Sokan csak akkor kapták fel a fejüket, amikor egyes munkatársak-szövetségesek a mélyállam áldozataként mutatták be a regnáló (2016–2020) amerikai elnököt, Donald Trumpot. Ám a helyzet nem nagyon kedvezett a tisztánlátásnak.

Először is a nárcisztikus, baseball sapkában szívesen fényképezkedő, Washingtonban inkább jöttmentnek és agyrémnek tartott volt amerikai elnök soha nem volt jó cégérе a gondolkodásnak. Elementáris műveltsége híján nem tőle tanulhatunk arról, hogyan gyűrte le, végezte ki a mélyállam a Kennedy fivéreket, vagy hogy milyen módon találták meg elődei, mint Clinton vagy Obama a kompromisszumokkal telített modus vivendit a mélyállam szerkezetével. És nem a tudatlan Trump, vagy éppen a jobboldaliság lázában égő emberei fognak segíteni nekünk abban, hogy gondosan lehántsuk a silány összeesküvés-elméletek selejthajtásait a mélyállam problémájáról.

Másodszor, azok, akik folytonosan szörnyülködtek a zsenáns elnök megválasztása okán, azaz ellenfelei, a demokraták, soha nem értették meg, hogy milyen hajtóerők működtek itt közre, és milyen csomósodott társadalmi ellentmondások dobták trónra az outsider Trumpot. Aki persze rászolgált volna a komoly bírálatra  ̶  az állítólagosan halódó, fehér Amerika fészekmelegének visszahódítását célzó programja rettenetes volt. Ám a demokraták  ̶  beleszédülve a háborúskodásokba, a saját vélt progresszivitásukba, valamint a hozzájuk tapadó ideológiai korlátok okán  ̶  nem a keserű társadalmi lényeget keresték, hanem Trumpra igyekeztek rátapasztani az orosz segítséget élvező, becstelen szélhámos stigmáját.

Ennek aztán az lett a vége, hogy a mélyállamhoz illő mélyelemzés helyett inkább arról értesültünk, hogy a demokraták nem szándékoznak megválni az öröklött^[1] és újratöltött ruszofóbiától, és nem átallják azt politikai zsetonként alkalmazni. A gondolkodás helyét pedig tartósan a hamis hangok zengzete foglalta el: Trump ugyanis az amerikai demokrácia züllését illetően következményt jelentett és nem okot   ̶  történetesen egy volt elnök, Jimmy Carter már 2015-ben kétségbeesetten kongatta a vészharangot az erjedő demokrácia okán, miszerint országán az oligarchia vonalvezetése és a megvesztegetés szelleme lett úrrá. Carter csaknem szóba hozta a mélyállam ügyködését, ráadásul a szokványos ideológiai szóhasználattal ellentétben, amely az elfajzott oroszokhoz rendeli a dehonesztáló „oligarcha” kifejezést (Amerikában self-made „vállalkozók vannak”), ő nem visszakozott ezen kifejezés hazai használatától.

Fennáll a harc tehát a mélyállam jelentéséért.

És ingadozik ezen jelentés. Semlegesen nem lehet kijelenteni a mélyállam létét. Hiszen, aki mondjuk módfelett rühellte az uralkodó Trumpot, és úgy állította be a dolgot, mint a fény és a sötétség harcát, az legszívesebben úgy ábrázolta volna az előbukkanó, Trump-ellenes mélyállamot, mint a demokrácia utolsó mentsvárát  ̶ azaz, mint a demokrácia reflexét egy ilyen zugpolitikus bomlasztó, káros tevékenységével szemben. Vagyis éppenséggel pozitív jelentőséggel ruházta fel a titkosszolgák, a háttérben ténykedő bürokraták alkalmi szövetségét, akik  ̶  ebben az esetben báris  ̶  az akár bizonytalan „orosz kapcsolat” kidomborításával is gyengítik a borzadályt, azaz padlóra küldhetik Trumpot. Azok viszont, akik ezen amerikai elnöknek a színen való megjelenését nem egyszerű kisiklásnak, hanem társadalmilag előfeltételezett kifejletnek tartják, attól rettegnek, hogy a hatalmi háttérmunka rontja a demokrácia állagát.

