Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Jason Stanley: Mi a fasizmus?

December közepén jelenik meg magyarul Jason Stanley, a Yale Egyetem filozófia professzorának 2018-as könyve, az Így működik a fasizmus. A könyv elővásárlási kampányát a Mérce is támogatja, a következő hetekben több szemelvényt is közlünk a magyar fordításból, amely a lapunkba is rendszeresen fordító Piróth Attila munkája. Elsőként a kötet Bevezetőjét adjuk közre. 

Európából menekült szülők gyermekeként annak a hős nemzetnek a történetein nőttem fel, amely segített legyőzni Hitler seregeit, és megnyitni a liberális demokrácia páratlan korszakát nyugaton. Élete vége felé súlyos Parkinson-kórban szenvedő apám mindenképp meg akarta látogatni Normandia tengerpartját. Mostohaanyám vállára támaszkodva váltotta valóra élete álmát: végigsétált ott, ahol megannyi bátor amerikai fiatal vesztette életét a fasizmus elleni harcban. Bár családom tisztelte és ünnepelte ezt az amerikai örökséget, szüleim tudták, hogy az amerikai hősiesség és az amerikai szabadságeszmények nem mindig ugyanazt jelentették.

A második világháború előtt az amerikai hősiességet az új technológiát ünneplő Charles Lindbergh testesítette meg vakmerő repüléseivel – egyebek között ő repülte elsőként át az Atlanti-óceánt egyedül. Hírnevét és hősi státuszát kamatoztatva vezető alakja lett az America First (Amerika az első) mozgalomnak, amely ellenezte az Egyesült Államok hadba lépését a náci Németország ellen. 1939-ben „Aviation, Geography, and Race” (Repülés, földrajz és faj) címen a legamerikaibb folyóiratban, a Reader’s Digestben tett közzé egy esszét, amelyben a nácizmushoz hasonló ideológia mellett állt ki:

Ideje félretenni vitáinkat, és újra nekilátni Fehér sáncaink kiépítésének. Az idegen fajokkal kötött szövetség pusztán halált jelent számunkra. Rajtunk a sor, hogy óvjuk örökségünket a mongoltól, perzsától és mórtól, mielőtt elnyelne minket a végtelen idegen tenger.[1]

Ugyanabban az évben apám, Manfred, hatévesen megszökött a náci Németországból: több hónap bujkálás után anyjával, Ilsével repülőre szállt a berlini Tempelhof repülőtéren. 1939. augusztus 3-án, tengerjáró hajón érkeztek New Yorkba; a kikötő felé tartva a Szabadság-szobor előtt haladtak el. Az 1920-as és 30-as évekből megmaradt családi fényképalbumunk utolsó oldalán a Szabadság-szobor hat képe szerepel, egyre közelebbről.

Az Amerika az első mozgalom a profasiszta érzület nyilvános arca volt akkoriban az Egyesült Államokban.[2] A húszas-harmincas években sok amerikai osztotta Lindbergh nézeteit a bevándorlásról, mindenekelőtt a nem európaiak bevándorlásáról. Az 1924-es Bevándorlási törvény szigorúan korlátozta a bevándorlást az országba – konkrétan a nem fehérek és a zsidók bevándorlásának korlátozását célozta. 1939-ben az Egyesült Államok olyan kevés menekültet engedett át a határain, hogy kész csoda, hogy apám közéjük került.

2016-ban Donald Trump új életre keltette az „Amerika az első” szlogent, és adminisztrációja a hivatalba lépése utáni legelső héttől lankadatlanul igyekezett utazási tilalmat kiróni a bevándorlókra, köztük a menekültekre is, kifejezetten az arab országokat célba véve. Trump azt is megígérte, hogy deportálja az Egyesült Államokban okmányok nélkül tartózkodó több millió nem fehér közép- és dél-amerikai munkavállalót, és megszünteti azt a jogszabályt, amely védi a deportálástól e munkavállalók magukkal hozott gyermekeit. 2017 szeptemberében a Trump-adminisztráció az Egyesült Államokba beengedhető menekültek számát a 2018-as évre negyvenötezerben maximalizálta – ami a legalacsonyabb azóta, hogy az elnökök bevezették az ilyen korlátokat.

