Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

A Tengely öröksége: nácivonulások Kelet- és Közép-Európában

Ma délután szerte Európából újfasiszta szervezetek képviselői érkeznek Budapestre, hogy magyar elvbarátaikkal együtt a második világháború egyik legértelmetlenebb vérontására hősies tettként emlékezzenek. Később egy teljesítménytúrára is sor kerül, ennek keretében a budai hegyekben vonulnak magyar újnyilasok és európai neonácik, hozzájuk csatlakozik, ahogyan immár másfél évtizede minden évben, számos gyanútlan természetjáró.

Az elmúlt napokban a Mércén több oldalról végigjártuk, miért kiált válaszért a „Becsület napja”. A hitleri Németország és magyar csatlósai ünneplésének, a náci és hungarista ideológia tisztára mosási kísérleteinek, a háborús nosztalgiának semmi helye Budapest utcáin. Ez még inkább igaz, ha figyelembe vesszük, hogy a fasizmus átmeneti tombolására nem csak Magyarországon emlékezik egy kisebbség jó szívvel: számos országban kialakult a fajvédelmi hegemónia nosztalgikus kultusza, jellemzően valamilyen áldozati elbeszélésben. Fontos,

hogy világossá váljon, régiónkban mely ideológiaváltozatok népszerűsítik a mai napig a nácizmus elveit, milyen infrastruktúrák tartják fenn a nemzetközi újfasiszta összetartást, és így láthassuk, hogy a „hagyományőrzők” és „Európa védelmezői” képében valójában mivel is néz szembe az antifasiszta közvélemény. Ehhez pedig a „becsületnapi” megemlékezésekre és a Kitörés Emléktúrára a militáns európai szélsőjobboldal kalendáriumának egyik bejegyzéseként kell tekintenünk.

Cikkünkben a tengelyhatalmak örökségeként a térségre maradt, az újfasiszta szélsőjobboldal legfontosabb hagyományos eseményei közül mutatunk be néhányat. A Rigától Karintiáig évről évre lejátszódó jelenetsorokban az ideológián és a narratív hasonlóságokon túl is sok közös van. A magyarországi eseményhez hasonlóan másutt is jellemző, hogy az erődemonstrációkat a hatóságok határozatlansága vagy kifejezett pártolása kíséri; hogy a szélsőségesnek tekintett politikai erők mellett a jobbközép pártok vagy holdudvaruk is részben sajátjuknak tekintik az eseményeket; ahogyan az is, hogy az újfasiszta megmozdulásokat – változó mértékben – az antifasiszta közvélemény nyilvános tiltakozása és helyenként fizikai ellenállása kíséri.

Ez utóbbi csoportok azért szerveződnek és próbálják megakadályozni a nácigyűléseket, mert az akciók célja – a nemzetközi kötelékek erősítésén, eszmék és taktikák cseréjén túl – a gyilkos ideológiák és szimbólumaik normálisként feltüntetése és a fajvédő mozgalmak erejének demonstrálása. Mennél nagyobb ellenállással szembesülnek a szélsőségesek, annál kevésbé tudják elérni céljaikat.

A német antifasiszták már több csatát megnyertek

Minden ellenkező híresztelés dacára a német fasiszta színtér az egyesítés óta él és virul: a kiterjedt zenei színteret, lapokat stb. működtető neonácik évtizedek óta jelentenek veszélyt az – elsősorban színes bőrű – lakosságra. Számos városban mindennapi dolog a bevándorlónak ítélt emberek szisztematikus megfélemlítése, egyes számítások szerint az egyesítés óta – vagyis 30 év alatt – 169, mások szerint 198 embert gyilkoltak meg neonácik: török származású és színes bőrű embereket, de akad az áldozatok közt menekültekkel szimpatizáló politikus is. A polgári közvélemény által inkább (és egyre inkább) szalonképesnek tekintett, bevándorlásellenes szélsőjobboldal fősodorba kerülésével a színtér számos tagja került kulcspozícióba az AfD tartományi szervezeteiben. És alig telik úgy el hónap Németországban, hogy a szövetségi állami szervek (rendőrség, alkotmányvédelmi hivatal) és a neonáci színtér összefonódásairól újabb hátborzongató részletek ne kerülnének napvilágra.