Valójában a mélyállam, mármint az elszámoltatás lehetőségterén túl elhelyezkedő apparátus-jelenség reflexívvé, közvetítetté vált. Nem csupán létezik, de politikai csatározások tárgya-tétje, a politikai ellenfelek egymást megbélyegző retorikájának kelléke is, amely a hatalmi pozicionálások, taktikák szolgálatában áll. És a politikai szereplők előre beszámítják az amúgy kirojtozódott nyilvánosság reakcióját a mélyállam emlegetése kapcsán.

Mondjuk az örökmozgó, a francia öntörvényűségnek a nemzetközi viszonylatokban kibomló jelentéseit újraírni szándékozó, Putyinnal gyakran értekező, kijelentéseivel egyúttal sokszor az állóvizet felkavaró, Emmanuel Macron 2019-ben előlépett, és hangot  adott annak a gondolatnak, hogy a külügyminisztérium felől gyanús szelek fújnak  ̶  valahol ott tanyáznak a mélyállam tagjai.^[2]

Amennyiben a történelmi háttérben kutakodnánk, úgy mindenképpen rögzíthetnénk a tényt, hogy a francia imperializmus rengeteget veszített a dicsfényéből a II. világháború után  ̶  lám, nemrégiben Maliból is kényszeredetten kullogott el. Ám még mindig őriz jelentékeny hadállásokat, ami lehetőséget ad számára a rendszeres afrikai beavatkozásokhoz. Több ez mint maradvány  ̶  túlélő, valójában immanens imperializmus. És a francia elnök  ̶  tudjuk, félkirály „köztársasági jelmezben”  ̶  számára ott van a „domaine reservé”, azaz a megnyilvánulási előjog az imperialista gesztusok érvényesítésében, és a navigálás az inter-imperialista, alkalomadtán vérözönbe torkolló konfliktusokban. Ezt támasztja alá a tény, hogy a mindenkori elnök él az állam testébe rögzült gaullista aspektussal, és együttműködve az általa is építgetett FranceAfrique „hálóval” (résaux)^[3], értsd az általa befolyásolt mélyállammal, uralja az afrikai gócpontokhoz köthető erőforrásokat és szereplőket.

Márpedig Macron  ̶  aki számtalanszor meghökkentette, teszem azt, német partnereit is, például amikor parolázott az el nem ismert líbiai Haftar tábornokkal, amidőn 2019-ben a NATO-nak a közelgő agyhalál beálltát jósolta, vagy amikor majdhogynem háborús csetepatéba került a folyton-folyvást bírált törökökkel  ̶  őrizni kívánja a neki kijáró, az előre lefoglalt előjogokat, természetesen akár a saját külügyminisztériumával szemben is.

Az bizonyos, hogy aki bele kíván merülni a mélyállam szivárgó kérdésköreibe, hatalmi elemzést végez. Kettős alakban jelenik meg itt az állam, azaz az Egyből Kettő lesz  ̶  merthogy be lehetne vonni ezt a régi maoista gondolatot a mélyállamról szóló értekezésbe. Hiszen a Kettő jön létre azokban az elméletekben, amelyek Ernst Fraenkeltől Hans Morgenthauig a kettős, azaz a megkettőződött állam létezését mutatják be.

Egyfelől ott van az alkotmányos, a formális jogi rendszer által övezett állam, másfelől   ̶  az alkotmányt részlegesen tiszteletben tartó, ám azt különféle indokokkal felvértezve gyakran felülíró  ̶   „prerogatív állam”, az „adminisztratív rezsim”, a „rezsim-állam”.

