„Ma apa főz” – hirdeti a jópofának szánt gravírozott fakanál az ajándékboltban, mellette kötény: „Vigyázz, férfi a konyhában!”. A pulóverem kezelési útmutatóján nagy betűkkel az szerepel, adjam oda anyámnak, ő tudja, mit kell csinálni vele. De miért ekkora alapvetés, hogy anya tudja, hogy kell mosni, és miért kivételes alkalom, ha apa főz?

Arra, hogy a nők háztartáson belül elvégzett munkája mennyire elengedhetetlen a jelenlegi kapitalista rendszer működéséhez, jó példa, hogy 1975-ben Izlandon elegendő volt a nőknek mindössze egy napig sztrájkolni (semmilyen fizetett és háztartási munkát nem végeztek) ahhoz, hogy kivívják a nemek közötti bérkülönbségeket felszámoló törvényt. Noha ez az akció rávilágított arra, hogy mekkora mértékben is veszi alapvetőnek  a társadalom és a kapitalista gazdasági rendszer, hogy a háztartási munkák nagy részét nők végzik, ingyen és jobbára láthatatlanul, az elmúlt 50 évben kevés próbálkozás történt ennek megváltoztatására, és a nemek közötti reproduktív munkák terheinek kiegyenlítésére.

Ugyan a háztartási munka egyenlőtlen elosztása már több mint egy évszázada téma mind közgazdaságtani, mind feminista diskurzusokban, a jelenlegi  gazdasági és társadalmi rendszerek továbbra is jobbára figyelmen kívül hagyják és érték nélkülinek tekintik az összes olyan munkát, amelyet (legfőképpen) nők végeznek az otthonukban, a családjuk fenntartása érdekében. E munkák összességét nevezzük „láthatatlan munkának”, mivel ezek a tevékenységek szinte semmilyen módon nincsenek belekalkulálva a gazdasági mutatókba, a társadalmi megbecsültségük és láthatóságuk pedig nagyon alacsony. Ezt a narratívát képviseli és erősíti a magyar kormányzat is, amely úgy buzdítja a nőket szülésre és a felmagasztalt anyaszerepben való kiteljesedésre, hogy közben nem vesz tudomást a munkamegosztás egyenlőtlenségeiről, nem biztosít megfelelő támogatást, és alapvetően eltartottként, néha kvázi ingyenélőkként kezeli a nőket.

Azt, hogy a láthatatlan munkák egyenlőtlen elosztása, és alacsony megbecsültsége hogyan erősíti a nemek közötti egyenlőtlenségeket, mutatja, hogy míg a magyar nők több mint fele végez házimunkát minden nap, ez csak a férfiak 13 százalékáról mondható el.  Ezt támasztják alá a KSH adatai is, 2009-10-ben a 15-84 éves nők 2,2-szer annyi időt töltöttek házimunkával, mint az ugyanezen korcsoportbeli férfiak, ami ugyan némi javulás a tíz évvel korábbi számokhoz képest, de a nők így is átlagosan több mint négy órát dolgoznak naponta a háztartásban (ld. ábra). Ez a megoszlás nem csak Magyarországra jellemző, az Európai Unió egészében átlagban a gyermekes nők 91 százaléka tölt legalább egy órát házimunkával minden nap, míg a gyermekes férfiaknak csak 30 százaléka. A 2021-es nemek közötti egyenlőségi index a vizsgált EU-tagországok esetében szintén hangsúlyozta a gondoskodási munkák egyenlőtlen megoszlása és a nők rosszabb társadalmi helyzete közötti korrelációt.

A reproduktív munka fogalma

A láthatatlan munka fogalomkörébe sokféle tevékenység tartozik, amelyeket megközelítésünktől függően tovább kategorizálhatunk például mint reproduktív munka, gondoskodási munka, érzelmi munka, fizetetlen munka vagy éppen a köznyelvben használt házimunka.  Ezek a megnevezések mindegyike kísérlet arra, hogy a nők által, a családokon belül végzett munkákat leírhatóvá tegyék.

A főleg baloldali elméletekben használt reproduktív munka megnevezés bevezetése például arra volt kísérlet, hogy a láthatatlan munkák beilleszthetővé váljanak különböző közgazdaságtani elméletekbe. A hagyományos közgazdaságtani elméletek (hasonlóanaz általános társadalmi felfogáshoz) ugyanis általában csak a fizetett és a GDP-be beleszámító bérmunkákat tekinti munkavégzésnek (produktív munka). Ez a megközelítés azonban teljesen figyelmen kívül hagyja a háztartásokban elvégzett fizetetlen munkákat, annak ellenére, hogy a reproduktív munka az, ami a kapitalista rendszerben újratermeli és munkaképes állapotban tartja a munkaerőt, a munkásokat.

A (nagy többségében) nők által elvégzett reproduktív munkák teszik lehetővé, hogy a család (vagy a társadalom) többi tagja bérmunkát végezhessen, ezzel párhuzamosan pedig a nők világra hozzák a termelőmunkások következő generációit is. A kapitalista termelés működése tehát alapvetően függ az informális reproduktív munkák elvégzésétől.

