Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Jason Stanley: Áldozati tudat

A perspektíva, hogy közösködni kell az állampolgárságon és a hatalmon a kisebbségekkel, elnyomottságérzetet kelt a domináns csoportokban. Ennek kiaknázása a jelenlegi nemzetközi fasiszta politika egyik univerzális eleme – érvel Jason Stanley Így működik a fasizmus c. könyvében. A hamarosan magyarul is megjelenő könyv elővásárlási kampányának keretében november folyamán több szemelvényt is közlünk a fordításból, amely a lapunkba is rendszeresen fordító Piróth Attila munkája. Alább a kötet hatodik fejezetének egy részletét adjuk közre.

Áldozati tudat

A fasiszta politikában az egyenlőség és a diszkrimináció egymással ellentétes fogalmai összekeverednek. Az 1866-os polgárjogi törvény a déli államokban újonnan felszabadított fekete amerikaiakat az Egyesült Államok állampolgáraivá tette, és védte polgárjogaikat. A törvényt 1866. március 14-én fogadta el a Képviselőház és a Szenátus. Még ugyanabban a hónapban Andrew Johnson elnök megvétózta, arra hivatkozva, hogy „a törvény a színesbőrű faj biztonsága érdekében olyan biztosítékokat vezet be, amelyek végtelenül meghaladják mindazt, amit az Általános Kormányzat valaha is biztosított a fehér faj számára”. Ahogy W.E.B. du Bois megjegyzi, a feketék jövőbeli egyenlőségéhez vezető út elején nyújtott minimális biztosítékokat Johnson „a fehér faj elleni diszkriminációként” fogta fel.[1]

Ma a fehér amerikaiak erősen túlbecsülik, mekkora előrelépést sikerült tenni a faji egyenlőség irányába az Egyesült Államokban az elmúlt ötven évben.

A fekete és fehér amerikaiak közötti gazdasági egyenlőtlenség durván akkora, mint a rekonstrukció idején volt: az átlagos fehér család által felhalmozott vagyon húszszorosa az átlagos fekete család által felhalmozottnak

– amint azonban Jennifer Richeson, Michael Kraus és Julian Rucker „Americans Misperceive Racial Economic Equality” (Az amerikaiak tévesen érzékelik a faji gazdasági egyenlőséget) című 2017-es cikke rámutat, a fehér amerikaiak ennek túlnyomórészt nincsenek tudatában, és azt hiszik, hogy a faji egyenlőtlenség gazdasági szempontból drámai módon csökkent.[2] Donald Trump rajongóinak 45 százaléka van meggyőződve arról, hogy a fehéreké a bőrszín szerint leghátrányosabban megkülönböztetett csoport, 54 százalékuk pedig arról, hogy a keresztényeké a legüldözöttebb vallási csoport Amerikában. Természetesen döntő különbség van az ellenszenv és az elnyomás érzése, illetve a valódi egyenlőtlenség és diszkrimináció között.

Jason Stanley Így működik a fasizmus című könyve 2021. december 15-én jelenik meg a lapunkba is rendszeresen fordító Piróth Attila fordításában, a Théâtre le Levain (Kovász Színház) gondozásában. A könyv terjesztő partnere, a Budapesti Teleki Téka elővásárlási-támogatási kampányt indít. Azoknak a támogatóknak és elővásárlóknak, akik rendelésüket a Teleki Téka oldalán november 29-ig leadják, lehetőségük lesz arra, hogy nevük támogatóként szerepeljen a könyvben. Részletek itt olvashatók. Az elővásárlási kampány keretében több kapcsolódó szöveget, így szemelvényeket is közlünk a könyvből.

