Gazdag Péter február 12. és 16. között háromrészes tanulmányban részletezte a nyilas puccs napjaiban a Teleki tér és a Népszínház utca környékén zsidó állampolgárokat ért atrocitásokat, valamint a helyi fegyveres antifasiszta, illetve cionista ellenállási kísérleteket. Ilyen jelentős összegző írás még nem született a témában, néhány ponton azonban vitatkoznék az írás állításaival.

A szerző több helyen is hivatkozik az általam a Kommentár lapjain 2019 februárjában publikált Józsefvárosi zsidó ellenállás című tanulmányra. Gazdag az ott megjelölt forrásanyagok nagy részét felhasználva, kisebb részét kiegészítve, valamint újabb forrásokat is bevonva azzal a hipotézissel él, hogy egy olyan több napig tartó ellenállási akcióra került sor 1944. október 15. és 17. között, amelyben a környék több háza is érintett volt. A két évvel ezelőtti írásomban én ellenben azt állítottam, hogy a Népszínház utca 59.-ben nagy valószínűséggel nem volt fegyveres ellenállás, szemben a Népszínház utca 31.-gyel, ahol ilyen akcióra valóban sor került. Rövid reflexió következik.

Népszínház utca 59., Népszínház utca 31., Teleki tér

A szerző azt írja, hogy a különböző forrásanyagok feldolgozása során a Népszínház utca 59.-ben történtekkel kapcsolatban semmilyen ellentmondást nem talált, vagyis ha a mozaikokat egymás mellé illesztjük, akkor bizonyosan állítható, hogy a ház ablakából ellenállók lövéseket adtak le, illetve a tűzharcot követő napon kivégezték a házban lakó 22 férfit. Az első állítással szemben szkeptikus vagyok, mivel a jelenleg rendelkezésünkre álló forrásanyagok túlnyomó többségét egymásnak ellentmondó hallomásoknak tartom; illetve nem találkoztunk olyan élő szemtanúval, aki egyértelműen azt állította volna, hogy a házban lettek volna ellenállók – munkaszolgálatosok, vagy cionista sejtek –, és közülük valaki kilőtt volna az ablakon. (Megjegyzem: számomra azon szemtanúi visszaemlékezés is hihetetlennek tűnik, aki szerint a légóparancsnok provokációja lett volna a kilövés.) Ugyan kifejezetten örülnék neki, ha Gazdagnak igaza lenne, de meggyőződésem, hogy a jelenleg rendelkezésre álló információk alapján ez leginkább ködszurkálás, mely alapvető forráskritikai problémákra utal.

A Népszínház utca 31.-ben történtekkel kapcsolatban továbbra is úgy gondolom, hogy ott szinte biztosan sor került valamilyen szintű ellenállási akcióra.

Az egyetlen általunk ismert élő szemtanúnk nemcsak, hogy saját szemével látta a lövöldözést, de az eseményről olyan részletességgel számolt be, hogy annak igazságtartalmát nehéz lenne kétségbe vonni. Vagyis egy „minőségileg” erős állításról beszélhetünk. Ráadásul egy, a házban akkor gyerekként tartózkodó hölgy is közvetve bár, de alátámasztotta a kilövés tényét. Az ellenállók pontos kiléte azonban továbbra is ismeretlen.

A legkülönösebb eseménysor a Teleki tér házaira vonatkozik. Ez a helyszín továbbra is egy szürke folt: ahogy a 2019-ben megjelent cikkemben is jeleztem, Guth Zoltán visszaemlékezése azért is különösen meghökkentő, mert más forrásokban egyáltalán nem találunk hasonló részletességű szemtanúi leírást az eseményekről. Napló formájú visszaemlékezésében leírtak ugyanakkor számos olyan elemet tartalmaznak, amelyek a helyszínt ismerve egyrészt reálisak, másrészt egyéb forrásokban is előkerülnek, ezáltal erősíthetik a hitelesség feltételezését.

