Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Imperializmus, háború Ukrajnában, Lenin

Milyen összefüggésben áll Oroszország az imperializmussal?

És egyáltalán: miért fordulok az imperializmus kérdéskörei felé?

Azért mert a forgalomban lévő értelmezések szorításában üdvös lenne elkerülni a ruszofóbia és a ruszofilia csapdáit. És azért, hogy az értelmezésért való küzdelem során valamifajta betekintést nyerjek a tényleges hajtóerők világába.

Mindközönségesen: lehet-e úgy bírálni az inváziót, a háborúba átcsapó beállítottság aspektusait, hogy közben ne zuhanjunk bele a ruszofóbia vermébe?

Az orientalizmus jelentéseivel leöntött ruszofóbia  ̶  Közép-Európában és nyugatabbra – instrumentalizálja a háború okozta szenvedést, és egy már régóta létező ideológiai diktum, nem utolsósorban az anti-kommunizmus nevében ítélkezik az „oroszok” felett. Régi, áthagyományozódott reflexek működnek itt közre, amelyek a mindenkori „barbár” „orosz” dinamikában (lásd Churchill) afféle kórtörténetet, vagy „patogén” vírusokat érnek tetten. A bolsevizmus volt a „lárva”, a sztálinizmus a „báb”, és a Szovjetuniót állítólagosan visszaállítani szándékozó putyini szörnyterv pedig a „pillangó”  ̶  sajtótermékekben nagy előszeretettel húznak párhuzamot Sztálin és a regnáló orosz elnök között. És az imént említett megvető-biologizált hozzáállás, amely ütlegelni kívánja a keleti-maradi-erőszakittasult orosz-lét formáit, könnyedén túlteszi magát mondjuk azon is, hogy az orosz elnök, ha csak teheti, dehonesztálja Lenint és a bolsevikokat.

Ruszofilia  ̶  akad bizony ilyen jelenség is, méghozzá valamennyire mindenütt. Szűkebb pátriámban, Szerbiában, persze, ahol élénk az „orosz” háborús ténykedéssel kapcsolatos rajongás  ̶  bármilyenek is az áldozatok szenvedései   ̶ , mindez kirívó. Több mint kuriózum, hogy errefelé néhány évvel ezelőtt még orosz jellegzetességeket magára vállaló párt is vetélkedett a politikai harcban (az idén is próbálkoztak) olyannyira, hogy e párt Putyin embernagyságú makettjével hívta fel magára a figyelmet. És a mitizált Nyugattal szembeni nehezményezés hívja életre a ruszofiliát, valamint az orosz elnök kritikátlan-tragikomikus kultiválását: ezen rajongók vajmi keveset tudnak Oroszországról, és az sem biztos, hogy szívesen tengetnék életüket ezen ország uralmi rendszerében: őket, mindenütt, a zavart, gondolattalan nyugatellenesség mozgatja.

Valójában a ruszofóbia és a ruszofilia, ha más utakat bejárva is, de ugyanoda lyukad ki: az „oroszok” idegen testeket jelentenek, ők az Idegen, a Másik megtestesülései.

Elveszítjük így viszont a reflexió lehetőségét. Ezért lenne jó dekonstruálni a „Nyugatnak”, és a „Keletnek”, mint valamilyen lényegszerű kulturális entitásnak eme kimerevített kettősségét, egyáltalán a kettős könyvelést, és figyelembe venni a tőkemeghatározottságok mozgásrendjét. Az ukrajnai háború, amely mintha fokozná a tempót a szörnyűségeivel, éppenséggel „belül van”, ez nagyon is a „mi”, közös világunk tragikus hozadéka-eredménye.