A német szélsőjobb több hagyományos, a világháború emlékezetére építő hagyományt épített fel az egyesülést követő években. A szövetségesek bombázásában nagyrészt megsemmisülő Drezdában az ezredfordulótól évről évre egyre több neonáci gyűlt össze keletnémet szélsőjobboldali csoportok és a neonáci NPD (Német Nemzeti Demokratikus Párt) szervezésében február 14-e, a város bombázásának évfordulója körüli napokban. 2009-ben körülbelül 6-7000 fős neonáci tömeg gyűlt össze Drezda belvárosában, ezt követően kezdtek el liberális és baloldali antifasiszta szerveződések a menet megakadályozásán dolgozni.

Antifa-blokád Drezdában 2010-ben (kép: Wikimedia Commons)

A széles szövetség a tömeges blokád stratégiáját vitte sikerre, már 2010-ben: ekkor a Nácimentes Drezda Szövetség (Bündnis Dresden Nazifrei) az ország minden részéről mozgósított antifasiszta csoportokat, végül kb. 12.000 ellentüntető alkotott blokádot a neonáci tüntetés gyülekezőpontja körül. Az akció annak ellenére sikeres volt, hogy a rendőrség eleinte mindent megtett a blokádok felszámolása érdekében. Az ellentüntetők elleni harcot végül a rendőrség feladta és a neonáci tüntetést nem engedélyezte. Az antifasiszták közül körülbelül 100-an sérültek meg a neonácikkal és a rendőrökkel való összetűzésben, 24 főt le is tartóztattak.

A drezdai neonácik azonban még egy esélyt kaptak az államtól:

2011. február 19-én a hatóságok – a bíróságtól a rendőrségig – mindent megtettek, hogy a „gyászmenet” zavartalanul menetelhessen végig a városon: a rendőrség a fokozott antifasiszta mozgósítást követően érkező több száz buszt kilóméterekre a város határától feltartóztatta, majd paprikasprayt, gumibotot és vízágyút is bevetettek a kb. 20 ezer, blokádoló antifasisztával szemben.

Hiába, a neonácik – akik az előző év kudarca után új stratégiával álltak elő, és egyszerre három menetet rendeztek – újfent fennakadtak a blokádokon. A győzelem végsőnek bizonyult: a következő években a drezdai neonáci színtér egyre kevésbé ambiciózus tervekkel állt elő, 2012 pedig már inkább az antifasiszták ünnepléséről szólt. A szász főváros így csak néhány éven keresztül szolgált színpadként az emlékezetpolitikai háborúhoz.

A 2010-es évek elejének drezdai „gyászmenetei” mellett a Rudolf Heß személyéről való megemlékezések meghatározóak a német neonácik második világháborús emlékezeti akciói közül.

A Nemzetiszocialista Német Munkáspártban (NSDAP) nyolc évig Hitler helyetteseként ténykedő Heß 1987-es, börtönben elkövetett öngyilkosságából a neonácik hamar áldozat-mítoszt kreáltak. Heß 1941-ben Skóciába szökött, hogy béketárgyalásokba kezdjen a szövetségesekkel. A náci vezetőt azonban a britek inkább a háború végéig őrizetben tartották, a nürnbergi perekben pedig életfogytig tartó börtönre ítélték. A nyugat-berlini spandaui börtön egyedüli foglyaként, 1987. augusztus 17-én, 93 évesen felakasztotta magát. A nürnbergi bíróság előtt amnéziát játszó aggastyán halála szellemi örökösei szerint csakis összeesküvés eredménye lehetett, és a bajorországi Wunsiedelben fekvő sírhelye már a ’80-as évek végétől zarándokhellyé vált.

2004-ben 5000 neonáci érkezett a kisvárosba szerte Németországból, az ekkorra megszerveződött „Megállítjuk a nácik dicsőítését!” (NS-Verherrlichung stoppen!) kampány nyomására pedig a szövetségi állam – a szövetségi alkotmánybíróság történelmi jelentőségű döntésének hála – büntethetővé tette a náci erőszak és önkény éltetését: a menetet többé nem lehetett Heß nyughelyén megtartani.