És adódik megannyi különbség a kettős államformák között. Például, az államkapacitásokat fejlesztgető Putyin Oroszországában megpillanthatjuk egyrészt az alkotmányhoz igazodó „normatív államot”, másrészt a „para-alkotmányos” intézmények egész sorát (pl. a nemzeti projektumokat formáló elnöki tanácsot), amelyek módosítják/hajlítják ugyanennek az alkotmánynak a logikáját, és hát mindenképpen a hatalmi ágak szétválasztásának elvét.^[4] A két szint közötti változékony viszonyt formálgatják a neoliberális technokraták, a „siloviki” (a titkosszolgálatok részei), és mások. Az ezen szintek relációrendszerében álló putyini, megszemélyesített hatalmi vezetést, perszonalizált elnökségi stratégiát így aligha lehet valamilyen elvetemült önkényesség mintája alapján elintézni  ̶. a legtöbb elemzést viszont éppen ezen előítélet vezérli.

És egyáltalán: a mélyállamot nem ragadhatjuk meg a puszta önkényesség felől. Maga a kapitalizmus szerkezete alkalmas a kettős vonalvezetésre.

Mindenesetre a modernség/kapitalizmus politikai gazdaságtanának, amely beleszövi elemzésébe az államot is, számolnia kell azzal, hogy a hatalom kérdésének nem lehet utánajárni a „mély”, „láthatatlan”, és a „sekély”, „látható” állam közötti viszonylatok figyelembevétele nélkül.

És a mélyállam makacs megmaradása kihívja a szabálykövetés szentségét valló politikai és gazdasági filozófiákat, amelyek akár korszakos kudarcnak könyvelhetik el, hogy a fennálló, intézményesített elszámoltatási rend mögött még mindig ott kavarognak csillapíthatatlan hatalmi mozgások  ̶  miközben az erre utaló kritikai beszédet nem lehet egy legyintő mozdulattal, valamilyen öntelt felvilágosodási távlatból kiindulva, egy kétes, demagóg összeesküvés-elmélet zsánerkeretébe szorítani. Ezen elméletek magától értetődően virágoznak, jelen időtájt különösképpen. Ám ez úgy megy végbe, hogy közben nagy ívben megkerülik a társadalmi meghatározottságokat, és a gyanú valamifajta kisszerű ideológiájával táplálják a világgal kapcsolatos bizonytalanságot. Szereplőik legfeljebb hatalomittasult, ravaszkodó ördögfajzat-elitek, akik álarcban mozognak, és valamilyen kideríthetetlen mechanizmusok okán rászednek mindenkit.

A mélyállam fogalmának ma valamennyire növekedett az ázsiója, még a tudományos berkekben is  ̶   többek között azért is, mert kijózanitólag arra figyelmeztet bennünket, hogy mennyire futóhomokra épül az az ideológiai talapzat, amely megtámogatni hivatott a jelenkort.

A digitális technológiák térnyerésének hordozói ugyanis nemcsak az erőteljes fogyásnak kitett demokrácia erősödésével, hanem az áttetszőség megvalósult birodalmának eljövetelével is kérkedtek. Aztán az egyikből sem lett semmi.

Valójában a mélyállam fennmaradása ellentételezi az áttetszőség kortárs messianizmusát^[5], amely azt előlegezte, hogy kigyomlálja a világ menetét terhelő sötét titkokat. Átlátva mindenen, a társadalmi viszonylatok majd úgy tárulnak fel előttünk, mint ahogy a röntgenvizsgálat megmutatja az alattomos betegség okát. Az áttetszőségnek hála végképp lelepleződik majd az ügyeskedés, nem lesz köd, amely rátelepszik az emberi agyra  ̶  mindennek azonban olyannyira ellentmond az áttekinthetetlenség újfajta tapasztalata, például, az elszabadult finanszializáció, vagy a kereszttulajdonlások határokat átszelő, egyúttal szabályokat felforgató alakzata.

És a mélyállam léte  ̶  ez bizony mindenütt akadályozza az áttekinthetőség lehetőségformáit. Ugyanakkor, bármennyire is a jelen termékének tudjuk a mélyállam fogalmi tárházát, a nyomok a múltba vezetnek. Érdemes visszatekinteni. Így egy ma már valamelyest háttérbe szorított, kevésbé divatos hangokat pengető szociológus  ̶  akit joggal minősítenek a mélyállam őselemzőjének  ̶  több, mint hatvan évvel ezelőtt közölt egy útbaigazító cikket. C. Wright Mills egy nagyon is idevágó, az amerikai hatalom természetéről szóló írásában (1958) azt részletezte, hogy meg kell különböztetnünk három hatalmi formát: a katonait, a gazdaságit és a politikait.