A szociálpszichológia régóta vizsgálja azt a tényt, hogy amikor a hagyományosan kisebbségi csoportok tagjainak képviselete megerősödik, azt a domináns csoportok többféleképpen is fenyegetőnek élik meg.[3] Újabban egyre szélesebb körű szociálpszichológiai bizonyítékok támasztják alá azt a megfigyelést, hogy a domináns csoportban az elnyomottság érzetét kelti az a kilátás, hogy a hatalmat egyenlően kell megosztani a kisebbségi csoportok tagjaival. A közelmúltban nagy figyelmet kapott az Egyesült Államokban az a felvetés, hogy 2050-re az USA „többségében kisebbségi” ország lesz, vagyis a fehérek már nem fogják az amerikaiak többségét kitenni. A felvetés hatásosságát kihasználva néhány szociálpszichológus megvizsgálta, mi történik, amikor fehér amerikaiakat szembesítenek ezzel.

Egy 2014-es tanulmányban két pszichológus, Maureen Craig és Jennifer Richeson azt találta, hogy a „többségében kisebbségi” országgá való közelgő átalakulás egyszerű kihangsúlyozása jelentősen fokozza a jobboldali közpolitikák támogatottságát a politikailag el nem kötelezett fehér amerikaiak körében.[4] Konkrétan: amikor az ország népességének küszöbön álló eltolódásáról olvastak – vagyis arról, hogy lakosság többségében fehér helyett többségében nem fehér lesz –, a vizsgálat fehér amerikai alanyai kevésbé mutatkoztak hajlamosnak a pozitív diszkrimináció támogatására, hajlamosabbnak mutatkoztak a bevándorlás korlátozására, és, talán meglepetésre, nagyobb valószínűséggel támogatták az olyan „rasszsemleges” konzervatív szakpolitikákat, mint amilyen a védelmi kiadások növelése. A kutatást összefoglaló, hamarosan megjelenő áttekintő cikkben a következőket írja Maureen Craig, Julian Rucker és Jennifer Richeson: „[E]gyre több munka talál világos bizonyítékot arra, hogy a fehér amerikaiak (azaz a jelenlegi többségi rassz) a küszöbön álló »többségi-kisebbségi« átmenetet saját domináns (társadalmi, gazdasági, politikai és kulturális) státuszára nézve fenyegetésként éli meg.”[5] Ez a fenyegetettségérzés politikailag kiaknázható, és a jobboldali mozgalmak támogatására fordítható. Ez nem csak az Egyesült Államokra jellemző, sokkal inkább a csoportpszichológia általános vonása.

Annak perspektívája, hogy közösködni kell az állampolgárságon és a hatalmon a kisebbségekkel, elnyomottságérzetet kelt a domináns csoportokban. Ennek kiaknázása a jelenlegi nemzetközi fasiszta politika univerzális eleme.

Ahhoz, hogy mérlegelni lehessen, valóban áldozat-e, aki annak érzi magát, kulcsfontosságú megérteni a hatalom dinamikáját a társadalomban. Az egyenlőségre irányuló nacionalizmus maga is könnyen elnyomóvá válhat, ha nem kap kellő figyelmet a hatalom eltolódása. Számos példa van arra, hogy az elnyomás tökéletesen hiteles történeteiből problematikus nacionalista érzések fakadhatnak. A szerbeket kétségkívül elnyomták a múltban. Nem szükséges visszanyúlni a szerbek nemzeti haragjának és identitásának forrásaként szolgáló 1389-es rigómezei (koszovói) csatáig, hogy ilyen elnyomást lássunk; elég a második világháborúig visszatekinteni, ahol a szerbeket tömegesen gyilkolták le a koncentrációs táborokban. A ma élő szerb családokban nem kell túl mélyre ásni ahhoz, hogy feltáruljon az üldöztetés hagyatéka. A szerb nacionalisták ezzel a hagyatékkal igazolták a még kisebb hatalommal rendelkező, még inkább marginalizált helyi muszlim lakosság üldözését.