Trump az „Amerika az első” szlogennel Lindberghet idézte, és kampánya egyéb elemeivel is a múlt közelebbről meg nem határozott időszakára utalt, amikor arra szólított fel, hogy „tegyük újra naggyá Amerikát”. De pontosan mikor is volt Amerika nagy e kampány szemszögéből tekintve? A tizenkilencedik század folyamán, amikor az Egyesült Államok rabszolgasorban tartotta fekete lakosságát? A Jim Crow névvel fémjelzett időszakban, amikor a fekete amerikaiak délen nem szavazhattak? A Hollywood Reporternek 2016. november 18-án adott interjújában Steve Bannon, a beiktatás előtt álló elnök akkori főstratégája megemlítette, melyik évtized volt a legkiemelkedőbb a Trump-kampány szemszögéből: az elkövetkező időszak Bannon szerint „olyan izgalmas lesz, mint az 1930-as évek”. Vagyis az a korszak, amikor az Egyesült Államok a leginkább szimpatizált a fasizmussal.

Az elmúlt években világszerte több országon lett úrrá egyfajta szélsőjobboldali nacionalizmus, egyebek között Oroszországon, Magyarországon, Lengyelországon, Indián, Törökországon és az Egyesült Államokon. Az efféle jelenségek általánosítása mindig kényelmetlen feladat, hiszen az egyes országok kontextusa mindig egyedi. Azonban az általánosítás a jelen pillanatban mindenképpen szükséges. Könyvemben a „fasiszta” szót választottam az olyan típusú (etnikai, vallási, kulturális) ultranacionalizmus címkéjeként, amelyben a nemzetet a nevében megszólaló tekintélyelvű vezető saját személyében képviseli. Ahogy Donald Trump a Republikánus Nemzeti Konvención, 2016 júliusában mondott beszédében kijelentette: „Én vagyok a ti hangotok!”

Könyvemben a fasiszta politikát vizsgálom. Konkrétan: a fasiszta taktika mint a hatalom megszerzését szolgáló mechanizmus érdekel. Amikor az ilyen taktikát alkalmazók hatalomra kerülnek, az általuk bevezetett rezsimeket nagymértékben a konkrét történelmi körülmények határozzák meg. Németországban és Olaszországban eltérően zajlottak a dolgok. A fasiszta politika nem feltétlenül vezet expliciten fasiszta állam kialakulásához, de mindenféleképpen veszélyes.

A fasiszta politikának sokféle jól elkülöníthető stratégiai eleme van: a mitikus múlt, a propaganda, az értelmiségellenesség, a pótvalóság, a hierarchia, az áldozati tudat, a törvény és rend, a szexuális szorongás, az ország szívét jelentő vidék megszólítása, valamint a közjóléti szolgáltatások és az egység felszámolása.

Bár néhány elem védelme jogos és néha indokolt lehet, azok a történelmi pillanatok, amikor ezek egyetlen pártban vagy politikai mozgalomban fonódnak össze, veszélyesek. Ma az Egyesült Államokban egyre gyakrabban alkalmazzák ezeket a stratégiákat a republikánus politikusok. Az ilyen politika térhódítása intő jel kellene, hogy legyen a becsületes konzervatívok számára.

A fasiszta politika attól veszélyes, ahogy sajátos módon dehumanizálja a lakosság egyes szegmenseit; e csoportok kizárásával korlátozza az empátia képességét a többi állampolgár körében, ami az embertelen bánásmód igazolásához vezet – a szabadság megvonásától a tömeges bebörtönzéseken és kitoloncolásokon keresztül szélsőséges esetekben e csoportok tömeges megsemmisítéséig.

