A második világháború éveiben fennálló horvát államban csakis az „igazi horvátok” rendelkezhettek jogokkal, az usztasák a kisebbségieket szisztematikusan és brutálisan üldözték. A kortárs Horvátországban viszont a világháborút egy olyan történet részeként mesélik el, amelyben a horvát nép áldozat, a fasiszta elkövetőkkel együtt.

Az Usztasák – Horvát Forradalmi Szervezetet az 1920-as évek legvége és 1931 között hozták létre. Vezetősége és korai tagjai a Horvát Jogpárt és annak ifjúsági szervezete, a Köztársasági Fiatalság Horvát Jogegyesületből kerültek ki, akiket 1928-ban Horvát Véderőre neveztek át. A Jogpárt politikai programjának központjában a horvátok történelmi jogai és a horvát területek elidegeníthetetlenségének gondolata állt. A párt tevékenysége az 1920-as években a konvencionálisnak nevezhető politikai aktivitáson túl kiterjedt az utcai erőszakra, a horvát nép „ellenségeinek” meggyilkolására és különböző terrorcselekményekre is.

A húszas évek turbulens eseményei 1928. júniusában értek tetőpontjukra, amikor is a Horvát Parasztpártot vezető Stjepan Radić-ot a Parlamentben lelőtték, amibe hamarosan bele is halt. Ennek hatására az uralkodó, Sándor (Alekszander) királyi diktatúrát vezetett be 1929. januárjában, a Jogpártot addig vezető Ante Pavelić pedig Olaszországba menekült, ahol is elkezdte szervezni és vezetni az usztasákat (magyarul: felkelőket).

Pavelićról – a kire hívei Poglavnikként, azaz vezérként hivatkoztak – támogatói azt gondolták, hogy ő az a „kiválasztott” személy, aki a független Horvátország évszázadok óta dédelgetett álmát megvalósítja majd. Szervezetének fő célja valójában nem más volt, mint hogy – bármi eszközzel és bármi áron – létrehozza a horvát államot, melyben csakis az „igazi horvátok” rendelkeznek majd jogokkal.

Az usztasák anyagi és logisztikai segítséget is kaptak a fasiszta Olaszországtól, ahol szervezetük központja volt található, ugyanakkor Magyarországon, Németországban, Belgiumban és Dél-Amerikában is tevékenykedtek – a zalai Jankapusztán például katonai kiképzésben részesítették tagjaikat. A Jugoszláv Királyság destabilizálására irányuló akcióikat is épp Magyarországról és Olaszországból indították. Számos kisebb terrorakción túl nagyobb katonai műveleteket is végrehajtottak, mint például az 1932-es ún. velebiti felkelés vagy Sándor király 1934-es marseille-i meggyilkolása.

A harmincas évek során az usztasa szervezet eközben szilárdabb struktúrákat alakított ki, tagjai tovább radikalizálódtak, és a szervezet maga is átment a fasizálódás folyamatán: amint azt számos kortárs kulcsdokumentum bizonyítja, az ultranacionalista szervezetből a korban domináns fasiszta ideológiát, így a nácik antiszemitizmusát is propagáló szervezetbe való átmenet egyértelműen lezajlott. Mivel az usztasák legfőbb támogatója és védelmezője ekkoriban a Mussolini által uralt Olaszország volt, az usztasáknak nagyon is közvetlen tapasztalataik voltak a fasiszta rendszer működéséről. Ez tette lehetővé az usztasa vezetőségnek, hogy a fasiszta ideológia kulcselemeit átvegyék és mozgalmuk ideológiáját, akárcsak későbbi, a horvát nemzet „tisztogatások általi újjászületését” célzó politikájukat, államépítésük és társadalompolitikájuk formáit közvetlenül a fasiszta forrásból merítsék.

1941. április 10-én, a náci német megszállás, illetve a Jugoszláv Királyság ezt követő felbomlása után Slavko Kvaternik ezredes a Poglavnik nevében kihirdette a Független Horvát Államot. Az usztasa rezsim gyakorlatilag azonnal radikális intézkedésekbe fogott, melyek egy új állam és egy új társadalom utópikus terveinek megvalósítását célozták.

Fennállása első húsz napjában a kormány faji és egyéb diszkriminációs törvényeket fogadott el, és jogrenden kívül álló karhatalmi erőket hozott létre, mégpedig azzal a nyílt céllal, hogy ráeressze őket azon lakosokra, akiket nem tartott „érdemesnek” arra, hogy a horvát állam polgárai legyenek.

Az usztasák 1941 júniusának végére megteremtették az „idegen” és „veszélyes” elemek – így a zsidók, a szerbek, a cigányok, továbbá a rendszer politikai ellenfelei – üldöztetésének „jogi” kereteit is. A kormány e „jogi” változásokkal egyidőben belekezdett a zsidó és szerb lakosok elfogásába és koncentrációs táborokba zárásába is.

A Koprivnica város melletti Danicában volt a legelső ilyen tábor, melyet már 1941 áprilisban létrehoztak. A kormány Pag szigetén további két tábort is felállított: a Metajna nevű apró falú határában női üldözöttek számára, míg Slanában férfiaknak. E két tábor 1941 júniusában az újonnan létrehozott Gospić–Velebit–Pag sziget táborkomplexumba olvadt, itt került sor a legelső tömeges kivégzésekre. A tengerpart olaszok általi újfenti elfoglalása hatására a kormány megszüntette a Gospić-Velebit-Pag sziget táborkomplexumot és 1941 augusztusában megnyitotta az usztasa Véderők által felügyelt jasenovaci táborkomplexumot. Fontos hangsúlyozni, hogy e tábort, mely a nácik által uralt Európában a legnagyobb nem németek által üzemeltetett tábornak számított, az usztasák a német nácik közvetlen részvétele nélkül hozták létre (268. old.).