Berlinen kívül is tartanak Heß-meneteket,a Rajna-menti Ingelheimban például 2019-ben is sor került egy megemlékezésre (kép: flickr / Kai Schwerd)

Noha a „gyászmenetet” később több helyen próbálták újraszervezni, az eseménynek már nem volt akkora vonzereje. A Heß-menetek reneszánsza 2017-ben, halálának 30. évfordulóján kezdődött, azóta a neonáci NDP szervezésében egykori börtönénél kerül sor a legnagyobb Heß-menetre, 1-2000 ember részvételével.

Antifasiszta szerveződések évről évre nagy számban visznek az utcára embereket, és az esemény betiltásával is próbálkoznak. Ez utóbbi – annak ellenére, hogy Berlinben a baloldal kormányoz, és az esemény nyilvánvalóan kimeríti a náci bűnösök dicsőítésének tényállását – rendre nem sikerül, az antifasiszta csoportok viszont évről évre próbálkoznak a menet fizikai ellehetetlenítésével.

Mivel a németországi tüntetéseken komoly kockázattal jár önkényuralmi jelképek lobogtatása, és a neonácik gyakran kerülnek szembe náluk sokkal népesebb antifasiszta csoporttal, a barnaingesek örökösei szeretnek keleti elvtársaik meghívásának eleget tenni: Kelet-Európában sok helyen elnézőbbek a fasiszta jelképekkel, és mindenhol jóval kisebb ellenállásra lehet számítani (ha egyáltalán), mint a szövetségi köztársaságban.

Antifasiszta ellentüntetés Berlin-Spandauban, 2018-ban (kép: Wikimedia Commons)

A német neonáci mozgalom dokumentációjával számos szervezet foglalkozik, a legteljesebb archívum itt érhető el.

A horvát katolicista szélsőjobb Karintiában bújik évről éve az áldozat szerepébe

1945. május 3-án a Harmadik Birodalom és a fasiszta Olaszország bábállamaként berendezkedett Független Horvát Állam kormánya Ausztriába menekült. (Jugoszlávia Kommunista Pártjáról és az országot felszabadító Népi Felszabadító Küzdelemről itt írtunk korábban.) Ante Pavelič fasiszta és katolicista bábállama a balkáni népek elképzelt hierarchiáját próbálta a valóságra erőltetni a lehető legbrutálisabb eszközökkel: az usztasa állam már a megalakulása utáni hat hétben több mint 100 ortodox papot és körülbelül 180 ezer, alsóbbrendűnek tekintett zsidót és szerbet gyilkolt meg, megsemmisítő táboraiban és kivégzőosztagai előtt több százezer zsidó, szerb, roma és baloldali horvát lelte halálát.

Németország kapitulációjával egyidőben azonban a horvát fasiszta vezetők is menekülőre fogták, őket a következő hetekben az usztasa hadsereg és más, a nácikkal szövetséges csapatok, valamint civilek követték a britek által megszállt Karintiába. A menekülők nagy részét azonban a britek visszafordították, és ők kénytelenek voltak megadni magukat a jugoszláv partizánoknak.

Horvát újfasiszták Bleiburgban 2017-ben (kép: no-ustasa.at)

A felszabadító csapatok számos kollaboránst, vélhetően civileket is, meggyilkoltak, másokat kényszermunkatáborokban dolgoztattak. Hogy a „hazatelepítésben”, avagy „mészárlásban” hányan haltak meg, azt a mai napig nem tudni, a tényekhez való hozzáférést nehezíti, hogy a hivatalos jugoszláv történetírás tabusította az eseményeket.

A változatlanul szerbellenes, antiszemita, antikommunista és katolicista horvát szélsőjobboldali képzelet a dél-osztrák Bleiburg (szlovénul Pliberk) melletti mezőt jelölte ki a fegyvertelen usztasáknak a britek (azaz a nyugat) általi elárulása és a mozgalom hősi halála helyszíneként. Noha ennek a történelmi kutatásokban nincs nyoma, a visszaemlékezések szerint a városka melletti mezőn mészároltak le tízezreket a jugoszláv partizánok.

