Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Jason Stanley: A mitikus múlt

December 15-én jelenik meg magyarul Jason Stanley, a Yale Egyetem filozófia professzorának 2018-as könyve, az Így működik a fasizmus. A könyv elővásárlási kampányának keretében november folyamán több szemelvényt is közlünk a magyar fordításból, amely a lapunkba is rendszeresen fordító Piróth Attila munkája. Ezúttal a kötet első fejezetét adjuk közre.

A mitikus múlt

Az antiszemiták a hagyományra hivatkozva teremtenek alapot „álláspontjuknak”. A hagyományra – a hosszú, történelmi múltra, a Pascallal, Descartes-tal való vérségi kapcsolatokra – hivatkozva mondják a zsidóknak: sosem fogtok ebbe a közösségbe tartozni.
Frantz Fanon, Peau noire, masques blancs[1]

Ez a könyv magától értetődően ott kezdődik, ahol a fasiszta politika következetesen felfedezni véli saját eredetét: a múltban. A fasiszta politika egy tiszta, mitikus múltat idéz fel, amely tragikusan megsemmisült. A nemzet meghatározásának módjától függően a mitikus múlt lehet a vallás tekintetében tiszta, a rassz tekintetében tiszta, a kultúra tekintetében tiszta, vagy ezek kombinációja. A fasiszta mitológiaépítésnek azonban mindig hasonló a szerkezete. A fasiszta mitikus múltat minden esetben a patriarchális család szélsőséges változata uralja, még néhány nemzedékkel ezelőtt is. Messzebbre visszatekintve a mitikus múlt a nemzet dicsőségének kora volt, ahol a hódító háborúkat hazafi tábornokok vezették, a hadseregben szolgáló honfitársak ép testű, hű harcosok voltak, akiknek feleségei otthon nevelték a következő nemzedéket. A jelenben ezek a mítoszok a nemzet identitásának alapjává válnak a fasiszta politikában.

A szélsőséges nacionalisták retorikájában ezt a dicsőséges múltat romba döntötte a globalizáció, a liberális kozmopolitizmus, valamint az „egyetemes értékek”, például az egyenlőség iránti hódolat. Ezek az értékek meggyengítették a nemzetet a rá leselkedő valós, fenyegető kihívásokkal szemben.

Ezek a mítoszok általában a sosem létezett múltbeli egységesség fantáziáján alapulnak, amely tovább él a nagyvárosi liberális dekadenciától viszonylag érintetlen kisvárosok és vidék hagyományaiban. Ez a nyelvi, vallási, földrajzi vagy etnikai egységesség tökéletesen megszokott lehet a nacionalista mozgalmakban, a fasiszta mitológia azonban olyan dicsőséges nemzeti múltat teremt, amelyben a kiválasztott nemzet tagjai mások fölött uralkodtak, hódításaik és civilizációépítő vívmányaik nyomán. Például a fasiszta képzelet mindig hagyományos, patriarchális nemi szerepeket vetít a múltba. A mitikus múlt felépítése a tekintélyelvű, hierarchikus ideológiát támasztja alá. Az, hogy a múltbeli társadalmak ritkán voltak olyan patriarchálisak – vagy akár olyan dicsőségesek –, mint amilyennek a fasiszta ideológia láttatja őket, mellékes. Az elképzelt történelem igazolja a hierarchia fenntartását a jelenben, és előírja, hogyan kell kinéznie és működnie napjaink társadalmának.

1922-ben, a nápolyi Fasiszta Kongresszuson mondott beszédében Benito Mussolini kijelentette:

Megteremtettük saját mítoszunkat. A mítosz: hit, szenvedély. Nem szükséges, hogy a mítosz valóság legyen… A mi mítoszunk a nemzet, a mi mítoszunk a nemzet nagysága! És ennek a mítosznak, ennek a nagyságnak – amelyet teljes valósággá akarunk alakítani – mindent alárendelünk.[2]

Mussolini világosan kimondja, hogy a fasiszta mitikus múlt szándékosan mitikus. A mitikus múlt arra szolgál, hogy a nosztalgia érzelmét a fasiszta ideológia pilléreinek – a tekintélyelvűségnek, a hierarchiának, a tisztaságnak és a harcnak – a szolgálatába állítsa.

A mitikus múlt megteremtésével a fasiszta politika kapcsolatot teremt a nosztalgia és a fasiszta eszmények megvalósítása között. A német fasiszták határozottan és nyíltan nagyra értékelték a mitológiai múlt stratégiai használatát. Alfred Rosenberg vezető náci ideológus, a Völkischer Beobachter (Népi Figyelő) című prominens náci újság szerkesztője ezt írta 1924-ben: „Saját mitológiai múltunk és saját történelmünk megértése és tisztelete az első számú feltétele annak, hogy a következő nemzedék erősebben kötődjön Európa eredeti szülőföldjének talajába.”[3] A fasiszta mitikus múlt arra szolgál, hogy segítsen megváltoztatni a jelent.