Az „orosz” invázió voltaképpen beírja magát a tőke és a háború közötti nem-véletlenszerű kapcsolatok, a „háború-gép” (Deleuze) „globalizált” rendszerébe. Ez ugyanis a kérdések kérdése: milyen áthatások állnak fenn az önmagát értékelő tőkedinamika és a létező háborúk között  ̶  hiszen az öröklött euroközpontiságunk nem engedi, hogy tisztességes figyelmet tanúsítsunk, mondjuk olyan folytonosan kibomló borzadályok iránt, mint a jemeni háború?[1] Lehet-e büntetlenül, háborús következmények nélkül, szakadatlanul túlfegyverkezni, az egeket, az űrt uraló fegyverkezési versenyt szítani? Vajon a túlfegyverkezés szükségszerű megnyilvánulása a tőke jelenlegi akkumulációjának? Lehet-e súlyos konzekvenciák nélkül praktizálni ezt a lopakodó militarizációt, amelybe egyébként Európa is beleállt?[2]

És része az iménti problémacsomónak, hogy a kortárs politikusok között is különösen erőteljesen konceptualizáló Putyinból sem lehet kapkodó-önáltató módon nyugat-ellenes szereplőt fabrikálni. Tudjuk, hogy a jogászhallgató, aki annak idején belemerült Hobbes tanulmányozásába, érdeklődő-figyelmes befogadó.[3] Észleltük, hogy él a jobboldali orosz szerzők metaforológiájaval, valamint hallottunk arról is, hogy látogatta a vonatkozó kurzusokat.[4] És minden bizonnyal nem véletlenül idézte a híres költőpár (Nyikolaj Gumilyov és Anna Ahmatova) gyermekét, az etnogenezissel bajlódó Lev Gumilyovot a kibontakozó eurázsianizmus kapcsán  ̶  kitéve magát a szocio-biologizmus hatásának.

Ám, ahogy erre a Putyin-jelenséget értelmezők egyik legjobbika figyelmeztet, mindez nem elegendő ahhoz, hogy túl gyorsan következtessünk. Richard Sakwa, kenti tanár[5]  ̶   Gramscira, a transformismo-ra, a passzív forradalmiság fogalmaira alapozó elemzései megérdemelnek minden figyelmet, különösen ha ezeket szembeállítjuk azokkal a tucatanalízisekkel, amelyek az orosz elnökben kisszerű-bizantinus politikust látnak  ̶  nem győzi hangsúlyozni, hogy minden konzervatív-patrióta beütés dacára erős marad Putyin azon orientációja, hogy az atlanticista diskurzus keretein belül mozog. Pragmatikus-hatalmi beállítottságához hozzátartozik, hogy többfajta távlatot mozgat és tart nyitva: ha van is hozzá rendelhető orosz különút, az paradoxális módon belül kanyarog az említett diskurzuson. Mást nem is tehet.

Azt meg a nyugati baloldal kedvenc szerzője, amúgy Putyin ádáz ellenfele, Boris Kagarlitsky domborította ki[6], hogy nem érdemes fetisizálni az elnök tekintélyelvűségét/személyét, valamint azt feltételezni, hogy markában tartja az orosz valóságot: több ebben a szóba hozott gyatra értékű elemzések fantáziája, mint az amúgy a tőke által átszőtt valóság. Márpedig  ̶  és ezt már én mondom  ̶  a fetisizáció félrevezet: ahogy ezt a fetisizmus marxi vagy pszichoanalitikus elemzése elmagyarázza, a fétis ködösíti a tényleges antagonizmust és ellentmondásokat.

Bonapartizmus, autoritatív neoliberalizmussal telítve à la Putyin, igen, ez létezik, de ezt a jelenséget is a megfelelő módon kell értelmezni.

Ráadásul, bármennyire is hasznos követni az embert, aki felcsapja a kártyákat és beszél  ̶   Oliver Stone-nak egy könyvnyi anyagot hordott össze  ̶ ,  azért mindig tudni kell, hogy ő csupán egy meghatározottságokkal átszőtt történelmi konstelláció kivetülése. Azaz csupán a felgyülemlett orosz inferiorikusság-érzés kimondója-megformálója, és egyúttal tőkeprojektumok reprezentálója. A kettő ugyanis nem választható szét.