A mítoszt a délszláv háborúig főként emigráns közösségek ápolgatták, később elsősorban Franjo Tuđman elnök által kapott állami igazolást. A ’90-es évek elejétől egyre többen, köztük a kormányzó Horvát Demokratikus Közösség (HDZ) országgyűlési képviselői, Ante Pavelič ’91-ben újraalakított usztasa mozgalma, a Horvát Felszabadító Mozgalom politikusai mellett közjogi méltóságok is évről évre részt vesznek „a horvátok legnagyobb tragédiájának” szentelt bleiburgi megemlékezéseken is. Az eseményen résztvevőket Andrej Plenković, jelenlegi miniszterelnök is több alkalommal támogatásáról biztosította, az újraválasztását január elején elbukó, szélsőjobboldali szimpátiáiról ismert Kolinda Grabar-Kitarović pedig tavaly néhány nappal a tömegrendezvény előtt tett látogatást a helyszínen, elkerülve ezzel, hogy önkényuralmi jelképek és emberiesség ellenes ideológiák szimbólumainak sűrűjében mutatkozzon.

A mítosz egyik alapját ez az ismeretlen eredetű festmény képezi. A partizánok horvátokat mészárolnak, a britek nézik.

A megemlékezők, akik között újfasiszta félkatonai szervezetek aktivistái, egyházi méltóságok és a HDZ „polgári” szimpatizánsai is rendre megjelennek, az usztasák által elkövetett szörnytetteket nem emlegetik, és a horvátok elleni „népirtásként” igyekeznek beállítani a fasiszta és antifasiszta erők végső küzdelmét. Ennek persze semmi értelme, tekintve, hogy a Jugoszláv Néphadsereg egységei – akik közt szintén számos horvát akadt, így pl. Joszif Broz Tito főparancsnok is – nem kímélték a szerb, szlovén és egyéb nemzetiségű náci-kollaboránsokat sem.

Az egyre inkább egyfajta nemzeti ünnepként kezelt erődemonstrációt, amely gyakran választási kampányeseményként is funkcionál, egy temetőben, majd a városka melletti mezőn tartják, ahol 1976 óta áll egy áldozatokra emlékező emlékmű. Minden évben sor kerül közös imádságra is. Ezt 2018-ban maga a zadari püspök celebrálta, a horvát usztasák és a katolikus egyház kiváló viszonyának folytonossága jegyében: az usztasa mozgalom a horvátok katolikusságára felsőbbrendűségük és nyugathoz tartozásuk jeleként tekintett. (A megbecsülés kölcsönös volt: XII. Piusz pápa számos usztasát juttatott ki a háború után Rómán keresztül Perón Argentínájába, köztük magát Ante Paveličet.)

A bleiburgi találkozón a hitlerista karlendítő üdvözlés mellett békében megfér a katolikus templomot ábrázoló tetkó, és persze a horvát szélsőjobboldali megmozdulásokról elengedhetetlen, háborús bűnösöket éltető transzparens.

Az eseménnyel, mely mára a legnagyobb újfasiszta találkozó hírében áll, 2015-ben kezdett intenzívebben foglalkozni az osztrák közvélemény, ekkor körülbelül 30 ezer horvát szélsőjobboldali és újfasiszta, német (NPD) és osztrák (Vér és Becsület) neonáci jelent meg a dél-osztrák településen. Az esemény ekkor még az egyház szárnyai alatt, közös imádságként valósult meg, az így nem esett a gyülekezési jog hatálya alá, betiltására nem nyílt esély.

Katolikus papok Bleiburgban 2018-ban (kép: no-ustasa.at)

Az illetékes egyházkerület csak tavaly szedte le a keresztvizet az eseményről annak „részben fasiszta” jellege miatt, a helyi önkormányzat azonban tavaly is áldását adta a gyűlésre, Peter Pilz zöld-baloldali politikus szerint erre maga Herbert Kickl, az akkor még kormányzó Szabadságpárt szélsőjobboldali belügyminisztere adott utasítást. Az elmúlt években a szintén Zöld Alexander Van der Bellen szövetségi elnök is a gyűlés betiltását követelte.