Jason Stanley Így működik a fasizmus című könyve 2021. december 15-én jelenik meg Piróth Attila fordításában, a Théâtre le Levain (Kovász Színház) gondozásában. A könyv terjesztő partnere, a Budapesti Teleki Téka elővásárlási-támogatási kampányt indít. Azoknak a támogatóknak és elővásárlóknak, akik rendelésüket a Teleki Téka oldalán november 29-ig leadják, lehetőségük lesz arra, hogy nevük támogatóként szerepeljen a könyvben. Részletek itt olvashatók.

A patriarchális család eszményét a fasiszta politikusok igyekeznek a társadalomban megvalósítani – vagy, saját megfogalmazásuk szerint, visszatérni hozzá. A patriarchális családot mindig a nemzet hagyományainak központi elemeként mutatják be, amely nemrég kopott meg a liberalizmus és a kozmopolitanizmus térhódítása nyomán. De miért stratégiai jelentőségű a patriarchális berendezkedés a fasiszta politika számára?

A fasiszta társadalomban a nemzet vezetője hasonló szerepet tölt be, mint az apa a hagyományos patriarchális családban. A vezető a nemzet atyja, akinek erejéből és hatalmából fakad törvényes tekintélye – éppúgy, ahogy a patriarchátusban a családapa erejét és hatalmát szokás gyermekei és felesége fölötti végső erkölcsi tekintélye forrásának tekinteni. A vezető gondoskodik nemzetéről, ahogy a hagyományos családot az apa tartja el. A patriarchális apa tekintélye az erejéből származik, márpedig az erő a fő tekintélyelvű érték. A nemzet múltját a patriarchális családszerkezetre alapozva bemutató fasiszta politika nosztalgiával itatja át a hierarchikus, tekintélyelvű szervező struktúrát, amelynek legtisztább reprezentációja ezekben az eszményekben ölt testet.

Gregor Strasser a nemzetiszocialista – náci – Reich propagandafőnöke volt az 1920-as években, mielőtt Joseph Goebbels váltotta volna e tisztségben. Strasser szerint „a férfi számára a katonai szolgálat a részvétel legmélyebb, legértékesebb formája – a nő számára pedig az anyaság!”[4] Paula Siber, a Német Nők Egyesületének vezetője a nemzetiszocialista állam nőpolitikáját tükrözni hivatott 1933-as dokumentumban kijelentette, hogy „nőnek lenni annyit jelent, mint anyának lenni, mint a lélek minden tudatos erejével bizonyságot tenni az anyaság értéke mellett, és az élet törvényévé emelni azt… a nemzetiszocialista nő legmagasabb hivatása nem csupán gyermekeket szülni, hanem tudatosan, női szerepe és kötelessége iránti teljes odaadással felnevelni gyermekeit népe számára.”[5] Richard Grunberger, a nemzetiszocializmust kutató brit történész szerint „a náci gondolkodás veleje a nőkérdésben az a dogma volt, hogy a nemek közti egyenlőtlenség ugyanúgy megváltoztathatatlan, mint a rasszok közti.”[6] „Genderpolitika: nők a náci Németországban” című 1991-es cikkében Charu Gupta történész odáig megy, hogy kijelenti: „A nők elnyomása a náci Németországban az antifeminizmus legszélsőségesebb példáját szolgáltatja a 20. században.”[7]

A nemi szerepek fenti eszményei ma újra meghatározzák a politikai mozgalmakat. 2015-ben a jobboldali Jog és Igazságosság (Prawo i Sprawiedliwość, PiS) párt többséget szerezve győzött a lengyel parlamenti választásokon, és Lengyelország domináns pártjává lépett elő. A PiS jelenleg a vidéki Lengyelország konzervatív keresztény társadalmi hagyományaihoz való visszatérést tartja a legfontosabb küldetésének. A párt bevándorlásellenes, és legtöbb politikusa nyíltan irtózik a homoszexualitástól. Az Európai Unió elítélte a párt legantidemokratikusabb intézkedéseit, például azokat a törvényeket, amelyek lehetővé teszik a kormány miniszterei (a PiS tagjai) számára, hogy teljes ellenőrzést gyakoroljanak az állami média fölött, és elbocsáthassák, illetve szerződtethessék a lengyel rádió- és televízióállomások vezetőit. Nemzetközileg azonban a párt szélsőséges genderpolitikai nézetei a legismertebbek. Az abortusz már korábban is tilos volt Lengyelországban, kizárólag a magzat súlyos és visszafordíthatatlan károsodása, az anya komoly veszélyeztetettsége, illetve a nemi erőszak és a vérfertőzés jelentett kivételt. A PiS által benyújtott új törvényjavaslat törölné a nemi erőszakot és a vérfertőzést az abortusz tilalma alóli kivételek közül, és börtönbüntetéssel sújtaná azokat a nőket, akik művi terhességmegszakítással élnek. A törvényjavaslat csak a nők hatalmas felzúdulása és a Lengyelország-szerte tömeges tüntetések miatt nem ment át.[8]