Mindenesetre tetten érhető, hogy Putyin mennyire mimetikus az általa is „nyugatinak” nevezett eszméket illetően. Például a nyugati horizontot is szem előtt tartó 1999-es manifesztumában a gazdasági, és nem a katonai erőben látta a nemes vetélkedés zálogát. Aztán lamentál azon, hogy az Assange-t gyötrő mechanizmusok meg egyebek környezetében elparentálták a Nyugat univerzalisztikus eszméit: mállik a Nyugat hitele, a végén még az oroszoknak kell ezen ideákat megvalósítani. Látóhatárán nyugati revizionista minták csillámlanak: nagy kedvvel idézgeti azt a de Gaulle-t, akit  ̶  ellentétben Merkellel és a többiekkel  ̶  a bátorság erénye sarkallt, és 1966-ban rettenthetetlenül elűzte a túlhatalmú NATO-t. Bírálata ez a NATO-nak, amely mindig több volt, mint egy védelmi szövetség, voltaképpen megformálta a hidegháborút, és a nyugati dominancia legfőbb eszközének bizonyult  ̶  nem az orosz elnök esetében történik meg először, hogy az ellenfeleire irányuló kritikai nyíl bizony sokszor célba talál, miközben kritikátlannak bizonyul saját politikai háztartásával, erőszakalakzataival kapcsolatban. És Putyin körül mindig nyüzsögtek neoliberális közgazdászok, még olyanok is, akik a hiper-neoliberális Rand korporációban is megállták a helyüket (aki egyébként ki akarja tapogatni az amerikai külpolitika/gazdaság mozgásirányát, annak célszerű legalább elolvasni ezen korporáció jelentéseit). És magának Putyinnak, még ha szokás is ráragasztani az államkapitalista menedzser szerepét, felcsillan a szeme, ha a piacról, és annak láthatatlan kezéről esik szó.

És elvégre a jelenlegi orosz agresszió jelenségrendszere olvasható a közismert hegeli elismerés-képlet alapján is: véres háborút indítani a (Nyugat, más hatalmak) elismeréséért   ̶  expanzív területpolitikával, holmi beavatkozásnak, alkalmi katonai manővernek álcázott háború révén erőforrásokat szerezni, területet bekeríteni, egyúttal biztosítani a mások, értsd: a nagyhatalmak általi elismerést. Mintha ez lenne az első alkalom a történelemben, amikor valaki a gyengeségérzet/hatalomnélküliség kínját erőszakkal kívánta volna kiűzni! Mintha először élnének a háború borzalmas eszköztárával az elismerés érdekében!

Voltaképpen így, mármint az elismerésigény felől, taglalható azon tolmácsolók erőfeszítése is, akik lényegében egy állandósult orosz irritáltság-komplexusra utalnak. És ennek felgöngyölítéséhez nem is kell különös értelmezési teljesítmény, csak filológiai gyűjtés. Kezdődhetne a sor mindazokkal a jelentékeny szereplőkkel, akiket módfelett nyugtalanított a NATO keleti térfoglalási mozgásrendje. Mondjuk, George Kennan még 1998-ban hangot adott ezirányú nyugtalanságának  ̶  Amerika egyik leghíresebb diplomatájáról van szó, akit úgy szokás bemutatni, hogy moszkvai táviratával befolyásolta a hidegháború alakulását, valamint lökést adott, igencsak leegyszerűsítve, a németeket letaroló-büntető Morgenthau- és a Németországot ütközőzónaként érvényesítő (Marshall-) terv között oszcilláló amerikai politikának. És sorolhatnám tovább: Jack Matlock, moszkvai nagykövet (1987–1991), Stephen Cohen (Amerika egyik legismertebb orosz kérdésekkel foglalkozó tudósa)  ̶  a helyszűke okán hagyom abba a névsor folytatását.

Ezek azonban nem érvekkel ellátott magyarázatok, hanem csak sötétlő jelek, amelyek a jelenlegi események fényében különös jelentést nyernek. Mégis mindegyikük alátámasztja az előfeltevést, hogy az oroszok biztonsági-hatalmi követeléseit félretoló magatartás valójában fokozta elismerés-igényüket.

A biztonságpolitika ugyanis mindig: hatalmi politika.

