A magyar királyi csendőrség története, különösen a holokausztban játszott szerepe, majd a második világháború utáni felelősségre vonásának megítélése a magyarországi és külföldi történészek, túlélők, egykori csendőrök és politikusok körében egyaránt meglehetősen vitatott.

A második világháború után a csendőrséget testületként elítélték, feloszlatták, vezetőinek, tagjainak nagy részét igazoló bizottság^[1] és/vagy háborús és/vagy népellenes bűnösként népbíróság elé állították és elítélték. A hazai irodalom évtizedeken keresztül a csendőrök baloldallal szembeni brutalitását, illetve a zsidók deportálásában játszott 1944-es tevékenységét emelte ki.

Az emigráns csendőrök ennek viszont ellenkezőjét állították: rend volt, szerették őket, de „árnyékként” vetül a testületre a zsidó deportálás. Itthon a rendszerváltás után, 1998-ban dokumentumfilm készült róluk „Híven, becsülettel, vitézül” címmel, 1999-ben emléktáblát avattak a Hadtörténeti Intézet és Múzeumban, 2011-ben időszaki kiállítást rendeztek ugyanitt.

Ugyanakkor fontos szakmonográfiák is megjelentek a csendőrség működéséről, felépítéséről, tevékenységéről Csapó Csaba, Szakály Sándor, Kaiser Ferenc tollából. A holokauszttal foglalkozó hazai szakirodalomnak, Karsai László, Molnár Judit, Kádár Gábor és Vági Zoltán munkásságának is több dokumentumközlés és részfeldolgozás köszönhető a csendőrségről. Néhányan a testület nyilas korszakbeli tevékenységével foglalkoznak (Kovács Tamás, Kovács Zoltán András), az intézmény 1945 utáni helyzetéről szintén Kovács Zoltán András írt nagyobb lélegzetű tanulmányt.

A történészek mellett meg kell említeni a rendvédelem-történészek tevékenységét is a csendőrség értékelésével kapcsolatban. Az 1990-ben alakult Szemere Bertalan Magyar Rendvédelem-történeti Tudományos Társaság (SZBMRTT) folyóiratában, a Rendvédelem-történeti Füzetekben több tanulmány olvasható a csendőrségről. Nem feledkezhetünk meg az emigrációban 1947-ben alakult Magyar Királyi Csendőrség Bajtársi Asztaltársaságáról sem, amely 1949-től Magyar Királyi Csendőrség Bajtársi Közösségként (MKCSBK) működik.

Elöljáróban érdemes áttekinteni a csendőr emigráns irodalomból néhányat. Rektor Béla egykori csendőr százados könyvében (A magyar királyi csendőrség oknyomozó története) elismeri, hogy 1944-ben előfordulhattak „meg nem engedett eszközök”, de „egyetlen fegyverhasználat se fordult elő” a zsidók gettózásakor. Állítása könnyen cáfolható például Ferenczy László csendőr alezredes jelentései alapján, aki mint a csendőrség összekötő tisztje a német biztonsági rendőrségnél rendszeresen összesítette az egyes csendőrkerületekben történteket a zsidók 1944-es összegyűjtése, vagonírozása, deportálása során. Ferenczy május 21-én Munkácsról azt jelentette, hogy „a szállítmányok berakása menetrendszerű indulásuk és a határállomásig való futásuk mindeddig is kifogástalan rendben, teljesen zavartalanul bonyolódott le. Nyíregyházán és Munkácson szökés miatt 1–1 eredményes fegyverhasználat is volt”. Rektor Béla a felelősségre vonás mértékét nem elemzi, inkább példákat említ igazolási ügyekre, magyarországi népbírósági perekre, szovjet táborokra vonatkozóan.