Az emléktáblától a peranyagokig

Kis Varsóról 2012-ben hallottam először, amikor az utcán sétálva megpillantottam a Népszínház utca 46. számú ház falán lévő emléktáblát. Nagyjából ekkor indult a Gláser Jakab Emlékalapítvány és a Magyar Tudományos Akadémia Szociológiai Intézetének kutatási együttműködése is, amelynek legfontosabb célja az volt, hogy életútinterjúkat készítsen azon zsidó honfitársainkkal, akik a háború előtt valamilyen módon kötődtek a környékhez (a piachoz, a kifőzdékhez, kocsmákhoz, kávézókhoz, egyéb kisvállalkozásokhoz), illetve a Teleki tér 22. szám alatti zsidó imaházhoz és a vallási élethez.

A közel 60 életútinterjú elkészítésével ugyanakkor képet kaphattunk az 1944-45-ben lejátszódó eseményekről is, mivel a vészkorszakot gyerekfejjel átélő interjúalanyok részletesen meséltek ezekről a hónapokról. Mivel a különböző beszámolókban Kis Varsóval kapcsolatban már a legelején diszkrepanciákkal találkoztunk, minden kezünk ügyébe kerülő forrásanyagot szinte mániákusan gyűjteni kezdtünk: peranyagokat, kihallgatási jegyzőkönyveket, újságcikkeket, naplóbejegyzéseket, visszaemlékezéseket és portrékat olvastunk. Veszprémy László Bernátnak köszönhetően pedig a rendőrségi jelentés is a kezünkbe kerülhetett. A projekt egyik résztvevője a Tervtárba is elment, hogy a környék házaival kapcsolatos esetleges újjáépítési és renoválási dokumentációkat megtekinthesse.

Nem kisebbítendő az eddig elért eredményeket, de a mostani és a korábbi tanulmány elsődlegesen hozzáadott értéke mindenképpen a már összegyűjtött forrásanyagban rejlik. Gazdag Péter pontosan fogalmaz, amikor cikkében azt írja, hogy tanulmányom „egyik fő célja az volt, hogy párbeszédet indítson történészek körében a Kis Varsó eseményeinek feltárására.”

Merre érdemes tovább kutatni?

A rendelkezésre álló forrásanyagból kiindulva érdemes lenne a környék nem zsidó származású szemtanúival is felvenni a kapcsolatot (amire az évek múlásával sajnos egyre kevesebb az esély); további, peranyagokra, jegyzőkönyvekre, levelezésekre vonatkozó levéltári kutatásokat kéne végezni. Ezek mellett a német katonai jelentéseket kellene még átvizsgálni – az itt tartózkodó német tankhadosztályok mozgásának és tevékenységének vizsgálatával kapcsolatban egyébként Számvéber Norbert hadtörténész már eddig is komoly kutatói munkát végzett. Többek között Számvéber érdeme, hogy 2011-ben a közvélemény is megismerhette Guth Zoltán Hadtörténeti Levéltárban lévő naplójának ide vonatkozó részletét. Feltételezem, hogy az általa talált releváns információkat már megosztotta a nyilvánossággal. Emellett érdemes lenne a lengyel cionista mozgalom magyarországi tevékenységét is behatóbban vizsgálni, mivel több forrás is utal a lengyel zsidók ezen a környéken való koncentráltabb jelenlétére és ez egy kifejezetten fontos szál lehet.

A fentebbieken túl van egy lényeges momentum, amelyről az alábbiakban némileg bővebben írnék: a laikus közvélemény – magamat is beleértve – már-már kínosan keveset tud a kiugrás előtti néhány hét történéseiről, illetve a lehetséges ellenállásban, kiugrásban érdekelt szereplők, németellenes politikusok, tisztek tevékenységéről. Randolph Braham A népirtás politikája. A Holocaust Magyarországon című könyve második kötetének 909. oldalán egy fontos mozzanatra hívja fel az olvasó figyelmét:

„A nyilas bandák különböző típusú fegyverekkel, köztük géppisztolyokkal és kézigránátokkal több száz zsidót mészároltak le a csillagos házakban és a munkaszolgálatos alakulatoknál az október 15-ről 16-ra virradó éjjel. Egyik ürügyük az volt, hogy néhány fegyverhez jutott munkaszolgálatos néhány órával korábban a Népszínház utca 31.-ben és a Teleki tér 4.-ben ellenállást tanúsított.”