Ugyanakkor egyetlen itt jelzett szereplő sem jutott el az értelmezés azon fokáig, mint a rivaldafénybe került John Mearsheimer, aki már korábban is kerek-perec az expanzív módon nyugatosító „Nyugathoz” rendelte hozzá az ukrajnai válság végső felelősségét. Tudniillik egy immáron agyonhallgatott előadásban már 2015-ben, vagyis a 2014-es Maidan-hoz köthető eseményeket artikulálva jelezte, hogy a huszonnegyedik órában vagyunk, és a NATO-nak/Nyugatnak/Amerikának önkorlátozást kellene gyakorolnia Kelet-Európa uralását illetően. Mondhatni jó előre felelősséget vont.

Rivaldafény: hiszen ki hallott a nemzetközi viszonylatok iránt érdeklődőkön kívül az „offenzív realizmusról”, amely premisszaként juttatja érvényre a nagyhatalmak ténykedését övező anarchisztikus bizonytalanságot, és amelynek lehetséges kimenetele a háború? Amelynek részeleme, hogy az átfogó bizonytalanság okán a nagyhatalmak elszámíthatják magukat  ̶  mint ahogy az amerikaiak kolosszálisan félrefogtak az előretörő-megállíthatatlan Kína kapcsán? És ugyan mikor járna ki egy egyetemi tanárnak  ̶  mégha a nevezetes Chicagóhoz kapcsolódik is  ̶  ilyen internetes népszerűség (10 milliónyi látogató)?

Mearsheimer azóta a New Yorker sürgető kérdéseire válaszolva megismételte korábbi állítását, miszerint a folyamatban lévő háborút nem tartja torzszüleménynek, hanem egy rossz genezis fejleményének. A NATO/Amerika szakadatlan térhódítása, hatalmi mozgása ingerelte az oroszokat, és ennek forrpontja, hogy 2014-ben Ukrajnában velejéig oroszellenes rezsim felállításánál bábáskodott  ̶  noha ez az el nem vethető állítás aligha csupán az amerikai politológushoz köthető. És ki is váltotta Mearsheimer az Amerika küldetésszerű-világtörténelmi feladatkörét projiciáló neokonzervatív értelmezők haragját[7], akik rühellik az offenzív realizmus beállítottságát, miszerint a bizonytalansággal sújtott világrendben a nagyhatalmak kölcsönösen meghatározzák egymást. Hovatovább, olajat öntött a tűzre, hogy a kínaiak és az oroszok is azt jelezték az interneten, hogy igenlően olvasták ezen okfejtéseket: a neokonzervatívok pedig ebből azt a következtetést vonták le, hogy Mearsheimer machiavellista módon normalizálta a ciklikusan felszínre törő háborút és eszmei támasztékot biztosított a tomboló orosz háborús apológiához.

Bárhogy is értelmezzük azonban az offenzív realizmust, az bizonyos, hogy az orosz invázió stratégiáinak még véletlenül sem volt szükségük a mearsheimeri, mégiscsak akadémiai-szofisztikált eszmefuttatásokra. És az eszmékből nem is lehet ily közvetítetlen módon levezetni összetett társadalmi folyamatokat.

És Mearsheimer az említett interjúban elutasítja a működő orosz imperializmus létezésére vonatkozó kérdést: nem, mondja, itt jellegzetes nagyhatalmi szituációról van szó, és arról, hogy egy országtól megtagadtatik a hatalmi státus. Ukrajna, az áldozat tragédiája pedig, hogy a nyugati mentori szerkezetbe beleágyazódva képtelen volt figyelembe venni, hogy földrajzi szomszédját milyen birodalomépítési ambíciók sarkallják.

Az offenzív realizmus képviselője így elegánsan levette a napirendről az imperializmus kérdését, amelynek taglalása igencsak erőre kapott az utóbbi időben  ̶   amúgy puszta előítélet azt gondolni, hogy az imperializmus gondolatköre a marxizmus romhalmazának maradéka lenne, hiszen akadnak egyéb, így liberális orientációk is.