1986-ban a Szerb Művészeti és Tudományos Akadémia közzétett egy memorandumot. Széles körben úgy tartják, hogy ez vetette meg a mérgező szerb nacionalizmus alapjait – mely utóbb hatalmas vérontáshoz vezetett az egykori Jugoszláviában. A dokumentum hasznos útmutatóként szolgál az elnyomott áldozat és az elnyomó nacionalista érzelem közötti kapcsolat megértéséhez. Akkoriban Koszovó tartomány lakosainak albán etnikumú többsége nagyobb autonómiát követelt. A dokumentum szerzői úgy jellemzik a Koszovóban élő szerb etnikai kisebbséggel szembeni albán bánásmódot, mint „a szerb lakossággal szembeni fizikai, politikai, jogi és kulturális népirtást”. Kijelentik: „egyetlen más jugoszláv nemzetnek sem tiporták el oly brutálisan a kulturális és spirituális integritását, mint a szerb nemzetnek. Senki másnak nem rombolták le, nem pusztították el az irodalmi és művészeti örökségét olyan mértékben, mint a szerbeknek.” Szerbia elleni „következetes gazdasági diszkriminációról” beszélnek, és hajthatatlan „gazdasági alárendeltségről”. Kijelentik, hogy az „e köztársaság ellen folytatott megtorló politika az idő előrehaladtával mit sem vesztett hevességéből. Mi több, saját sikerén felbátorodva tovább erősödött, a népirtás határáig.” A dokumentum a szerbek elnyomásának drámaian túlzó narratíváját használva szólít fel az etnikai szerbek védelme, valamint a Szerbia hagyományos történelme és kultúrája melletti újbóli elköteleződésre.

„Tarts ki a büszkeség mellett. A nép ezt kívánja.” Fotó: Ziegler175 / Wikipedia.

Slobodan Milošević 1989-től 1997-ig volt Szerbia elnöke. 1989. június 28-án a rigómezei csatatéren mondott beszédet az ütközet hatszázadik évfordulója alkalmából összegyűlt nagy tömegnek. Az oszmánoktól elszenvedett vereségért, valamint „Szerbia hat teljes évszázadon át elszenvedett sorsáért” Milošević a szerb egység hiányát – vagyis a szerb nacionalista szellem kudarcát – okolta. Kiemelte, hogy a szerbek nacionalista büszkeség terén vallott kudarca az évszázadok során olyan „megaláztatást” és „agóniát” eredményezett, amely túltett a több százezer szerbet legyilkoló fasiszta rémuralmon is. Milošević szerint a több évszázados borzalmaknak egyedül a nemzeti egység – másként fogalmazva: a szerb nacionalista program – felvállalásával lehet véget vetni. A szerb elnyomottság narratívája politikai győzelemre segítette Miloševićet. Emellett brutális háborúk egész sorának igazolására szolgált, egyebek között Koszovóban is, amelynek nyomán Miloševićet a Hágai Nemzetközi Törvényszék Koszovó albán lakossága elleni népirtással és emberiesség ellen elkövetett bűntettekkel vádolta. Nem fér kétség ahhoz, hogy a szerbeket a múltban többféle hatalom is elnyomta. Az azonban alig számított, hogy a Milošević által célba vett csoportok közül soknak semmi köze nem volt a szerbek elleni elnyomáshoz. Szerbia közelmúltbeli, demagóg nacionalisták uralma alatti történelme jól mutatja, hogyan képes a fasiszta politika a múltbeli elnyomás történetét a kitalált ellenségek elleni katonai mozgósítás szolgálatába állítani.

Az áldozati tudat elsöprő erejű érzelem, amely elfedi az egyenlőségre törekvő és az uralomra törekvő nacionalista mozgalmak közti ellentmondást. Amikor a hatalmon lévő csoportok az elnyomottak nacionalizmusának maszkját öltik magukra, vagy a múltbeli tényleges elnyomást használják saját hegemóniájuk megerősítésére, azzal aláássák az egyenlőséget. Amikor az izraeli jobboldal a zsidók elnyomásának kétségbevonhatatlan történetét használva próbálja igazolni a palesztin területek és életek fölötti zsidó uralmat, azzal az elnyomottságérzetre támaszkodva igyekszik elmosni az egyenlő tiszteletért és az uralomért folytatott harc közti különbséget. Az elnyomás komoly, tettekre sarkalló erő, de az, hogy ki alkalmazza, mikor, milyen körülmények között és ki ellen, mindig is kulcskérdés marad.