Ám tévedés áldozatául esnénk, amennyiben szigorú határvonalakat húznánk ezen hatalmi formák között: úgy kell gondolkodni, hogy állandó átjárást érhetünk tetten közöttük. Ne gondoljuk hogy, mondjuk a katonai rendet lényegtelennek kiálthatjuk ki a naiv módon szűz gazdasági kérdésként tolmácsolt pénzteremtés szempontjából! Ne higgyük azt, hogy szét lehet szakítani a katonai, a politikai és a gazdasági rendeket a hatalomgyakorlás perspektívájában!

Ezen erők között minduntalan átváltások játszódnak le, szögezi le Mills. Ez teszi elevenné a hatalom dinamikáját.

És ez a mégoly rövidre szabott felidézés is erősítheti a meggyőződést, hogy mindehhez  vajmi kevés fűzhető. Ehhez az elemzéshez, mint minimumhoz, ugyanis nem fér semmilyen kétség. Sőt, mi több, a szociológus félreismerhetetlenül a mélyállamra utal egyik mondatában, amelyben azt fejtegeti, hogy az amerikaiakba  ̶  noha az uralkodó osztályok örökösen úgy vélik, hogy a tömegeknek nincs ítélőképességük  ̶  beleivódott a nézet, hogy már régóta láthatatlan kormány irányítja az országukat.

Állapítsuk meg tehát egyértelműen, hogy a mélyállamnak kapcsolatban kell lennie a társadalmi determinációkkal. Feljebb az imperializmust, az imént pedig a hatalmak átváltási praxisát hoztam szóba  ̶  nem mintha ezzel kimerítettem volna a mélyállamban fogant irányulások minden vonatkozását, viszont mindkét esetben, pontosan ezen meghatározottságok kivetülését tartottam szem előtt.

A mélyállam: hatalmi küzdelem terepe, amelynek konstitutív aspektusa a benne rejlő erőforrások, lehetőségek elsajátításáért vívott harc.

És a sajnálatosan fiatalon elhunyt Nicos Poulantzast fogom itt parafrazálni, aki az államelmélet hagyományos kérdését próbálta felgöngyölíteni.

Mindközönségesen, a mélyállam nem egy változatlan „entitás”, hanem különféle társadalmi/ osztályrelációk sűrítménye. Nem lehet eszközként ide-oda tologatni, vagy leegyszerűsítő módon úgy leírni, hogy valamilyen tőkefrakció megbízásából cselekszik. A kontextusában adódnak különféle alanyok, ám instrumentumként használgatni nem lehetséges.

És azt a tényt, hogy a mélyállamról nem szakíthatók le a gazdasági tartalommal is bíró kormeghatározottságok, temérdek példa igazolja. Az immáron klasszikusként tisztelt Peter Dale Scottnak a Watergate-re, 9/11-re, Kennedy-gyilkosságra vonatkozó bámulatosan megfontolt leírásai nem utolsósorban azért érdemelnek meg minden figyelmet, mert a mélyállam mozgásformáiba beleszövi a társadalmilag formált alanyok, tőkeformációk hatalmi dinamikáját  ̶  a finanszializációba belesüppedt Wall Street, és a puccsokat megrendező-előíró mélyállam messzemenő összefüggéseit taglaló tanulmánya csak egy ékes példa a sok közül.^[6]

Ha akad is apró kifogásolnivalóm a könyveiben lefektetett eszmefuttatásait illetően, az legfeljebb azért van, mert Scott nem jár utána a tőkeformák eredetének. Holott alkalomadtán szükség mutatkozik erre a jobb megértés érdekében  ̶   így derülhetne világosság a Bush család rabszolgatartó múltjára, vagy az elsődleges felhalmozásban résztvevő, fékevesztett tőkék fontos kínai kapcsolataira, pontosabban az ópiumkereskedelem gigantikus hasznainak lefölözésére, lásd, Roosewelték, és mások.^[7]