Az alábbiakban a 2019-es tanulmányomból idézek, ismét hivatkozva a Braham könyvében megjelentekre:

„Szeptember közepén kezdődtek el […] az első lépések annak az ellenállási stratégiának a kidolgozásában, amely végül a tragikusan végződő kiugrási kísérletbe torkollott. Ennek lényege az volt, hogy a Zsidó Tanács vezetői nagyjából 120 ezer munkaszolgálatost bocsátanak a németellenes Magyar Front rendelkezésére, akiket a szervezet azonnal fel is fegyverezne. Szeptember végén ifj. Pallavicini György és Pálffy József grófok jóváhagyásával Gergely György, a Zsidó Tanács vezetője felkereste a tervvel Lázár Károly tábornokot, a testőrség parancsnokát. A munkaszolgálatosokból álló századok listája el is készült, október 15-én pedig még abban a tudatban voltak a beavatottak, hogy másnap a laktanyákban szétosztásra kerülnek a fegyverek. Pallaviciniék kérésére Gergely György révén még egy kiáltvány is született, amelyet futárok vittek volna ki a laktanyákba. Azonban mindenki meglepetésére a kormányzó nem az eredetileg gondolt október 15-én, hanem még aznap bejelentette az ország fegyverszüneti kérelmét. Ennek ellenére néhány felfegyverzett munkaszolgálatos az említett két helyen (vagyis a Népszínház utca 31.-ben és a Teleki tér 4.-ben – a szerző) »elbarikádozta magát, és fölvette a harcot a nyilasokkal. Az elkerülhetetlenül tragikus kimenetelű küzdelemben a német csapatok támogatását élvező nyilasok megsemmisítették a munkaszolgálatos ellenállókat. A zsidó ellenállásnak ezt az epizódját a nyilasok később ürügyül használták a fővárosi zsidóság elleni irtó hadjárat megindítására.«”

Nos, e történéseket szétszálazva akár az is kiderülhet, hogy nagyjából hány fegyver került kiosztásra és milyen úton juthattak hozzájuk az ellenállást tanúsító munkaszolgálatosok. Sajnálatos módon azonban még nem akadtam ezzel kapcsolatban további forrásokra, ahogy az említett két arisztokratának a háborúban betöltött szerepéről sem találtam bővebb információt.

Politika és emlékezet

Kicsit túllépve a Kis Varsón és a feldolgozásával kapcsolatos módszertani vitán, érdekes tudománytörténeti adalékként szolgálhat, hogy miután az antifasiszta ellenállásban résztvevő cionista fiatalok túlnyomó többsége elhagyta Magyarországot, és a frissen megalakult zsidó államba vándorolt 1948 és 1950 között, az izraeli történetszemléletben még évtizedeken át a meg nem alkuvást és heroikus önfeláldozást szimbolizáló varsói gettólázadás emlékének árnyékában élhettek.

Ezek a magyar fiatalok is megérdemlik azt, hogy tetteik hangsúlyosabban megjelenjenek a hazai és nemzetközi történelmi emlékezetben – minden olyan állampolgárral egyetemben, akik a saját életüket is kockára téve vettek részt hamis iratok elkészítésében, gyerekotthonok létrehozásában, nyilas egyenruhába bújva a Duna-part felé terelt gyalogmenetek megállításában, vagy szomszédjaik, barátaik megmentésében.

Bár magam is úgy gondolom, hogy a Soával való szembenézés és az önvizsgálat igencsak macerás és roppant fájdalmas útját nem igazán lehet megspórolni. Az arányokat tekintve viszonylag kevés számú pozitív hős mostaninál aktívabb beemelése a közösségi emlékezetbe eközben lehetőséget teremthet egy másfajta perspektíva megjelenítésére is, amely valamelyest oldhatná a frusztrációkat és pozitív pszichés folyamatokat katalizálhatna.

Józsefvárosban egy konkrét dolgot mindenesetre már most is tehetnek az érdekeltek: egyik interjúalanyunk állítása szerint az emléktábla 1998-as elhelyezésére azért a Népszínház utca 46. szám alatt került sor, mert a gesztus megtételének szándéka az 59.-es házban lakók komoly ellenállásába ütközött. 23 év múltán érdemes lenne egy újabb próbát tenni a pogrom eredeti helyszínén.