A bleiburgi találkozó ellen egyre erőteljesebb a tiltakozás, a horvát demokratikus szocialista párt, a Munkásfront és szimpatizánsai mellett számos horvát, szlovén, olasz és osztrák antifasiszta érkezik a helyszínre évről-évre, hogy ellentartson a revíziós történelmi fordulatnak, és újfasiszta térfoglalásnak.

„Tiltsák be az usztasa- és nácigyűléseket Bleiburgban!”, A horvát Munkásfront ellentüntetése 2018-ban (kép: Radnička Fronta facebook)

Az idei találkozó vélhetően a korábbiaknál is nagyobb figyelmet kap, mert az usztasa hadsereg vereségének 75. éves évfordulóján történetesen Horvátország látja el az EU soros elnökségét.

A bleiburgi találkozóról egy erre a célra létrehozott osztrák antifasiszta dokumentációs oldalon lehet tovább tájékozódni.

A Lett Légió emléknapja

Az egyik legmagasabb szintű és legellentmondásosabb kelet-európai szélsőjobboldali erődemonstráció éppen a nagyon hányattatott sorsú baltikumi államhoz, Lettországhoz kötődik. A Szovjetunió volt tagköztársasága a függetlenség óta minden év március közepén hivatalosan is megtartja a Lett Légiósok napját.

A második világháború alatt a náci Németország, még közelebbről a Waffen SS szervezetében létrehozott két lett alakulat (a 15. [1. Lett] és 19. Waffen SS gránátos hadosztályok) emlékének ápolását legelőször a nyugati lett, jobboldali bajtársi szövetség, a londoni Daugavas Vanaki vetette fel 1952-ben. 1944. március 16-án a két alakulat először és utoljára harcolt együtt a Szovjet Hadsereg ellen a Velikaja folyó mellett. A szovjetek először ezen a napon rohamozták meg itt a 93,4-es magaslatot, amelyet a két lett Waffen SS egység keményen védelmezett, és csak a nap végére adott fel. Március 18-án pedig Arturs Silgilis ezredes a 15. hadosztály élén vissza is foglalta a hídfőállást, ezzel megalapozva a lett nacionalista legendát a szovjetekkel szembeni ellenállásról.

A Lett Légió felvonulása 1943-ban. (kép: Wikimedia Commons)

A hadosztályok emlékezete érthető módon a kezdetektől óriási indulatokat szült Lettországban, és a rigai kormányzat 1998-ban elismerte az emléknapot nemzeti ünnepként. Az orosz Állami Duma megemlékezést elítélő nyilatkozata és felhívása azóta a lett nacionalizmus oroszellenes identitáspolitikájának éppúgy szerves részévé vált, mint a március 16-ai dátum számos lett és külföldi szélsőjobbos szervezet naptárának – utóbbiak nyilván inkább az SS-ről szeretnének megemlékezni. Az orosz tiltakozás hatására a kormány 2000-ben a novemberi „Hősök napjára” cserélte le a hivatalos ünnepet, de a vonulások azóta is félhivatalos keretben szerveződnek.

Maguk a szervezők természetesen arra hivatkoznak, hogy moszkvai eredetű „gyalázkodás” őket náciknak bélyegezni, szerintük csupán a lett államiság védelméről szól az eseményük.

A megemlékezések koreográfiája minden évben közel azonos: a szigorúan kizárólag piros-fehér-piros lett nemzeti zászlókat hordozó tömeg a veteránokkal az élen a rigai katedrálisban emlékezik, majd a még élő Waffen SS katonák által vezetett menet korabeli lett és német katonadalokat énekelve indul el a Szabadság-emlékműhöz, hogy ott elhelyezze koszorúit, és emlékbeszédeket tartson a „hősi ellenállásról”.


Minden évben a főleg az ország mintegy egyharmadát kitevő orosz kisebbség által támogatott antifasiszták várják őket, de a rendőrség védőgyűrűjében általában nem férnek hozzá az emlékezőkhöz.