A népirtásokat és az etnikai tisztogatásokat rendszeresen megelőzi a könyvben tárgyalt politikai taktikák alkalmazása. A náci Németországban, Ruandában vagy a közelmúltban Mianmarban az etnikai tisztogatások áldozatai ellen hónapokon, éveken át rendszeres és súlyos retorikai támadásokat intéztek a vezetők és a sajtóorgánumok, mielőtt az ellenségeskedés népirtássá fajult volna. Ilyen előzmények mellett minden amerikainak nyugtalanítónak kellene találnia, hogy elnökjelöltként, majd elnökként Donald Trump nyilvánosan és nyíltan sértegette a bevándorlók csoportjait.

A fasiszta politika akkor is dehumanizálhatja a kisebbségi csoportokat, amikor nem alakul ki kifejezetten fasiszta állam.[3] Bizonyos tekintetben Mianmarban demokratikus átalakulás zajlik – a rohingya muszlimok ellen öt éven át folytatott brutális retorika mégis az egyik legnagyobb szabású etnikai tisztogatáshoz vezetett a második világháború óta.

A fasiszta politika legárulkodóbb jele a megosztás. Célja, hogy a lakosságot „miránk” és „őrájuk” ossza. Sokféle politikai mozgalom támaszkodik efféle megosztásra, például a kommunista politika az osztályok közti megosztást használja fegyverként. A fasiszta politika tárgyalásának kulcseleme a „mi” és „ők” közti, etnikai, vallási vagy rasszalapú megkülönböztetés konkrét határvonalának bemutatása, valamint annak ismertetése, hogy miként szolgál ez a megosztás az ideológia és végső soron a közpolitika alakítására. A fasiszta politika minden mechanizmusa ezt a megkülönböztetést igyekszik megalapozni vagy elmélyíteni.

A fasiszta politikusok úgy támasztják alá elképzeléseiket, hogy a történelem közös értelmezését lerombolják, és helyette mitikus múltat építenek fel, amely támogatja a jelenről alkotott eszményképüket. Átírják a lakosság közös valóságértelmezését az eszmények nyelvét kiforgató propagandával, és értelmiségellenesen lépnek fel, megtámadva az egyetemeket és az oktatási rendszereket, amelyek kétségbe vonhatnák elképzeléseiket. Végezetül ezekkel a technikákkal a fasiszta politika pótvalóságot hoz létre, amelyben az összeesküvés-elméletek és az álhírek lépnek az értelmes vita helyébe.

Jason Stanley: Így működik a fasizmus

Ahogy a valóság közös értelmezése szétporlad, a fasiszta politika helyet szorít a veszélyes, hamis hiedelmeknek, amelyek gyökeret eresztenek. Először a fasiszta ideológia igyekszik természetesként elfogadtatni a csoportok közti különbségeket, és ezáltal az emberek érték szerinti hierarchiáját tudományos alapokon álló, magától értetődő jelenségként beállítani. Amikor a társadalmi rangsorolás és a megosztottság megszilárdul, a csoportok közti félelem váltja fel a megértést. A kisebbségi csoport bármilyen előrelépése azt az érzést szítja fel a domináns csoportban, hogy ők áldozatok. A tömegek számára vonzó a törvény és rend politikája, amely különválaszt „minket”, törvénytisztelő állampolgárokat „tőlük”, a törvényt semmibe vevő bűnözőktől, akiknek viselkedése egzisztenciális fenyegetést jelent a nemzetre. A szexuális szorongás is tipikus eleme a fasiszta politikának, mivel a nemek közti növekvő egyenlőség fenyegetést jelent a patriarchális hierarchiára.

Ahogy a „tőlük” való félelem nő, egyre inkább „mi” képviselünk mindent, ami erényes. „Mi” élünk vidéken, ahol az ország szíve dobog, ahol a nemzet értékei és hagyományai csodával határos módon tisztán fennmaradtak, dacára annak a fenyegetésnek, amelyet a nagyvárosok kozmopolitizmusa, valamint a liberális tolerancián felbátorodott, ott élő kisebbségek hordái jelentenek. „Mi” keményen dolgozunk, és büszkén valljuk, hogy kiérdemeltük a minket megillető helyet, mert megküzdöttünk érte. „Ők” lusták, az általunk megtermelt javakból élnek, kihasználva a jóléti rendszerünket vagy a korrupt intézményeket, például a szakszervezeteket, amelyek megrövidítik a becsületes, keményen dolgozó embereket. „Mi” hasznot hozók vagyunk, „ők” hasznot húzók.