Az Egyesült Államokban és világszerte is egyre nagyobb teret nyernek a nemekről vallott hasonló elképzelések, amelyeket gyakran történelmi hivatkozásokkal támasztanak alá. 2017 májusában Andrew Auernheimer, alias weev, a prominens amerikai neonáci az Andrew Anglin által szerkesztett The Daily Stormer online fasiszta újságban tette közzé „Mégis, mik azok a hagyományos nemi szerepek?” című cikkét. Ebben azt állítja, hogy a nőkre hagyományosan tulajdonként tekintettek minden európai kultúrában, a zsidó társadalmak és egyes cigány csoportok kivételével, amelyek anyaági leszármazásúak voltak:

Ezért támadták a zsidók oly bőszen ezeket az eszméket, mivel a tulajdon apaági öröklése eredendően sérti az ő kultúrájukat. Csak a judaizmus ügynökeinek szervezett felforgatása miatt él Európában az az abszurd elképzelés, hogy a nők független entitások.[9]

A huszadik századi nácizmus érveit szajkózó weev szerint a patriarchális nemi szerepek meghatározók Európa történelme szempontjából, és részei a fehér Európa „dicsőséges múltjának”.

Weev írásában a múltra hivatkozva támasztja alá a hagyományos nemi szerepeket, és választja külön azokat a csoportokat, amelyek vélhetően tartották magukat ezekhez és azokat, amelyek nem. A náci Németországtól napjainkig az ilyen bosszúvágyó megkülönböztetés a népirtásig eszkalálódhat. A Hutu Power mozgalom egy fasiszta etnikai felsőbbrendűségi mozgalom volt, amely az 1994-es ruandai népirtás előtti években erősödött meg. 1990-ben a mozgalom Kangura című újságja közzétette a Hutu Tízparancsolatot. Az első három a nemekhez kapcsolódik. Az első parancsolat árulónak nyilvánít mindenkit, aki tuszi nőt vesz feleségül, és ezáltal beszennyezi a tiszta hutu vérvonalat. A harmadik felszólítja a hutu nőket, hogy térítsék észhez férjeiket, fivéreiket, fiaikat, nehogy tuszi nőket vegyenek el. A második parancsolat így szól:

  1. Minden hutunak tudnia kell, hogy hutu lányaink méltóságteljesebbek és lelkiismeretesebbek női, asszonyi és családanyai szerepükben. Talán nem szépek, jó titkárok és becsületesebbek?

A Hutu Power ideológiájában a hutu nők csak feleségként és anyaként léteznek, akikre a hutu etnikai tisztaság szent felelősségét bízták. Az etnikai tisztaság hajszolása a tuszik legyilkolásának fő igazolása volt az 1994-es népirtás során.

A nemeket megkülönböztető nyelvhasználat és a nők szerepköreire és különleges értékére vonatkozó utalások persze gyakran a következmények mérlegelése nélkül kerülnek be a politikai beszédekbe. A 2016-os amerikai elnökválasztási kampányban előkerült egy videó Donald Trump republikánus elnökjelöltről, amelyben a nőket durván lealacsonyító megjegyzéseket tesz. Mitt Romney, a Republikánus Párt 2012-es elnökjelöltje úgy nyilatkozott, hogy Trump megjegyzései „lealacsonyítják asszonyainkat, lányainkat”. Paul Ryan, a képviselőház republikánus elnöke szerint „a nőket védelmezni és mélyen tisztelni kell, nem pedig tárgyiasítani”. Mindkét megjegyzésből süt a Republikánus Párt politikájára oly jellemző patriarchális ideológia. A két megszólaló szorítkozhatott volna a tények legközvetlenebb ismertetésére, vagyis hogy Trump megjegyzése lealacsonyítja polgártársaink felét. Ehelyett Romney megjegyzése, amelynek nyelvezete a Hutu Tízparancsolatot idézi, kizárólag a családbeli hagyományosan alárendelt szerepükben említi a nőket, mint „asszonyainkat, lányainkat” – még csak nem is úgy, mint nővéreinket. Amikor pedig Paul Ryan a „tisztelet” tárgyaként, nem pedig azonos tiszteletet érdemlő személyként jellemzi a nőket, azzal tárgyiasítja őket – ugyanabban a mondatban, amelyben ezt elítéli.