Kőrössy Zoltán tiszteletbeli csendőr, az MKCSBK központi vezetője és Kőrössyné Soltész Katalin több tanulmánya is foglalkozik a csendőrség történetével, a holokausztban játszott szerepével és második világháború utáni felelősségre vonásával. A m. kir. csendőrség és a zsidóság című írásukban azt állítják, hogy a megszállás előtt munkatöbbletet, bosszúságot jelentett az antiszemitizmus a csendőrségnek, egyébként pedig „Nem volt tudomásuk a deportáltakra váró sorsról”. Továbbá, „tiltakozott a csendőrség a deportálásba való bevonásuk” ellen, mégis „belekényszerült”. Szerintük (A m. kir. csendőrség történetében) a csendőrséget mint „»népellenes« testületet kollektív bűnösség vádjával irgalmatlanul felszámolták”, később pedig „ezt a politikai okokból hozott döntést a csendőrségnek a zsidódeportálásokban való részvételével indokolták”. Harmadik írásukban a MKCSBK történetében fentiekhez hozzáteszik, hogy „Az ÁVO kezétől elszenvedett kínzások, gyilkolások össze nem hasonlíthatók azokkal az állítólagos vádakkal, amilyen »brutalitásokkal« a csendőröket vádolták”.

A rendvédelem-történészek közül Parádi József munkái meghatározóak. Az általa szerkesztett A magyar rendvédelem története című tankönyv egy rövid bekezdésben foglalkozik a zsidók deportálásával: „1944 tavaszán–nyarán […] a csendőrségre, illetve annak mintegy tíz százalékot jelentő részére szomorú feladat várt. […] A németek által készített tervek alapján összegyűjtötték a zsidóságot és a vonatokhoz kísérték.” Parádinak A csendőrség magyarországi története című írása szerint elképzelhető, hogy 1944 júliusában az „államapparátus németbarát része” a csendőrök Budapestre koncentrálását az ottani zsidók deportálására akarta használni, Horthy azonban leállította a deportálást. Majd így folytatja: a zsidók deportálása a csendőrség történetének „neuralgikus pontja”. „Akadt egy törpe kisebbség, amely aktívan részt vett a deportálások szégyenteljes aktusában, mások tettlegesen is felléptek ellene és voltak, akik a többséget képezve csak csendesen rosszallták azt.” Parádi szerint a második világháború után a csendőrséget „mint testületet kollektíven tették felelőssé a zsidóság deportálásáért”.

A csendőrség felelősségre vonásával foglalkozó hazai történetírásból kiemelendő Kovács Zoltán András Csendőrsors Magyarországon 1945 után című tanulmánya. Kovács leszögezi, hogy testületi felelősséget mondott ki a csendőrséget feloszlató rendelet 1945-ben. Ugyanakkor megállapítja, hogy a csendőrség népszerűtlenségének oka a politikai propaganda szerint leginkább a deportálás volt, holott abban csak a személyi állomány kb. tíz százaléka vett részt. E ponton Kovács tehát átveszi a rendvédelem-történeti tankönyv érvét és adatát.

Néhány magyar holokauszttal foglalkozó tanulmány kitér ugyan egy-egy csendőr felelősségére, de módszeres áttekintő elemzés eddig nem született. Jelen cikk szerzője a Zsidósors 1944-ben az V. (szegedi) csendőrkerületben című kötetében egy rövid fejezetet szentel a felelősségre vonás problémájának, s ezen belül az V. (szegedi) csendőrkerület csendőrtisztjei felelősségre vonásával is foglalkozik. A magyar holokauszt 60. évfordulója alkalmából kiadott konferenciakötetben pedig elsősorban az egyes csendőrkerületek parancsnokainak második világháború utáni felelősségre vonásával foglalkozik.

A kérdéskörrel foglalkozó, szakirodalmi, illetve emigráns munkákban ― nem egy esetben a szerzők személyétől és érintettségétől is függően ― a csendőrség tehát alapvetően háromféle módon jelenik meg: bűnbakként, áldozatként és felelősként.

---

Témánk szempontjából két alapkérdés merül fel: Az egyik a deportálás, a csendőrség holokausztban játszott szerepe. A másik a kollektív bűnösség, a felelősségre vonás problémája.