Egyszerűen mondva: ha a nő otthon nem eteti meg a férjét, az éhesen nem fog olyan hatékonyan bérmunkát végezni, ha pedig a nő nem szül és gondoskodik a gyerekeiről, a jövőben nem lesz, aki bérmunkát végezzen.

A reproduktív munkának a hagyományosan házimunkának (takarítás, bevásárlás stb.) nevezett elemein felül vannak biológiai és érzelmi elemei is, amiket együttesen gondoskodási munkának is nevezünk. Előbbiek elemek közé tartozik például a gyerekszülés, illetve a gyerekek és egyéb családtagok gondozása, míg utóbbi a testi szükségletek kielégítésén túl a piaci szolgáltatással nem helyettesíthető érzelmi házimunkát takarja. Ez alatt azt az időt és energiát értjük, amit tipikusan a család vagy pár nőtagjai töltenek a kapcsolatok és érzelmi élet ápolásával, a családi élet és a mindennapok – lakhatás, élelmezés, ruházkodás, gondoskodás – megszervezésével és kivitelezésével.

Gondoskodási válság napjainkban

A kapitalista patriarchátus gondoskodási modelljének következménye napjaink gondoskodási válsága, mely a házimunkát és/vagy gondoskodási bérmunkát végző nők túlterheltségével és az állam egyre több gondoskodási szektorból való kivonulásával jár. Jellemzően nőkre hárulnak az olyan gondoskodási munkák, mint a háztartáson belül végzett munkák közül a gyermeknevelés, idős vagy beteg családtagok gondozása, ápolása, vagy háztartáson kívüli, fizetett bérmunkák közül a szociális munkások, óvodai vagy bölcsődei dolgozók vagy az ápolók munkája, mivel a kapitalista patriarchátus a nők „természetéből” fakadóan női feladatként definiálja ezeket. Nagyobb terhelés hárul tehát azokra a nőkre, akik hivatásukban és magánéletükben is gondoskodási munkát végeznek.

A nők gondozói szerepbe kényszerülése hátrányt jelent számukra a munkaerőpiacon és erősíti az egyenlőtlenséget: mivel a nők átlagosan 5 és fél évvel élnek tovább, mint a férfiak, ezért idős korukban a férfiaknál nehezebben hozzáférhető a számunkra a nyugdíj és az egészségügyi ellátás. A reproduktív munka okozta egyenlőtlenségek ráadásul nem csak nemi, hanem generációs problémának is számítanak. Az aktív társadalmat jelentő mintegy 2,5 millió fő, a II. világháború után született „baby boomerek” és az 1981-1996 között született Y-generáció közé szorult X-generáció, más néven „szendvicsgeneráció” harmincas-negyvenes-ötvenes éveikben járó tagjaira hárul munkájuk (70 százalékuk teljes munkaidőben dolgozik) és saját gyermekeik felnevelése mellett idősödő szüleik gondozásának feladata is. A gyermekvállalás egyre későbbre tolódik, és a szülőknek fiatal felnőtt gyermekeiket is sokszor el kell tartaniuk, mivel egyetemistaként vagy fiatal diplomásként nem találnak (kielégítő) megélhetési munkát a piacon.

A Generali nemrégiben végzett kutatásából kiderül, hogy az 1965-1980 közt született X-generáció 45 százaléka él házas- vagy élettársi kapcsolatban, és több mint háromnegyedüknek van gyermeke. A nők közel 90 százalékának van gyermeke, a férfiak esetében ez az arány mindössze kétharmad. A gyermeket nevelő nők alacsonyabb fizetéssel rendelkeznek, mint gyermektelen társaik – a férfiak esetében ez pont fordítva van. Ugyanakkor a hosszantartó időskor miatt az egyre csökkenő számú aktív lakosságnak kell eltartania az idősebb korosztályt, akiknek gondozási terheiből az állam és a munkáltatók kivonják magukat. A szendvicsgeneráció tagjainak 16 százaléka egy háztartásban lakik legalább egy idős rokonnal, 12 százalékuk pedig maga ápolja beteg szülőjét/szüleit. A társadalom elöregedő tendenciája (2014. január 1-jén 100 gyermekre 122 időskorú, azaz 65 éves vagy annál idősebb lakos jutott), a fiatalabb generáció külföldre kivándorlása és a nukleáris családmodell sajátosságai miatt ez a helyzet még nehezebb.

Reproduktív munka és feminizmus

A különböző korszakok feminista mozgalmai, melyek más és más válaszokat próbáltak adni a gondoskodási válságra, összefonódtak az éppen aktuális baloldali irányzatokkal és polgárjogi mozgalmakkal, így ideológiai hátterüket is érdemes ebből a szemszögből vizsgálni.