A fasiszta politikában a patriarchális család a nemzeti hagyományok szélesebb narratívájába ágyazódik. Orbán Viktor magyar miniszterelnök 2010-ben lépett hivatalba. Az ő felügyelete alatt rombolták le az ország liberális intézményeit, hogy létrejöhessen az, amit Orbán nyíltan illiberális államnak nevezett. 2011 áprilisában Orbán vezénylete alatt hatályba lépett „Magyarország Alaptörvénye”, az ország új alkotmánya. Az Alaptörvény célját világosan kimondja a bevezetőként szolgáló „Nemzeti hitvallás”, amely Szent István király dicséretével kezdődik, aki „ezer évvel ezelőtt szilárd alapokra helyezte a magyar államot, és hazánkat a keresztény Európa részévé tette”. A Nemzeti hitvallás ezután büszkén megemlékezik arról, hogy „népünk évszázadokon át harcokban védte Európát” (vélhetően a muszlim Oszmán Birodalomtól). Emellett elismeri „a kereszténység nemzetmegtartó szerepét”, és vállalja, hogy „örökségünket […] ápoljuk és megóvjuk”. A Nemzeti hitvallás a vége felé kiemeli, hogy „múlhatatlanul szükségünk van a lelki és szellemi megújulásra”, és utat mutat a következő nemzedékek számára, akik majd a remények szerint „ismét naggyá teszik Magyarországot”.

Az Alaptörvény első szakaszának címe „Alapvetés”; ennek cikkeit betűk jelölik. Az L) cikk teljes terjedelmében így szól:

  1. Magyarország védi a házasság intézményét mint férfi és nő között, önkéntes elhatározás alapján létrejött életközösséget, valamint a családot mint a nemzet fennmaradásának alapját. A családi kapcsolat alapja a házasság, illetve a szülő-gyermek viszony.
  2. Magyarország támogatja a gyermekvállalást.
  3. A családok védelmét sarkalatos törvény szabályozza.

A második szakasz címe „Szabadság és felelősség”; ennek cikkeit római számok jelölik. A II. cikk az abortusz tilalmát fejezi ki:

Az emberi méltóság sérthetetlen. Minden embernek joga van az élethez és az emberi méltósághoz, a magzat életét a fogantatástól kezdve védelem illeti meg.

Az üzenet világos: a patriarchátus a múlt erényes berendezkedése, amelynek védelmét a liberalizmustól az ország alaptörvényébe kell foglalni. A fasiszta politikában a betolakodó liberális eszmények és velejáróik által fenyegetett patriarchális múlt mítoszai arra szolgálnak, hogy pánikhangulatot keltsenek a magasabb rendű státusz elvesztése miatt a férfiak körében, valamint azt illetően, hogy a domináns csoport képes-e megvédeni tisztaságát és státuszát az idegen betolakodóktól.

Jason Stanley: Így működik a fasizmus

[1] – (Fekete bőr, fehér maszkok) (1952)

[2] – „Fascism’s Myth: The Nation”, in Roger Griffin, szerk., Fascism (Oxford: Oxford University Press, 1995), 43–44.

[3] – Alfred Rosenberg, „The Folkish Idea of State”, in Nazi Ideology Before 1933: A Documentation, szerk. Barbara Miller Lane és Leila J. Rupp (Austin: University of Texas Press, 1978), 60–74, 67.

[4] – „Motherhood and Warriorhood as the Key to National Socialism”, in Griffin, Fascism, 123.

[5] – „The New German Woman”, in Griffin, Fascism, 137.

[6] – Richard Grunberger, The 12-Year Reich: A Social History of Nazi Germany 1933–45 (New York: Da Capo Press, 1971), 252–53.

[7] – Charu Gupta, „Politics of Gender: Women in Nazi Germany”, Economic and Political Weekly 26:17 (1991. április), 40–48.

[8] – 2020 januárjában az újabb tüntetéshullám dacára törölték a kivételek közül a magzat súlyos és visszafordíthatatlan károsodását. (A fordító.)

[9]weev, „Just What Are Traditonal Gender Roles?The Daily Stormer, 2017. május.

Kiemelt kép: MTI/Czeglédi Zsolt