A csendőrségi iratok hiányos volta miatt a mai napig nem tudjuk pontosan, hogy 1944-ben hány csendőr szolgált és ténylegesen hányan vettek részt a zsidók deportálásában. Magas rangú csendőrtisztek a népbírósági perekben tett vallomásaikban különböző módon emlékeztek. Adataik a 16.000–32.000 fő között mozogtak. Faragho Gábor a csendőrség felügyelője az 1944. június 21-i minisztertanácsi ülésen 20.000 főről beszélt, nem is akármilyen szövegkörnyezetben: „Ha tekintetbe vesszük azt, hogy munkaszolgálat és kitelepítés céljából eddig már több mint 400 ezer zsidót szállítottunk ki, akkor a nullával egyenlőnek kell vennünk azt, hogy a 20.000 magyar csendőrből pár csendőrrel szemben panaszok merültek fel.”

A csendőrség szervezeti felépítését áttekintve, alapvető különbség a rendőrséghez képest, hogy míg utóbbi belügyminisztériumi felügyelet alatt volt, addig a csendőrség kettős, BM és HM felügyelet alá tartozott. 1881-es megalakulásától kezdve katonai szervezetű közbiztonsági őrtestület. Legmagasabb katonai parancsnoka a csendőrség felügyelője, 1942 novemberétől Faragho Gábor altábornagy volt. A csendőrkerületi beosztás a honvédségi kerületi beosztást követte. A trianoni határok között hét, majd a terület visszacsatolásokat követően tíz csendőrkerület volt Magyarországon. A csendőrkerületi parancsnokságok alá osztályok, majd az alá szárnyak, szakaszok és őrsök tartoztak. 1930-tól létrehozták a központi nyomozó parancsnokságot, majd egymás után valamennyi csendőrkerületben megalakultak a nyomozó alosztályok. Mindezeken túl csendőriskolákban és tanzászlóaljakban képezték a csendőrség utánpótlását.

Területi illetékesség tekintetében, míg a rendőrség Budapest székesfővárosban, valamint a törvényhatósági jogú és megyei városok (1944-ben mindösszesen 91 város) belterületén látta el közbiztonsági feladatát, addig a csendőrség felügyelete alá az ország összes többi területe tartozott: a városok külterülete, valamint 1944-ben 6550 község és további több ezer külterületi lakott hely. Az 1941-es népszámlálási adatok szerint a lakosság megközelítően háromnegyede ez utóbbi területeken élt. Az izraeliták létszáma ebben az évben 725 ezer fő, a kikeresztelkedettek száma közel 62 ezer fő volt. Közülük körülbelül 300 ezren (37,4%) laktak községekben. A német megszállás után a zsidók összegyűjtését elrendelő BM bizalmas rendelet kifejezetten utasította a csendőrséget, hogy szükség esetén támogassa a rendőrség munkáját a zsidók elkülönítésében.

Fentiekből következik, hogy

ha Adolf Eichmann deportálási rekordot akart dönteni – márpedig akart – akkor Magyarország „zsidótlanításának” végrehajtásában szüksége volt a csendőrségre, a rendőrségre, a közigazgatásra és további közalkalmazottakra. De nem véletlen, hogy első helyen a katonailag fegyelmezett csendőrségre támaszkodott.

A „zsidótlanítás” menetrendjét a csendőrkerületi beosztást követve dolgozta ki a két belügyi államtitkárral, Endre Lászlóval és Baky Lászlóval.

Az eddig feltárt korabeli dokumentumok és népbírósági anyagok egyértelműen azt a feltevést erősítik, hogy a csendőrség ― az őrsöktől a csendőrkerületi parancsnokságokig, nyomozó alosztályokig ― rendelkezésre állt, és részt vett a zsidók összegyűjtésében majd deportálásában. Ahol szükségesnek ítélték, ott a csendőriskolák, tanzászlóaljak is segítettek az összegyűjtésben, nyomozásban. Tehát nem „törpe kisebbség” vagy tíz százalék vett részt a deportálásban. Egyértelműen kimondható, hogy a teljes állomány rendelkezésre állt a végrehajtásban.