A hatvanas évek végén, az Egyesült Államokból kiinduló második hullámos feminizmusnak a marxista közgazdasági elméletből inspirálódott az a felismerése, hogy a háztartási munka a kapitalista munkaszervezés alapja. A munkához való jogon és a vezetői pozíciókhoz való hozzáférésen túl tematizálta a nők saját testükhöz való jogát (ezzel például a fogamzásgátlást, az abortuszt, a mesterséges megtermékenyítést és a szexuális zaklatás korábban tabuként kezelt kérdését). Így tehát, bár a mozgalom megfogalmazott valamiféle strukturális kritikát, a feminista reform megvalósítását mégis a kapitalista patriarchátus rendszerében képzelte el. Az olyan célok kitűzésével, mint az egyenlő munkáért egyenlő bért vagy a diszkrimináció elleni küzdelem és egyenlő esélyek, ezek a mozgalmak azt hangsúlyozták, hogy a nők problémái megoldódnak, ha dolgozni kezdenek, és ugyanazok a pozíciók elérhetőek lesznek számukra a munkahelyeken, mint a férfiaknak. Mindezek viszont csak a tőkés piacgazdaság belső reprodukciójának kedveztek, a nőkre még nagyobb terhet hárítottak.

A nők tehát  azzal sem nyernek, ha „felvilágosult” férjük dolgozni engedi őket, természetesen a házimunka és a gyermeknevelés mellett. Silvia Federici „kettős teher”-nek nevezi ezt a felállást,  amiben a nőkre hárul egyidejűleg a pénszerzés céljából végzett, produktív és a fizetetlen, háztartási, reproduktív munkavégzés is.

Az 1960-as évek végétől az 1980-as évekig tartó házimunka-vita során, amely a háziasszony szerepét a marxista iskola keretei között tárgyalta, többen rávilágítottak, hogy a fizetetlen reproduktív munkákat kivétel nélkül nők végzik, hogy a háztartásukba zárt, a többi dolgozótól szeparált, láthatatlanná tett munkát végző nők a kapitalista rendszer újratermelődése érdekében kényszerültek  ebbe a szerepbe, illetve kritizálták azt, hogy a szocialista politikai szervezetek (mozgalmak, szakszervezetek) nem lépnek fel határozottan a nők érdekében. Ebben a felismerésben fogalmazódott meg a Mariarosa Dalla Costa, Silvia Federici, Brigitte Galtier és Selma James nevéhez köthető Nemzetközi Bérek a Házimunkáért Mozgalom (International Wages for Housework Campaign), melynek célja az volt, hogy az otthoni és szociális intézmények való gondozási munkáért, illetve a házimunka elvégzéséért járjon bérezés. Federici az 1975-ben megjelent Bérekkel a házimunka ellen (Wages Against Housework) című könyvében írt bővebben a házimunka és a kapitalizmus kapcsolatáról.

Az 1990-es évektől kezdődő harmadik hullám, majd a 2010-es évek negyedik hullámos feminizmusa, bár behozták az interszekcionalizmust mint a rendszerszintű elnyomás rétegződésére rámutató megközelítést, továbbra is többnyire az egyenlő munkáért egyenlő bérezés mellett érveltek. A harmadik hullám foglalkozott olyan témákkal, mint az egyedülálló anyák támogatása, vagy azoknak a nőknek a jogai, akik feladják karrierjüket a főállású anyaságért, de ezek marginalizáltabb kérdések voltak csupán. A negyedik hullám kommunikációja már online platformokon és a közösségi médiában zajlott, ám ezeken az új színtereken is elsősorban olyan narratívákat sikerült megerősíteni, amelyek fenntartják és erősítik a kapitalizmus keretein belül való „lázadást”.

A jelenlegi, poszt-COVID-éráról (amelyet egyes források már ötödik hullámos feminizmusként definiálnak) szóló leírások is kettős érzéseket okoznak, ha a reproduktív munka szempontjából vizsgáljuk őket. Korunk válságjelenségei, a globális pandémia és a klímaválság a leginkább marginalizált csoportokat sújtja, amilyenek a nők is. Bizonyos vélemények szerint viszont a járvány okozta válság alatt nagyobb felelősség került a korábban „megmentésre váró, erőtlen csoport”, a (különösen az alacsony osztályhelyzetű vagy vidéki közösségekben élő) nők kezébe.

Ám az olyan tények, mint hogy a járvány alatt a vidéki közösségekben az egészségügyi dolgozók 70 százaléka nő volt, vagy hogy az élelmezésbiztonság szempontjából kritikus fontosságú mezőgazdasági munkaerő-láncok kétharmadát kistermelő nők alkotják, csak újabb bizonyítékai, hogy a nők erejét továbbra is a reproduktív munkában határozzuk meg, és képtelenek vagyunk áttörni a kapitalista patriarchátus falait .

Az ötödik hullámos feminizmus a korábbi hullámok összes erejét kívánja becsatornázni a túlélésért való harcba, arra apellálva, hogy a nők képesek voltak adaptálódni a járvány okozta krízishelyzethez és kézben tartani a megnövekedett otthoni feladatokat és gondoskodási munkákat – ezzel azonban újabb, minden eddiginél nagyobb és súlyosabb reproduktív terhet tesz a nőkre, a teljes felelősségét annak a „szent célnak”, hogy a jövő generációk életének újratermelését biztosítsák.