nem lehetséges a munkásmozgalom öröksége nélkül. Nem a Wall Streetet kell elfoglalni, hanem a munkahelyeket – ez Krausz egyik előszeretettel használt mondása. Elsőre jól hangzik, de hogy hogyan kell megvalósítani, arra ő sem ad egyértelmű receptet.

Krausz szerint kiindulópont lehetne, hogy a baloldal elismeri, hogy 1989-ben súlyos vereséget szenvedett. Igaz, ezzel a felismeréssel még nem nyer sokat. De tisztábban látná a saját múltját, megszabadulva a polgári diadalmas történetírás ideológiai torzításaitól. Olyan hibákkal foglalkozhatna, amelyek valódi hibák voltak, nem pedig azokkal, amelyekkel a polgári oldal vádolja. De azt is felfedezhetné, hogy azért vannak, voltak olyan – a tőke mint túlhatalommal bíró ellenség ellen – kivívott eredményei, amelyek a mai napig megállják a helyüket. Ez a megközelítés megkísérli a szocializmus történelmének a helyreállítását. Félreértés ne essék, ez nem a legyőzöttség dicsérete. Ne áltassuk magunkat: a polgári horizonton belül nemcsak, hogy nincs elképzelés egy jobb jövőről, hanem a puszta jövőnk is kétséges.

[1] – Krausz Tamás: Levél Marxhoz. Krausz Tamást a tanulmány megírására a Cadernos Cemarx szerkesztősége kérte fel. Lásd magyarul a kötet függelékében.

Kiemelt kép: Kemény Bence / Mérce