Mindenesetre az Ukrajnában 2014-ben beállt fordulat után az imperializmusra vonatkozó tolmácsolás újabb impulzusokat kaphatott. Azok, akik Oroszországot ágáló imperialista államként könyvelték el, erre hivatkoznak: 2007-ben Putyin Münchenben világgá kürtölte, hogy nekimegy a Nyugatnak, 2008-ban már leszakított két területet, aztán 2014-ben az akkori ukrán hatalom leváltása, a coup détat, alibiként szolgált számára, hogy annektálja a Krím-félszigetet, majd kisajátította a Donyecki és a Luhanszki Népköztársaságokat, egyszóval területi eszkalációval teremti meg  neo-birodalmi ambícióinak feltételeit.[8]

Ám az a gondolkodás, amelynek látóhatárán még mindig meg-megjelenik egy Marx nevezetű szerző, fontos pontokban más irányt vesz az elmondottakhoz képest  ̶  miközben az imperializmus kérdését latolgatja. Az imperializmust, vélhetően intonációja okán, valamilyen nem-gazdasági túlerővel hozzák összefüggésbe. Ám, anélkül, hogy felidézném a pergő vitákat, jelzem, hogy az általam felelevenített gondolkodás

az imperializmusban olyan gazdasági folyamatokat pillant meg, amelyek a történelmileg kialakult különbségeket kihasználva képesek kizsákmányoló módon fellépni (értéktranszfer stb.). Az imperializmus nem excesszus, nem a „rablásszerű kisajátítás” erőszaktöbblettel teli gyakorlata (ez a premodern világba vetne bennünket), vagy élősdiség, hanem normalizált gazdasági mechanizmusok szerves része a hierarchikusan építkező tőkés világrendben.

Mindez nem zárja ki, hogy a gazdasági és a militáris mechanizmusok között átjárások fedhetők fel, ám akkor is elengedhetetlen, hogy szem előtt tartsuk az imperializmus gazdasági meghatározottságát. És Leninnel ellentétben az imperializmus nem egy stáció kifejeződése, hanem a kapitalizmus kísérőjelensége, egyszóval valami, ami immanens.

Mármost, Oroszország Kínával együtt a „kihívó”[9], amely ezen helyzetéből kifolyólag különleges állami kapacitásokat fejleszt, nem képes tényleges imperialista erővé válni, legfeljebb csak ilyen ambíciókat táplálni. Ha birtokában is vannak bizonyos „kihívási” potenciálok, azok csak részlegesek. A posztszocialista kapitalizmus létrejötte Oroszországban, az orosz vállalatok mostani súlya a nemzetközi vállalati-oligopolisztikus, valamint pénzügyi rendben[10], a pénzügyi erőforrások, és a tőke folytonos kihordása, az internacionális munkamegosztásban betöltött szerepkörök  ̶  minden államkapitalista mozzanat dacára  ̶  nem teszik lehetővé, hogy a világ oszlopai a maguk egész-mivoltában megrendüljenek.

És ezért nem találó maradéktalanul az a vissza-visszajáró (baloldali) kritikai gondolat, hogy már 2014-ben is az ukrajnai színtéren kétfajta imperializmus, vagyis a „nyugati”, és a „keleti” feszült egymásnak[11], és hogy ez kérlelhetetlenül folytatódik 2022-ben is.

Meglehet, hogy az amerikai vezérlésű, nyugatosító imperializmus ütközött az orosz felségjelzésű törekvésekkel a jelentékeny erőforrásokkal bíró, geopolitikailag is fontos Ukrajna lelkéért vívott harcban, ám akkor is mély aszimmetria jelenik meg itt:

a hatalmi játék feltételeit Oroszországtól nyugatra szabják meg, és ez a tény az oroszokat a reaktív erő szerepébe helyezi.