A nacionalizmus a fasizmus központi eleme. A fasiszta vezető a kollektív áldozati tudatra rájátszva teremti meg a csoportidentitás érzetét, amely természeténél fogva ellentétes a liberális demokrácia kozmopolita szellemével és individualizmusával. A csoportidentitás sok mindenen alapulhat, például bőrszínen, valláson, hagyományon, etnikai származáson. De mindig egy másikkal szembeállítva jelenik meg, akitől a nemzetet meg kell védeni. A fasiszta nacionalizmus veszélyes „őket” teremt, akiktől óvakodni kell, akikkel alkalomadtán harcolni kell, akiket ellenőrizni kell ahhoz, hogy a csoport méltósága helyreállhasson.

2017. október 12-én Orbán Viktor magyar miniszterelnök beszédet mondott a keresztényüldözésről szóló nemzetközi konzultáción Budapesten. Beszédét azzal kezdte, hogy az európai keresztényüldözés „kétségkívül igazságtalan, diszkriminatív, néha fájdalmas”. Ezután Magyarországot méltatta, mint a keresztény Európa hagyományos védelmezőjét, majd kijelentette: „Tény, hogy a kereszténység ma a világ legüldözöttebb vallása”, és ennek folytán „az európai életforma jövője és a mi identitásunk is kockán forog”. Úgy fogalmazott: „a minket fenyegető legnagyobb veszély a keresztény gyökereit megtagadó Európa közömbös és közönyös némasága”. Az Európa keresztény gyökerei iránti, potenciálisan katasztrofális közömbösség a nagyvonalú bevándorláspolitikában nyilvánul meg: „Európa szellemi és politikai vezetőinek egy csoportja egy olyan kevert társadalmat akar létrehozni Európában, amely néhány emberöltő alatt teljesen megváltoztatja a mi kontinensünk kulturális és etnikai arculatát, vele együtt keresztény mivoltát.”

Orbán beszéde a fasiszta politika teljes áldozattani arzenálját felvonultatja. Felkorbácsolja a bevándorlókkal szembeni irracionális félelmeket, és Magyarországnak mint a keresztény Európa állítólagos védelmezőjének a mitikus múltjára hivatkozva önmagát harcos vezérként állítja be, aki kellően bátor ahhoz, hogy megvédje a keresztény Európát

– amelyet veszélybe sodort a liberális elit („Európa szellemi és politikai vezetőinek egy csoportja”), hiszen hagyná aláásni „a világ legüldözöttebb vallását” azáltal, hogy bevándorlóként „veszélyes szélsőséges embereket” engedne be. A brutális külföldi háborúk menekültjei Orbán szemében komoly betolakodó erők, akik „ötödik hadoszlopot” igyekeznek felállítani a keresztény Európa falain belül. Orbán azt kéri hallgatóságától, hogy „tegyék félre az emberi jogi óvatosságot” (figyelmen kívül hagyva annak keresztény hagyományait) és más idejétmúlt elképzeléseket. Hallgatóságát mint az üldözések áldozatait arra sürgeti, álljanak mögé, amint visszavezeti Magyarországot dicsőséges múltjába, amikor a keresztény Európa mitikus védelmezője volt a barbár, törvénytelen hordákkal szemben.

 

[1] – W.E.B. Du Bois, Black Reconstruction in America: 1860–80 (New York: Free Press, 1935), 283.

[2] – Michael Kraus, Julian Rucker és Jennifer Richeson, „Americans Misperceive Racial Economic Equality”, Proceedings of the National Academy of Sciences of the United States of America 114:39, 10324–31.

[3] – Az egyik klasszikus cikk: Herbert Blumer, „Race Prejudice as a Sense of Group Position”, Pacific Sociological Review 1:1 (Spring 1958): 3–7.

[4] – Maureen Craig és Jennifer Richeson, „On the Precipice of a »Majority-Minority« America: Perceived Status Threat from the Racial Demographic Shift Affects White Americans’ Political Ideology”, Psychological Science 25:6 (2014): 1189–97.

[5] – M. A. Craig, J. M. Rucker és J. A. Richeson, „Racial and Political Dynamics of an Approaching »Majority-Minority« United States”, Annals of the American Academy of Political and Social Science (2018).