És ha már az ópiumnál tartok, akkor legalább futólag hadd említsem meg, hogy a mélyállammal foglalkozók szükségszerűen nagy figyelmet szentelnek a kábítószer-kereskedelem és a mélyállam egyik elengedhetetlen tényezőjének, a titkosszolgálati viszonylatoknak. Azonban ebben nincs semmilyen bulvár-érdeklődés: a hajdanvolt Francia Indokína sorsára hatni próbáló, a helyi kábítószer-csereforgalmat uraló folyami kalózokat istápoló francia titkosszolgálat, a kábítószer-kereskedelmet intéző élénk holland variáns, vagy az afganisztáni kábítószer-cirkulációban olyannyira érdekelt amerikai titkosszolgálat mögött éppúgy társadalmi viszonylatok kondenzációja áll, mint a mélyállam bármilyen más jelensége mögött.

A kapitalizmus belső tere ez. A mélyállam rögvest indulásra kész, ha elérkezik hozzá a hír, hogy az egykori Belga Kongóban urániumot, vagy a Száhel-övezetben olajat fedeztek fel.

Az állam szerepköreinek az utóbbi évtizedek neoliberalizációja okán megvalósuló privatizációja^[8] nagyon is tetten érhető a mélyállam esetében is. Amely ugyancsak működteti  e funkcióknak a privát szférába való minduntalan kiszervezését. Amerikában a 9/11-eset után körülbelül 900 ezer olyan személyt volt lehetséges azonosítani a privát szektorban, akik kapcsolatba hozhatók titkosszolgálati tevékenységekkel. A Cambridge Analytica nevezetű elhíresült tanácsadó cég rengeteg embert foglalkoztatott a brit „militáris-ipari komplexumból”, és az MI6 hírszerző ügynökség „propaganda szolgálatából”.^[9]

Így nem fogunk tévedni, ha azt sugalljuk, hogy  ̶  a fennálló politikai-gazdasági tendenciák tökéletes lenyomataként  ̶  folyamatban van a mélyállam privatizációja, ami mintegy szétteríti ezen állam megnyilvánulásait.

És nem véletlen, hogy mennyire átjárhatók a hatalmas profittermelő gazdasági ágazatok, és az állami szférák közötti határok: a nemzeti titkosszolgálat feje (J. Clapper) például annak a Booz Allen-nek volt a végrehajtó embere, aki az államnak egyúttal a legerősebb, legállandóbb partnere a hírszerzés dolgában  ̶  kritikai elmék valószínűleg ellenszenvvel kezelnék az effajta perszonáluniót. Rengeteg a telekommunikációs és a hírszerzési ügynökségek közötti összefüggés.^[10] Sheldon Wolin, a nevezetes politika-filozófus, aki sokat lamentál annak okán, hogy az effajta szerkezetek a végelgyengülésig rontják a demokrácia halmazállapotát, egyenesen „fordított totalitarizmusnak”^[11] minősíti az amerikai rendszert  ̶   miközben nem található a látóhatáron a demokráciához képest másfajta kollektív szerveződési forma.

Egyszóval a mélyállam tagjai a kapitalizmus létráján felkapaszkodva ténykednek. Azaz, a mélyállam a kapitalizmus helytartója azokban a közegekben, amelyek túlnyúlnak a jogilag lecövekelt keretek elszámoltatási logikáján.

És Mills bizonyosan nagy érdeklődéssel szemlélné e folyamatokat, és saját elméletének igazolását pillantaná meg bennük. Ám hozzá kell tennünk, hogy időközben tágult a kör: a katonai/politikai/gazdaságtani hármashoz menthetetlenül hozzá kell adni a digitálist is. Voltaképpen már az amerikai szociológus életében megjelentek annak jelei, hogy a terebélyesedő digitális szféra elkerülhetetlenül összefonódik a mélyállammal, hogy a mélyállam egyre inkább függ e szféra kontrollgyakorlatától  ̶  hiszen az angolszász országok átfogó ellenőrzési célokból tető alá hozott titkosszolgálati szövetsége (Five Eyes) még közvetlenül a II. világháború után jött létre.