Tanulságos lesz ugyanis, ha meghallgatjuk a világrendszer logikája alapján gondolkodókat: Oroszország félperiferiális ország, amelyet mindig az a veszély fenyeget, hogy  peremhelyzetbe csúszik. És már a Szovjetunió időszakában is fennállt a világtól való kemény függésrendszer.[12] Aztán következett a szovjet szocializmus hatalmas bukása és a regresszióval párosuló veszteségtapasztalat  ̶  ez az a kor, amikor amerikai kutatók azon szörnyülködtek, hogy visszatértek a tuberkulózis olyan formái, amelyek egyebütt régen eltűntek.

Aki persze elhiszi, hogy 1917–1989 csupán történelmi félrelépés volt, itt maximum vállat von  ̶  ám adódnak olyanok is, mint a kínai disszidens közgazdász, Minqi Li, akik adatok tömkelegével bizonyítják ennek az ellenkezőjét.[13] Egyébként ezen veszteség-kor jelenségrendszerét illetően éppen Putyin kegyetlenül kritikus leírásaira támaszkodhatunk  ̶   az egykori szovjet disszidencia élbolyához tartozó Roy Medvedev könyvéből tudom, hogy ezt úgy bonyolította le, hogy az őt kiválasztó Jelcint sohasem hozta szóba.

Putyin egymagában többrendbelileg testesíti meg a létező determinációkat: cselekvéseiben visszatükröződik a birodalom- és nemzetállamépítés közötti orosz ingadozás, ő az, akinek fellépésében megnyilatkozik a világrendszertől való függésformákkal való konfrontáció, valamint, aki lavíroz az orosz tőke- és érdekcsoportok, KGB-utódok eurázsiai és nyugati orientációja között.

Például, korábbi gazdasági tanácsadója Sergei Glazyev, akit baloldali aspektusai okán amerikai heterodox közgazdászok jegyeznek, és aki a szankciók és a szuverenitás kérdéskörét firtatva az utóbbi néhány hét egyik fontos cikkét írta, az eurázsiai orientáció kútfeje  ̶  ő az, aki régóta bírálja az offshore cégekbe kivándorló orosz tőkét és a központi bankot, amely politikájával az amerikai jelzésű financializációnak tesz szívességet.[14]

És Putyin, az uralom embere az, aki fémjelzi az államnak a tőkecsoportokkal szemben kivívott viszonylagos függetlenségét is. Ami hiányzik Ukrajna esetében, ahol az állam és a tőke-viszonylat az oroszországi kilencvenes évekhez hasonul.[15] Valójában jó lenne lajstromozni a tőkemozgás formáit, a mozgató alanyokat, végeredményben az imperializmus működését, vagy a háborúban megszerezhető többletnyereséget mindig hozzá kell rendelni konkrét csoportok előrenyomulásához  ̶  mondjuk 2003-ban az iraki háborúban az amerikai illetőségű (nem transznacionális) haszonélvező vállalatok fölözték le a többletprofitot.[16]

Oligarcha, ez az orosz/ukrajnai átmenetet kommentáló publicisztika kedvenc fogalma. Ami rendben is van, csakhogy nem kellene elfelejteni a szintagma másik részét, mármint a „tőkét”. Amúgy tanácsos segítséget kérni az ukrajnai átmenetet tárgyaló széleskörű irodalomtól, amely nagy lendülettel tárgyalta a vonatkozó „kriminalizált-politikai nexust”.[17]

Az orosz/nyugati fősodor azonban csak a nemzeti impulzusok kavargását engedi látni. Mondjuk Donyeck nem egyéb, mint egy jelképes „szakadár” pont: azt pedig, hogy ugyanezen „hely” kivételes tőkekoncentrációt, tőkék összeütközési terepét jelenti, hogy ott volt a Dnyipropetrovszkban és Donyeckben összpontosuló tőkeblokkok konfrontációja, rejtve marad.

Az, hogy az olyan tőkések, mint az opportunista, az Európai Unió és az oroszok között csúszkáló, a trónról lependerített Janukovics  ̶  megannyi társával összhangban  ̶  elsősorban a tőke parancsát követte, hogy a nemzeti dimenzió mellett egyéb konstitutív aspektusok is léteztek, homályban marad. Az meg végképp eltűnik a horizontról, hogy a „Donbass” gyökereinél ott volt 2014-ben az új nacionalista ukrán kormány neoliberális politikájával szemben tiltakozó munkások izzó lázadása.