Sok ember nincs tisztában a fasizmus ideológiai szerkezetével – azzal, hogy a fasiszta politika egyes mechanizmusai egymásra épülnek. Nem ismerik fel, mennyire összefonódnak egymással azok a politikai szlogenek, amelyeket ismételtetnek velük. Ezt a könyvet annak reményében írtam, hogy vele olyan kritikus eszközt adhatok az állampolgárok kezébe, amely segít különbséget tenni a liberális demokratikus politika legitim taktikái és a fasiszta politika gyűlöletes taktikái között.

Az Egyesült Államok történelmében egyaránt megtaláljuk a legkiválóbb liberális demokrácia hagyományát és a fasiszta elképzelések gyökereit. (Hitler mind a Konföderáció időszakából, mind a „Jim Crow” szegregációs törvényekből ihletet merített.) A második világháború borzalmait követően – amelynek során menekültek tömegei keltek útra a fasiszta rezsimek elől – az 1948-ban kiadott Emberi jogok egyetemes nyilatkozata minden emberi lény méltóságát kimondta. A dokumentum szövegezésének és elfogadtatásának fő szorgalmazója Eleanor Roosevelt korábbi first lady volt. A nyilatkozat a háború utáni Egyesült Államok, valamint az újonnan megalakult Egyesült Nemzetek Szervezete eszményeit tükrözte. Bátor állásfoglalás volt, amely megújította és tágította az emberiség fogalmának liberális demokratikus értelmezését, és szó szerint a teljes világközösséget belefoglalta. Minden nemzetet és kultúrát közösen elkötelezett amellett, hogy minden személyt egyformán értékesnek tekintsen. A nyilatkozat milliók vágyát fejezte ki egy szétzúzott világban, amelynek a gyarmatosítás, a népirtás, a rasszizmus, a világháború és, igen, a fasizmus pusztításával kellett szembenéznie. A háború után különösen megrendítő volt a nyilatkozat 14. cikke, amely ünnepélyesen kimondta: „minden embernek joga van az üldözés elől más országban menedéket keresni”. Bár a nyilatkozat igyekezett megakadályozni, hogy a második világháború során tapasztalt szenvedések megismétlődhessenek, elismerte, hogy bizonyos embercsoportok ismét arra kényszerülhetnek, hogy elmeneküljenek azokból a nemzetállamokból, amelynek zászlaja alatt éltek egykor.

A fasizmus talán másként fest ma, mint az 1930-as években, de a menekültek ma ismét kénytelenek útra kelni világszerte. Helyzetük sok országban tovább szítja a fasiszta propagandát, mely szerint a nemzet ostrom alatt áll, és az idegenek fenyegetést jelentenek a határokon innen és túl egyaránt. Az idegenek szenvedése megszilárdíthatja a fasizmus szerkezetét. De együttérzést is kiválthat, ha sikerül tisztán látni.

Jason Stanley Így működik a fasizmus című könyve 2021. december 15-én jelenik meg Piróth Attila fordításában, a Théâtre le Levain (Kovász Színház) gondozásában. A könyv terjesztő partnere, a Budapesti Teleki Téka elővásárlási-támogatási kampányt indít. Azoknak a támogatóknak és elővásárlóknak, akik rendelésüket a Teleki Téka oldalán november 29-ig leadják, lehetőséget biztosítunk arra, hogy nevük támogatóként szerepeljen a könyvben. Részletek itt olvashatók.

[1] – Charles Lindbergh, „Aviation, Geography, and Race”, Reader’s Digest, 1939. november, 64–67.

[2] – Lásd Richard Steigmann-Gall, „Star-spangled Fascism: American Interwar Political Extremism in Comparative Perspective”, Social History 42:1 (2017): 94–119.

[3] – Lásd Nour Kteily és Emile Bruneau, „Backlash: The Politics and Real-World Consequences of Minority Group Dehumanization”, Personality and Social Psychology Bulletin 43:1 (2017): 87–104.