És a kibernetika társadalomba való bevonásának már a kezdetek kezdetén perdöntő fontosságot tulajdonítottak a világrend stratégái  ̶   úgy tűnik, hogy el szoktuk felejteni, miszerint 1973-ban Chilében, a Pinochet–Kissinger által szervezett, helyi–amerikai puccs nemcsak hogy megvetette az uralomra jutó neoliberalizmus alapjait, hanem brutálisan elejét vette a kibernetika szocialista jellegű^[12], nem az ellenőrzésre, hanem a részvételre kihegyezett kivetítésének is.

A digitális technológiáknak a tömegekre irányuló masszív ellenőrzési gyakorlata ma már kimagoslóan intenzív. Ezzel kapcsolatos, hogy a Google-t, és társait nem lehet elválasztani a titkosszolgálatok és a mélyállam üzemétől.^[13] Ahogyan a varázsmentesített mélyállamot sem lehet elkülöníteni a Szilícium-völgytől, és a hozzá hasonlóktól. Ami a polgárokat megfigyeltekké teszi. Újabban ezt, felesleges szószaporítással, „felügyeleti kapitalizmusnak” hívják. Az egykori állapotokhoz képest fokozatok fedezhetők fel.

Mintha valaha is létezett volna olyan kapitalizmus, amelynek legmélyén nem az ellenőrzés logikája találtatott!

A mélyállam kontextusa az elmúlt században is sokszor panaszolt jelenség, miszerint az „adminisztratív rezsimek”, azaz a végrehajtó szervek túlhatalomra szert tett ágensei, az adminisztráció, és az állami bürokrácia „monopolizálják” a társadalmi szereplők, osztályok közötti viszonyok szervezését. Teszik mindezt a képviseleti demokrácia és az ébrenléttel jellemzett nyilvánosság rovására. És egy olyan kor ellenében, amely mást ígért.

Mármost, az „adminisztratív” mélyállam elengedhetetlen ideológiai kelléke a biztonságpolitika. A mélyállam a biztonságpolitikára való utalásból, vagy a vonatkozó jelentésekből él. Ugyanakkor itt is egy régi jelenséget érünk tetten: tudniillik, a biztonságpolitika jelentései árnyékként követik az esendőnek bizonyuló modern szabadság megnyilatkozásait. Akadnak mélyenszántó gondolkodók^[14], akik rögzítve korunk biztonságpolitikai vonatkozású obszesszióját, úgy vélik, hogy a jelenben kulminálódik a politikának a biztonsági dimenziókra való leegyszerűsítése. Csakhogy „a biztonság a polgári társadalom legfőbb társadalmi fogalma… a biztonság az önzés biztosítása”, írja nem más, mint Marx (A zsidókérdéshez), méghozzá 170 évvel ezelőtt. Nem túlzunk tehát, ha magát a liberalizmust, mint a modernség meghatározó nézetrendszerét a szabadság és a biztonság ellentmondásának terébe zárjuk^[15]  ̶  miközben tisztában kell lennünk azzal, hogy az érvényre juttatott biztonságpolitika mindenkor sokat elvesz a szabadságból.

A biztonságpolitika: a mélyállam fausti fogadása, a rosszal kötött egyezmény formája.