Valami fontos pislákolt itt, de kell-e csodálkozni, hogy az effajta lázadó attitűd nem kellett senkinek, azaz sem Brüsszel/Berlinnek, sem Washingtonnak, sem Kijevnek, és nagyon Moszkvának sem, amely csak kénytelen-kelletlen reagált?[18]

Úgy hírlik, hogy a munkások felidézték a Szovjetuniót is  ̶  persze nem az államszocializmus/kapitalizmus sivár valóságát, hanem a régió sokszínűségére vonatkoztatható elvet evokálták.

Az orosz/ukrán jelenlegi, nemzeti síkon zajló, konfliktust azért meg kellett konstruálni. És mindegyik szereplő tevékenyen hozzájárult ehhez.

Félremagyarázás mindenképpen, hogy Putyin a Szovjetuniót akarja feltámasztani halottaiból  ̶   ominózus mondatában arról beszélt, hogy a szétesés geopolitikailag jelentett katasztrófát. Nem véletlen, hogy az invázió előtt post mortem beledöfött Leninbe, miszerint az ukrán nemzet álságos bolsevik találmány. Egyszer azt mondta, hogy az orosz és az ukrán nemzet „majdnem” ugyanaz, aztán mintha ez a „majdnem” is eltűnt volna. És közben hatalmas ívű orosz szenvedéselbeszélést mesélt  ̶  Lenin bizonyosan tiltakozott volna. Őt nyilván nehezen lehetne meggyőzni arról is, hogy Putyin axiómája, miszerint a módosított kapitalizmus jelent kulcsot az orosz/ukrán létezés zárjához, helyes.

Boris Buden, Berlinben élő horvát író, úgy érvelt, hogy a háború Putyinnak és az oroszoknak kellett a legkevésbé. Ha Budent  ̶  akinek radikalizmusához egy percig sem fér kétség, így a következetesen kis betűvel írt „nyugatot” egyszerűen a felelősség-nélküliség melegágyának nevezi  ̶  akarom parafrazálni, akkor azt kell fontolgatnom, hogy Putyin a későkapitalizmus hasznos idiótája. Egybetömöríti az ukránokat, értelmet adományoz a történelemben bolyongó, helyét nem találó NATO-nak, és indokot kölcsönöz a militáris tőke újabb akkumulációjához, a fegyverkezés újabb hullámzásához. Ez bizonyosan így van, ám például a militáris tőkeakkumuláció nem a személyéből következik.

És ott van az érem másik oldala, így a szélsőjobb kísértete Ukrajnában. Putyin jelszavai nyilván az általa indított háború szolgálatában állnak, ezt kritikával kell szemlélni. Ám ez nem szabadít meg bennünket a szélsőjobb ukrajnai jelenlétének gyötrelmes értelmezésétől. 2014 kapcsán temérdek forrás található  ̶   tudományos igényű dolgozatokkal is lehet számolni.[19] Aztán, Sergiy Movchan a Political Critique Ukraine újságírója[20], a tanú, a Rosa Luxemburg Alapítvány égisze alatt készített tanulmányában (2019) elébe ment a vitáknak, és megmagyarázta, miért nem elegendő a szélsőjobb pártokra adott szavazatok csökkenése alapján ítélkezni: a szélsőjobb beépül a katonai, jogi intézményekbe, valamint birtokolja a civil társadalomban keringő pénzforrásokat. A civil társadalomból áramlanak a szélsőjobboldali jelentések. És ha ez a leírás megfelel a valóságnak, akkor azt kell mondanom, hogy láttam valami hasonlót Szerbiában a kilencvenes években.

Ami pedig a háborút illeti, a kezdet kezdetén Bolognában tiltakozó fiatalok a következő feliratot cipelték „No alla guerra! Né con Putin né con la Nato”. A „sem Putyin, sem NATO” kitétel reprezentánsai azok örökösének tudják magukat, akik például 2003-ben az iraki háború ellen tiltakoztak. Gondolkodnak, kritikai érzékük nem engedi, hogy félrevezessék őket. Ők jelentik a mércét.