A horvát államhoz tartozásra „érdemesnek” nem tartott emberek erőszakos eltávolításán túl, mely a rezsim fennállásának legvégéig folytatódott, az usztasák a horvát nép „társadalmi és kulturális regenerációjára” is törekedtek. Ennek egyik kiemelt jelentőségű szervezeti kerete volt az Usztasa Ifjúsági Szervezet, melyet 1941 júliusában hoztak létre. E szervezet célja az usztasák új nemzedékének betörése és világnézeti nevelése volt, melynek hatására a vezérhez való feltétlen hűséget és az usztasák programja, vagyis a tisztogatások általi újjászületés támogatását várták. E nevelést a vezetőség elengedhetetlennek gondolta, mivel meg voltak győződve arról, hogy az idősebb generációk tagjai túl hosszan álltak az idegen és káros eszmék, mint a demokrácia, a liberalizmus, a jugoszlávizmus vagy az ún. judeobolsevizmus hatása alatt.

A második világháború végén, amikor is az usztasa vezetőség többségének, így magának a vezérnek is sikerült elmenekülnie, bátorították a horvát lakosokat, katonákat és civileket egyaránt, hogy a karintiai Bleiburgban adják meg magukat az brit erőknek, nehogy a partizánseregek kezei közé essenek. A britek azonban nem fogadták el a bleiburgi fegyverletételt, így az abban részt vevőket végül mégis Tito partizánjai kapták el, majd sokukat közülük – katonákat és civileket egyaránt – megöltek. E vérengzések túlélőit pedig különböző jugoszláv táborok felé vezető halálmenetekbe, az ún. Keresztútra kényszerítették.

A szocialista Jugoszlávia idején Bleiburg, illetve a teljes második világháború emlékezetét a Jugoszláv Kommunista Párt hivatalos historiográfiai nézetei és értelmezései határozták meg. Ez pedig a bleiburgi események teljes elfeledtetésének szándékát vonta maga után. A horvát emigránsok, köztük számos egykori hadnagy, továbbá az usztasa állam alkalmazottai és támogatói, eközben e tragikus események emlékezetét többek között 1952-től szervezett, később évenként megrendezésre kerülő megemlékezéseken keresztül próbálták életben tartani.

Miközben Tito uralkodása idején a partizánok bűneit hallgatás övezte, az usztasák, csetnikek és a megszálló hatalmak bűneire komoly figyelmet fordítottak, és megbüntetésükre jogi eszközöket is alkalmaztak. A Josip Broz „Tito” által vezetett népfelszabadító mozgalom ugyanakkor már 1943 novemberében állami bizottságot hozott létre, melynek célja a „megszállók és segédeik” általi bűnök feltárása volt.

E bizottság legfőbb célja a háborús bűnökkel kapcsolatos dokumentumok gyűjtése volt, melynek hatására összesen mintegy 900 000 ügyet azonosítottak. A jugoszláv népek testvériségének és egységének eszméjét azonban nem akarták veszélyeztetni, ezért a háború utáni politikai elit tagjai és a hivatalos történetírás is úgy döntött, hogy az usztasák tömeges bűneit egy törpe, tömegtámogatással nem rendelkező politikai elit bűneinek állították be.

Ez vezetett aztán ahhoz, hogy az erőszakos cselekedetekben való helyi részvételi formákat nem vizsgálták érdemben, ahogy a rezsim átlagos polgárok általi támogatásának mértékét és formáit sem.

A kortárs Horvátországban a jasenovaci tábor és Bleiburg egyaránt jelentős emlékezeti helynek számít, melyek a második világháború társadalmi emlékezetének ellentétes pólusaihoz tartoznak. Az 1990-es évek etnonacionalista történelmi elbeszélései a nemzetállam „szent ügye” mellett kardoskodtak, az állam létrehozásának szempontjából pedig még az usztasák fasiszta rendszerét és annak képviselőit is pozitív fényben próbálták feltüntetni. Ez vezetett aztán ahhoz, hogy manapság az usztasa állam képviselőit akár nemzeti hősökként is lehet ünnepelni, továbbá a kommunista rezsim áldozataiként is lehet emlékezni rájuk.

Értelemszerűen Bleiburg, nem pedig Jasenovac emlékezete volt igazán alkalmas arra, hogy a horvátok ártatlanságát és áldozatiságát ki lehessen domborítani. Olyannyira, hogy Horvátországban még a népirtás fogalmát is egyre inkább Bleiburgra kezdték alkalmazni: e fogalom manapság gyakran szerepel konzervatív, ún. nemzeti elkötelezettségű történészek munkájában, rendszerint anélkül, hogy azt pontosabban meghatároznák. A 2000-es évek elején még a holokauszt egyfajta univerzalizálására is sor került, melynek során Bleiburgra „horvát holokauszt”-ként kezdtek hivatkozni. A nemzeti áldozatiság e radikálisan etnocentrista változata még a tömeggyilkosságokat és népirtást elkövető usztasákat is a kommunista népirtás ártatlan áldozataiként mutatta be.

Újabb „csodálatra” méltó fordulat, semmi kétség.