A „sima” bekíséréstől az őrzésen keresztül a kegyetlen kínzásokig sokféle visszaemlékezést lehet olvasni. A leghírhedtebb „nyomozások” Nagyváradon történtek Péterffy Jenő és oktatótisztjei vezetésével. Paksy-Kiss Tibor a IX. (kolozsvári) csendőrkerület parancsnoka azért bízta a nagyváradi csendőr tanzászlóaljra az ottani zsidók összegyűjtését és motozását, mert egyrészt a „rendőrségi létszám kevésnek bizonyult”, másrészt így „az igen kényes és nagy körültekintést igénylő házkutatást és személymotozást módjukban áll a hallgatóknak gyakorlatilag is elsajátítani. A gettó őrzésével kapcsolatban pedig az őrszolgálatot gyakorolják.”

De, ha vallatások nem is lettek volna, lehet-e emberségesnek nevezni ezrek összezsúfolását téglaszárítókba (Beregszász, Szeged, Monor, Budakalász), gyártelepekre (Kecskemét, Szolnok), malmokba (Barcs, Szabadka, Dunapentele), sertésólba (Szeged), marhaistállóba (Szandapuszta), lóistállóba (Pécs)? Lehet-e emberségesen vagonba zárni 70–80 embert, akiknek napokon keresztül mindössze egy vizes és egy szennyvödör állt rendelkezésükre, amíg meg nem érkeztek a megsemmisítő táborba?

Ezekbe a táborokba az összegyűjtést, a táborok őrzését, a vagonokba zsúfolást a csendőrök hajtották végre. Eközben mindössze néhány olyan irat, visszaemlékezés olvasható, amely zsidókat segítő csendőrről számol be. Ugyanakkor kegyetlenségek sorát említik a túlélők.

A csendőrök többsége bizonyosan nem tudott Auschwitz gázkamráiról, de bizonyos az is, hogy nem számítottak a Kassáig „kísért” és ott a németeknek átadott szerencsétlenek (asszonyok, gyerekek, öregek) visszatértére. Ugyanakkor Faragho Gábor hallott a gázkamrákról 1944 júniusában, mégsem a deportálások leállítását javasolta a 21-i minisztertanácsi ülésen, hanem – mint idéztük – „a nullával egyenlőnek” vette, „hogy a 20.000 magyar csendőrből pár csendőrrel szemben panaszok merültek fel”.

Végül ne feledkezzünk meg arról sem, hogy a csendőrség nemcsak az 1944-es deportálást hajtotta végre, hanem már 1941 nyarán közreműködött közel 18 ezer „hontalan” zsidó összegyűjtésében és deportálásában Kőrösmezőre. 1942 januárjában Újvidéken és környékén katonai alakulatokkal együttműködve több ezer embert mészároltak le, köztük közel ezer zsidót. A második világháború utáni felelősségre vonásokban több esetben ezek az ügyek is vádpontokként szerepeltek.

---

1945 első hónapjaiban a vidéki vezetők még nem gondolták, hogy a csendőrséget mint szervezetet megszüntetik. Több helyen mielőbbi ismételt megszervezését készítették elő. Az 1945. május 10-én közzétett 1690/1945. M. E. számú rendelet azonban „megállapítja a csendőrségnek mint testületnek a felelősségét és intézményét megszünteti, szervezetét feloszlatja”. Ezen túl nyugdíjukat is megszüntették, kivéve, ha igazolták az illetőt. A csendőrök nem estek az általános igazolási eljárás alá, de saját kérésükre különleges igazolási eljárás alá vonhatták őket. E rendelet megszületésének több hónapos előkészítési folyamata volt.

Erdei Ferenc belügyminiszter már január 12-én rendelettervezetet terjesztett a minisztertanács elé az államrendőrség újjászervezéséről. A tervezet szerint a csendőrséget „nem kell újra felállítani […] mert […] gyűlöltté tette magát a nép szemében”. A rendeletet több minisztertanácsi ülésen is tárgyalták.

Április 23-án többen – így immár közellátási miniszterként Faragho Gábor is – a kollektív felelősség kimondása ellen szólaltak fel. Ezért az eredeti szöveget úgy módosították, hogy az a „csendőrségnek mint testületnek felelősségé”-ről szólt.

A csendőrök nyugdíj-elvonásával kapcsolatban sem értettek egyet a miniszterek, azt mégis eredeti szövegezésben fogadták el.