[1] – É. Alliez, M. Lazarrato, Wars and Capital, MIT Press, 2016, 24.

[2]The Militarization of the European Union (ed. K. van der Pijl), Cambridge Scholars publishing, 2021.

[3] – Nem mintha mindig pontos lenne. Például az, hogy Nikolai Bergyajev eszmefuttatásaiból egy konzervatív gondolkodót párolt le, meglehetősen bántó.

[4] – Putyin és a filozófia viszonylatának kimerítő értelmezése, M. Eltchaninoff, Dans la tête de Vladimir Poutine, Verlag Actes Sud, Arles 2015, 45. Még, Bertrand Le Meignen, Alexandre Soljenitsyne. Sept vies en un siècle, Arles 2011, 829.

[5] – R. Sakwa, Russia against the Rest: The Post-Cold War Crisis of World Order, Cambridge University Press, 2017, 98-104. Uő., The Putin Paradox, Bloomsbury, 2020.

[6] – B. Kagarlitsky, Ukraine and Russia: Two States, One Crisis, International Critical Thought, 2016, VOL. 6, NO. 4, 513.

[7] – A. Tooze, John Mearsheimer and the dark origins of realism, The New Statesman, 2022, March 8.

[8] – D. Sagramoso, Russian Imperialism Revisited, From Disengagement to Hegemony, Routledge, 2020, 132.

[9] – E fogalom: K. van der Pijl, Flight MH17, Ukraine and the new Cold War, Manchester Univ. Press, 2018, 46.

[10] – S. Smith, Is Russia imperialist?.

[11] – R. Dzarasov, Semi-Peripheral Russia and the Ukraine Crisis, International Critical Thought, 2016, 6:4, 570-588.

[12] – S. Clarke, Globalisation and the Development of  Capitalism in Russia, Routledge, 2009, 56.

[13] – Minqi Li, The 21st Century: Is There An Alternative (to Socialism)?Science & Society, 2013, 1, 10–43.

[14] – Lásd: S.Glazyev írását itt. Továbbá: M. Hudson írását itt.

[15] – D. Lane, The Capitalist Transformation of State Socialism, London: Routledge, 2014, 87.

[16] – A. Bieler, A. David Morton, Global Capitalism, Global War, Global Crisis, Cambridge, 2018, 214.

[17] – Yurchenko, Y.  2012.  Black  Holes  in  the  political  economy  of  Ukraine:  the  neoliberalization  of Europe’s „Wild East”. Debatte: Journal of Contemporary Central and Eastern Europe, 20, 125–49.  Uő. 2013. Capitalist bloc formation, transnationalisation of the state and the transnational capitalist class in post- 1991 Ukraine. University of Sussex.

[18] – R. Clarke, The Donbass in 2014: Ultra-Right Threats, Working-Class Revolt, and Russian Policy Responses, International Critical Thought, 2016, 4, 534 – 555.

[19] – Pl. E. Draitser, Ukraine and the March of Empire, in The Palgrave Encyclopedia of Imperialism and Anti-Imperialism, (Ed. by. I. Ness, Z. Cope), 2016, 431.

[20] – „Miért válik Ukrajna a názik Mekkájává”, kérdezi, We Demand Human Rights and Death to the Enemies! Far-right movements and civil society in Ukraine. Amikor az ENSZ  keretein belül egy olyan dokumentumot készítettek elő, amely a nácizmus és a neo-nácizmus dicsőítését ítélte volna el, akkor Amerika és Ukrajna a javaslat ellen szavaztak, mondván, hogy ez az oroszokat segíti. Lásd ezzel kapcsolatban H. Green írását. Aki az „orosz” horizontot akarja célba venni, J. Stanley, How Fascism Works: The Politics of Us and Them, Random House, 2018. >Magyarul: J. Stanley: Így működik a fasizmus. Részletek a könyvből magyarul itt olvashatóak – a szerk.<

Kiemelt kép: Minimalist / Flickr