Az ideológiai szintre emelt biztonságpolitikára hivatkozik a CIA, amikor a II. világháború után a legyőzött démonnal és annak utódaival szövetkezik: például áment mond a kiterjedt náci kapcsolatokkal bíró Bund Deutscher Jugendra, oxigént ad a különféle náci csoportosulások lélegzési rendszeréhez, vagy éppen bőségesen támaszkodik a túlélő nácik tudásszolgálataira  ̶  a következmények a mai napig érezhetőek, például a német rendőrségnél.^[16] Nem mintha paradicsomi ártatlanságot keresnénk itt, csakhát (többek között) a biztonságpolitika ideológiai alkalmazásának okán mégsem penészedett meg a nácizmus. Megannyi szereplő támogatja az Európai Parlament mögé rejtőző, hírhedten titkos, bármikor bevethető, antikommunista hadsereget, a Gladiot, amely felettébb szívesen paktál szélsőjobboldali, hatalomra áhítozó szektákkal, vagy éppen a baloldali terrorista álarcát ölti magára  ̶  ha éppen nem az ellenkező oldal terroristáival köt taktikai egyezséget. Manapság az amerikai hadügyminisztérium a korszellemnek engedelmeskedve utal a környezetre, ám a maximumra felsrófolt biztonságpolitikára egyszerűsíti az ökológia kérdését, miszerint az ökológiával való bajlódás csak a biztonságpolitika távlatában létezhet. A tétovázó Európai Unió korifeusai a biztonságpolitika imperativusaihoz nyúlnak, amikor szóba hozzák a pandémiát: ha le kell bírni a járványt, úgy azért, mert rombolja a biztonságot, mint a legmélyebb alapot. Az itt már említett, a mélyállam mai szempontjából nélkülözhetetlen Macron  ̶  éppen a „globális biztonságra” hivatkozva  ̶  hozzáadott jelentésekkel gazdagítja az előző elnöktől öröklött Védelmi Tanácsot^[17], és újramontírozva ezen intézményt, valamint militarizálva a különféle válságokat (sárga mellényesek, pandémia stb.) rendezgető technológiákat, újabb lökéseket ad a mélyállam létének. S így átfonja a mai létezés megannyi területét, és hát idejében semlegesíti a kései kapitalizmusban kibomló lázadó-ellenálló potenciálokat.

A mélyállam különféle alanyai (bürokrácia  ̶  Scott a CIA bürokráciáját emlegeti gyakran  ̶  korporációk, titkosszolgálati szereplők) mindig bele vannak bonyolódva a titok kezelésébe, és a titokkal kapcsolatos harcokba. A biztonságpolitika, mondják ezen szubjektumok, a titok „monopóliumát” igényli, a kisajátítást, amely záloga az állam biztonságának. A mélyállam exkluzív igényt tart erre a monopóliumra, amelyet a hatalma fundamentumaként tart számon.

Nem kellene meglepődnünk persze, hiszen bizonyára nyilvánvaló, hogy nem pezseghet hatalom a titok irányítása nélkül. A titok rejtése és feltárása ott van a hatalom tövében. És mi sem könnyebb, ismételten csak Marx segítségét kérve, összefogni az imént említett bürokráciát és a titkot. Íme: „a bürokrácia általános szelleme a titok, a misztérium, melyet önmagán belül a hierarchia révén, kifelé, mint korporáció őriz meg” (A hegeli államjog kritikája).^[18] Sőt, mi több, célszerű az itt már korábban szóba hozott Poulantzast is meghallgatni^[19], aki árnyalja az iménti állítást: az adminisztratív rezsimként érvényesülő állami politika – megkerülve a nyilvánosság csatornáit, megszabadulva a kritikai szemlélődéstől, és a nyilvánosság ellenőrzésétől  ̶   titkos mechanizmusokként jut érvényre; ez a rezsim „titokként működik”, és ezen még véletlenül sem valamilyen sikamlós botrányok tömkelegét kell értenünk, hanem azt, hogy a bürokratizált titok  ̶. szerkezeti jelenség. És ezt csak aláírni lehet.

Lépten-nyomon rábukkanunk a modernségben a titok kérdésére. És nyilván hatalmas a titok kulturális jelentéseinek a holdudvara. A filozófia is nagy kedvvel értekezik arról, hogy a modernség egy olyan „dialektikát” állít működésbe, amely egymást feltételező viszonyba helyezi a „természet titkára” és más titokformákra vonatkozó „leleplezést”, a „titkok” feltárását, és a „misztifikációt”, a felvilágosodás leleplező munkáját és az elleplezés ellenjelenségét  ̶. a nyilvánosság fogalma elképzelhetetlen a leleplezésre utaló hajlandóság nélkül. És tele van a modern történet azokkal, akiket megrendszabályoztak, minthogy elárulták a titkot.

