Beszéljünk világosan.
A június 15-én elfogadott törvénymódosítás nem „gumicsont” (Stumpf András), és nem csupán a „Nemzeti Cinizmus Rendszerének” „újabb hadművelete” (Schiffer András). A törvénymódosításban a legtisztább formájában megjelenik a magyarországi kormány elnyomó, kisebbségellenes, etnicista, ha tetszik, posztfasiszta vagy mikrofasiszta jellege.
A törvény megszavazásának üzenete egyértelmű: azoknak, akiknek a szexuális irányultsága a vélt többségi szexuális magatartással nem egyező, azok fogják be a pofájukat, ne mutatkozzanak embertársaik előtt, főként ne mutatkozzanak olyan módon, amely a polgártársaikat „elbizonytalanítaná” a szexuális orientációjukban, és senki se próbálkozzék azzal, hogy azokat a polgártársaikat, akik a homoszexualitásban, biszexualitásban, transzneműségben betegséget, devianciát, elkorcsosulást látnak, jobb belátásra bírják. A mondandó nyilvánvaló:
csak ne „érzékenyítsen” itt senki senkit sem.
Aki buzi, az buzi, s csakis buziként jelenhet meg – és ez elviselhetetlen, megbocsáthatatlan és fajidegen.
Cinizmusról itt már régen nincsen szó: a melegek elleni hecckampányok, az Országgyűlésben és a stadionokban rendre elhangzó buzizások, az azonos nemű párok örökbefogadásának ellehetetlenítése: ugyanabba az irányba mutatnak.
Amiként a cigányság elleni kirohanások, az alig álcázott antiszemita, és büszkén vállalt rasszista megnyilvánulások, a határon túli magyarok elleni kampányok, a börtönviseltekkel szembeni kirohanások, a menekültellenes gyűlöletkeltés értelmét is pontosan tudjuk, a következményeit viseljük.
Senki sem kívánatos, akiről az a vélelem, hogy nem olyan, mint mi: ám kerüljön emberkereskedők kezébe, végezze prostituáltként (mint menekült gyermekek ezrei), fulladjon meg a tengerben vagy a négy fal között.
Arról, hogy mintha a magyarországi publicisztika az alapproblémával sem lenne tisztában, árulkodik, hogy a kormánypárti sajtó szóhasználatát átvéve a nem kormánypárti sajtó is uniszónóban napokig „pedofiltörvényről” cikkezett, mintha itt a fiatalkorúak iránt támadt vágy – amely következményekhez ritkán vezet, e formájában büntetési kategóriaként értelmezhetetlen – lenne a fő probléma, amely megtorlásért kiált (rohadjanak meg a dutyiban!), s nem a családon belüli erőszak, a prostitúció, a szexuális visszaélések vagy a gyermekek kizsákmányolása. Azaz azok az általános problémák, amelyek eredői a rettenetes szociális állapotok, a nyomor, a kiszolgáltatottság, a segítségre szorultak cserben hagyása, és a problémák letagadása, elhallgatása, a hálószobába űzésük.
A valóság ezzel szemben az, hogy a meleg, transznemű, queer és biszexuális barátaink, polgártársaink és kamarádjaink élete – főként, akik a kevésbé elfogadó falvakban és kisvárosokban nőttek fel – eddig is pokoli volt.
Közülük szinte mindenkit ért már sérelem a szexuális irányultsága miatt, gyakran a családjuk elhidegül tőlük, középiskolai vagy egyetemista társaik kiközösítik őket, és védtelenek maradnak az utcai támadásokkal szemben. Nem véletlen, hogy közel a felük gondolt már az öngyilkosságra, és az egyharmaduk meg is kísérelte, hogy kioltsa az életét.
A magyarországi kormány válasza erre az, hogy minden felvilágosítókampányt megtilt, minden nem heteronormatív oktatási anyagot visszavon, minden iskolai információs forrást elvág azoktól, akiknek egy barátságos szó, egy megerősítés, s általában a baráti közösség a legtöbbet jelenti.
Ha nem esik szó a homoszexualitásról, megszűnik a buziskodás, véli a kifinomult szélsőjobboldali szellem, amely a gyermekről csak a reprodukciós ráta alapján képes gondolkodni, és paternalista szemmel élettelen tárgyat lát benne, amely önálló döntést és ítéletet hozni képtelen.
Dolog, amit elragad a drag queen, s ármányos ideológiájával meggenderizál a szivárványos zászló alatt.
Ezt a törvénymódosítást szavazta meg a kormánypártokkal együtt a hatpárti ellenzéki tömörülés részét képező Jobbik, amellyel igent mondott a törvényben kifejeződő szemléletre is. Ez pedig – ne legyen kétségünk felőle – az elnyomás, a diszkrimináció és gyűlölet szemlélete, amely fiatal és más kevésbé fiatal embertársainkat hajt a szégyenérzetbe és a halálba.
Ha a hatpárti együttállás kapcsán elmondtuk, aggasztónak találjuk, hogy alapelvükké tették az idegenellenességet, s hogy szóhasználatukban a szélsőjobboldalt követik. Ha mélyen sajnálatosnak találtuk, hogy átengedték magukat a Kína-ellenes érzelmeknek és a ruszofóbiának. Ha kénytelen voltunk megállapítani, hogy a gondolattalanság odáig vezette őket, hogy valamiféle „kommunista” veszedelmet lássanak a kínai állam célzott tőkebefektetései mögött, amivel csak azt árulták el, hogy szerintük a nem létező kommunizmus az ellenfél – és nem a létező, a mindennapokat uraló posztfasizmus és mikrofasizmus. S ha – nem utolszor – aggályainkat fejeztük ki a bizarr előválasztási háttéralkuk láttán –
– Akkor most elmondhatjuk, hogy a hatpárti ellenzék részét képező Jobbik cselekedete gyalázat, amelyre nincsen mentség.
Ha az ellenzéki tömörülés az emberségnek bár a látszatát fent kívánja tartani, akkor nem pusztán bocsánatot vár a koalíciós társától, s kiváltképpen nem magyarázkodik, hanem még ma megszakítja a kapcsolatát a Jobbikkal.