A csendőrök igazolására tehát egy bizottságot állítottak fel a fővárosban. A szakirodalomban eltérőek az adatok arra vonatkozóan, hogy hány csendőr volt Magyarországon a második világháború után, mennyi volt a háborús veszteségük, hány főt igazoltak, vagy hányat ítéltek el, s az ítélet milyen mértékű volt. A volt csendőrtisztek az emigrációban több mint ötven százalékos (10–11.000 fő) háborús veszteségről beszéltek. Kőrössyék egyik írásukban négyezres veszteségről írtak, a másikban tízezresről. Az Államvédelmi Hatóság (ÁVH) 1950. május 15-i összesítő kimutatása szerint 15.828 fő volt akkor az egykori csendőrök száma Magyarországon. Amennyiben elfogadjuk, hogy 1944-ben 20.000 fő körül volt a csendőrség létszáma, akkor az – időközben feloszlatott – szervezet embervesztesége megközelítően 4000 fő lehetett, amiben benne van a szovjet fogságba esettek száma és a haza nem térteké is, továbbá azoké, akik 1945 és 1950 májusa között haláloztak el.

Az igazolási eljárás alá vontak és igazoltak számát illetően is eltérő adatok szerepelnek a szakirodalomban. Utóbbira vonatkozóan 211–271 közötti adatokról olvashatunk. A többek által hivatkozott Magyar Közlöny eredeti szövege szerint a „felsorolás az 1946. évi augusztus hó 8-ig »igazolt«-nak nyilvánított valamennyi volt csendőri személy nevét és adatait tartalmazza”. Mindösszesen 233 nevet sorolnak föl.

Kovács Zoltán András jóval részletesebb adatokat közöl éves bontásban, az 1945 és 1948 közti éveket illetően. Szerinte a „csendőröket igazoló bizottság 40 hónapig tartó tevékenysége alatt – 1948. október 31-ig – mintegy 2252 volt csendőr ügyét vizsgálta meg, melyből azonban csak 271 főt minősített »igazoltnak«”, azaz 12%-ukat.

Kutatási eredményeim csak néhány esetben igazolják Kovács adatait. Az igazoló bizottság bizonyosan nem szűnt meg 1948 októberében. Működését a Magyar Népköztársaság minisztertanácsának 108/1950. M. T. számú rendelete szüntette meg 1950. április 15-i hatállyal. A Magyar Közlönyben az igazoló bizottság elnöke által kiadott hirdetmények folyamatosan közölték egyrészt azt, hogy kik és mikor kerültek igazolás alá, másrészt azt, hogy kiket nyilvánítottak igazoltnak. Így az igazoltak száma meglehetősen pontosan nyomon követhető, mivel a hirdetmények az első, 1945-ös közléstől az utolsó, 1950-esig folyószámmal közölték az igazoltak nevét, volt rangját, lakhelyét.

Év	1945	1946	1947	1948	1949	1950	összesen
Igazolás alá kerültek (fő)	867	1513	3857	4786	876	—	11.899
„Igazoltak” (fő)	64	195	73	52	77	16	477

A Magyar Közlöny 1945–1950 közötti hirdetményei alapján a tárgyalt igazolási ügyek és az igazolt csendőrök száma

Megállapítható tehát, hogy „a volt csendőrségi személyek részére alakult különleges igazoló bizottság” megközelítően tizenkétezer fő ügyével foglalkozott, és közülük bizonyosan igazoltnak minősített 477 főt, azaz négy százalékukat.

Árnyalja a képet, ha egyedi eseteket is vizsgálunk. Balázs-Piry Gyulát, a BM XX. osztályának volt vezetőjét igazolták ugyan, de később kitelepítették. Papp Jánost, a X. csendőrkerület volt parancsnokát 1945-ben igazolták (többek között Balázs-Piry is nyilatkozott mellette írásban), viszont 1950-ben életfogytiglani büntetést kapott, majd 1957-ben kegyelemben részesítették, 1962-ben pedig bűntett hiányában fölmentették.

Összességében megállapítható, hogy az igazoló bizottságok – itt elsősorban a Budapesten működők – tevékenységével összehasonlítva a csendőröket igazoló bizottság lényegesen szigorúbb elvek alapján hozta meg döntéseit, ahogyan ezt a Népbírósági Közlönyben is olvashatjuk: „a csendőrök igazoltatása a legszigorúbb szabályok szerint történik”. Az általános 80–90 százalék közötti „igazolt” arányhoz képest a négy százalék messze az átlag alatt marad.