Nem kevésbé tudunk a titok különös politikai relevanciájáról: a „titkos erő”, a secreta, az arcana imperii, azaz a birodalom titkaira vonatkozó politikai fellépések körül tekintélyes jelentéshalmaz köröz. Poulantzas pedig azt állítva, hogy az „adminisztratív rezsim”, az államot behálózó bürokrácia lényegében az „államrezont állandósítja”, maga is a régi korokra visszatekintő, gazdag jelentésháztartással bíró fogalommal él  ̶.  noha én mindig hozzáadnám a „tőkerezont” is. Régi utak vezetnek tehát a jelenkor mélyállamának titok-horizontjához.

És amikor a görög-francia politikafilozófus azt nyomatékosítja, hogy az „adminisztratív rezsim”, a „bürokrácia” nem  pusztán titokba burkolózik, hanem maga is titok, akkor is csupán egy régebbi húrt pendít meg. Ez szerint bármennyire is jogot formál a (mély)állam a titok exkluzivitására, a titok még hozzá képest is fölérendelt, azaz nem rendelkezik a titokkal. Neki is határt szab a titok.

Az, hogy az államot (létrejöttét, működését) meghatározza a titok, sokfelé, különösképpen filozófiai, utak irányába terelhetne bennünket. Megelégszem azonban azzal, hogy még egyszer kiemelem a titkot, mint a küzdelmek, szabadságharcok terepét.^[20] Hiszen ott vannak a modernségben az ellenálló alanyok, a konspiratív, a titkos társaságok, az összeesküvők, akik az ellentitkot, azaz a saját titkukat az ellenfélnek tekintett államéval szemben kívánják érvényesíteni. És ott vannak a nagy kiszivárogtatók, mint a Pentagon-iratokat provokatívan  feltáró D. Ellsberg, a mélyállamból kilépő, revizionista E. Snowden, vagy az örömest konceptualizáló, börtönben sínylődő, liberális Assange, aki a kriptográfia harcmodorát igyekszik mozgósítani a mélyállam túlhatalmú biztonságpolitikai-felügyeleti praxisával szemben  ̶   ők egytől egyig azt szeretnék, hogy a mélyállam titokpolitikáján rés támadjon, vagyis, hogy az állami titok ne maradjon exkluzív jellegű.

Nem mintha időközben a mélyállam tétlen lenne. Bőven akad ugyanis manőverezési tere. Mondjuk, azt a reményt, hogy a jog eszköztárába lehet szorítani mindazt, amiből a mélyállam forrást merít, az elmúlt évtizedben számtalanszor megtörte a megismétlődő, a jogon felülemelkedő, „a-legális” szabályozás. Hiszen amennyiben végigpásztázzuk ezt a politikai viharokkal telített évtizedet, úgy azt látjuk, hogy bizony számtalanszor nyílt alkalom a biztonságpolitikai eszközök alkalmazására.

Így jön létre az a visszás helyzet, hogy a titkokat kiszivárogtatók kockázatvállalása ellenére is a mélyállam megszilárdulása következett be  ̶  a szemünk láttára. Egy francia kutató^[21] saját országa tendenciáit elemezve  ̶  ott amúgy garmadával találhatunk vonatkozó botrányokat visszamenőleg is  ̶  arra a megállapításra jutott, hogy a mélyállam kapcsán nem a joguralomról, hanem a jog segítségével megvalósuló, azaz a jogot instrumentalizáló uralomról kellene szólni.

Ennélfogva azt kell észben tartani, hogy a mélyállam nem anomália, nem visszaélés. Ezért marad kitartóan velünk. Mélységdimenziója pedig abból fakad, hogy a kapitalizmus mélyszerkezetének része. 

Sorozatunk megjelenését a Rosa Luxemburg Stiftung támogatta.