Véleményem szerint a csendőrök második világháború utáni felelősségre vonása Magyarországon – az igazolási eljáráson túl – több szakaszra bontható. Az első szakaszban 1945–1950 között a népügyészségek és népbíróságok háborús és népellenes vádakkal indítottak eljárást a csendőrök ellen. A népbíróságok megszűntével 1956-ig többek esetében tovább vitték a bíróságok a háborús és népellenes ügyeket. Ezzel egy időben a Szovjetuniótól átvett hadifoglyok egy része ellen is eljárást indítottak. Végül 1956 után újabb eljárásokat indítottak a „belső reakció”, köztük csendőrök ellen is.

A második világháború után a csendőrök felelősségre vonása során csak töredéküknél szerepelt a vádpontok között, hogy részt vettek a zsidók kifosztásában, gettóba zárásában, deportálásában.

A háborús főbűnösök 1946. április 30-án készült jegyzékében a 618 főből 31 volt csendőr. Többségüket az újvidéki vérengzésben való részvétel miatt körözték, három főt a Nemzeti Számonkérő Szervezetben vállalt tevékenységéért, további három főt pedig a nyilas hatalomátvétel után vállalt vezető beosztásért. Mindössze egyetlen tiszt, Ferenczy László neve mellett szerepel, hogy „a zsidó deportálások legfőbb intézője” volt, s ezért kívánják felelősségre vonni.

1961-ben összeállították a belügyminisztériumban a „Budapesten élő bűncselekményt elkövető horthysta csendőrtisztek és csendőrök” névjegyzékét, „terhelő és kompromittáló adatok” kíséretében. A 172 fő közül 47 esetben (27,3 %) szerepel a személyi adatok után, hogy az illető a háború alatt baloldali, kommunistaellenes nyomozásokban vett részt. 62 fő (36 %) az 50-es években „demokrácia ellenes” volt, vagy „nyugatos”, vagy részt vett az „ellenforradalomban”. Mindössze 19 fő (11 %) neve mellett olvasható, hogy részt vett valamelyik zsidó gettó létrehozásában, illetve a deportálásban. A többiek „nyilasok” voltak, „sikkasztottak” vagy „fegyvert rejtegettek”.

Az ÁVH 1950. májusi kimutatása szerint 2473 csendőr ellen hoztak elmarasztaló ítéletet a népbíróságok (142 fő ekkor még őrizetben volt, 2331 fő pedig már szabadlábon), ami az összes népbírósági ítélet 9 százalékát jelenti. Magyarországon összesen közel 60.000 főt állítottak népbíróságok elé, és közülük majd 30.000 fő ellen hoztak elmarasztaló ítéletet. 1951. február 24-ig összesen 227 főt végeztek ki Magyarországon, közülük a kivégzett csendőrök száma nem éri el a tízet.

A dokumentumok egyértelmű tanúsága szerint a m. kir. csendőrségnek meghatározó szerepe volt 1944-ben a zsidónak minősített magyar állampolgárok kirablásában, emberi méltóságuknak semmibe vételében, megkínzásukban, gettókba, gyűjtőtáborokba terelésükben, majd deportálásukban az auschwitz-birkenau-i haláltáborba.

A csendőrség Faragho altábornagytól Ferenczy csendőr alezredesen keresztül a csendőrőrsökön szolgálatot teljesítő csendőrökig közreműködtek ebben a folyamatban. Elsősorban azonban nem ezért és nem nagy többségüket vonták felelősségre a második világháború után, hanem mert a „letűnt rendszert” szolgálták. „Híven, becsülettel, vitézül” Horthy Miklós kormányzóra tették le az esküt, a nevével fémjelzett korszakban végrehajtottak minden utasítást gondolkodás nélkül. A testületnek nem volt helye az új rendszerben. A csendőrség egykori tagjainak más munkalehetőség után kellett nézniük. De ez már egy másik tanulmány tárgya.