Mivel Sztálin Szovjetuniója 1940 júniusában megszállta az addig független Lettországot, Észtországot és Litvániát, ezért ez a megemlékezés tipikus kelet-európai példa arra, amikor a „csak” jobboldali-nacionalista és antikommunista hagyomány a Himmler-féle SS parancsnoksága alatt, de nem annak integráns, „fajnémet” részeként szolgáló Légiót is „nemzeti felszabadítóként” tiszteli, a sztálini rezsim igencsak drasztikus, kegyetlen társadalmi elnyomást okozó megszállásának történelmi tényei miatt. Hiszen a lett államiságot a Szovjetunió felbomlása után jó darabig szinte semmi másban nem tudták felfedezni, mint a második világháborús, németekkel közös szerepvállalásban, és az előtte létező, nacionalista rezsimben.

A 2008 március 16-i emléknap Rigában. (kép: Wikimedia Commons)

Dombrovskis jobboldali miniszterelnök 2014-ben egyenesen megtiltotta minisztereinek, hogy a március 16-i meneten bármilyen formában részt vegyenek, bár ezt ők számos alkalommal figyelmen kívül hagyták. De nem csak azért övezi a kormányzó párt részéről idegenkedés az emléknapot, mert az ország orosz kisebbségét és az antifasiszta letteket, valamint a nemzetközi közvéleményt is felháborítja.

A szélsőjobbos lett hidegháborús emigráció és az 1990 utáni, legális nacionalisták (például a Nemzeti Szövetség) által támogatott március 16-i megemlékezés ugyanis hamis katonai romanticizmus, hiszen a lett SS tagjainak hozzávetőleg 85%-a kényszersorozott volt, akiknek elzárás, azonnali hadbíróság vagy később azonnali lelövetés járt, ha a szolgálatot megtagadják.

Sok lett katonakorú férfi mégis így tett, nekik 1944 közepétől a németek üldöztetése jutott osztályrészül.

Ezenkívül az SS lettországi egységei a keleti fronton a zsidók tömegmészárlásában is aktívan részt vettek. Az először főleg lett nacionalista, „bajtársi szövetségekből” álló egységekből 1941 nyarától Reinhard Heydrich német Reichsminister utasítására létrehozták az Einsatzgruppe A-t segítő, helyi különítményeseket a gyilkolás lebonyolítására. Ezek kizárólagos feladata a különböző településeken összeterelt, a nürnbergi törvények szerint zsidónak minősülők halomra gyilkolása volt a balti államban is. A holokauszt nyitányaként is számon tartott módszeres öldöklésnek Lettországban több tízezer áldozata volt 1941 nyarán és őszén, különösen véresek voltak a rigai, daugavpilsi és liepajai mészárlások. November-december folyamán Biekerniku-erdőben ennél még több, összesen 46 500 zsidót gyilkoltak le, a Riga közelében lévő Rumbula-erdei mészárlásnak pedig 25 000 áldozata volt, mindössze két nap alatt, a hírhedt rigai gettó legtöbb lakója itt pusztult el. A későbbi Waffen SS divíziókban is szolgálók már ekkor is részei voltak a tömeggyilkosságoknak, a lett nacionalista Arājs-kommandó nélkül az áldozatok száma nem lett volna ilyen kimagasló. Az ő hathatós segítségükkel történt rumbulai mészárlás pedig a kijevi Babij Jar-mészárlás után az Einsatzgruppék legsúlyosabb háborús bűne volt.

Az Einsatzgruppe A tevékenységében és később a Lett Légió szervezésében is résztvevő leghírhedtebb lett kollaboránst, Herberts Cukurs repülőst a rumbulai mészárlás után csak a „rigai hóhér” néven emlegették. Cukurs végül túlélte a háborút, és Brazíliába menekült. Az izraeli hírszerzés gyilkoltatta meg 1965-ben, Uruguayban. Holtteste mellett olyan dokumentumokat hagytak, amelyek megmagyarázzák szerepét a rigai tömeggyilkosságokban.

A 14. Waffen SS „Galícia” hadosztály emléknapja

Ha van hely, ahol még a magyar, lengyel vagy volt jugoszláv térségnél is több és hevesebb vitát vált ki a második világháború, az a 2014 óta fegyveres konfliktus által is sújtott Ukrajna. 1941 végére ugyan az ország teljes mai területe náci megszállás alá került, ugyanakkor, míg a kelet-ukrajnai fiatal férfiak visszavonultak a Szovjet Hadsereggel, Nyugat-Ukrajnában, és ott is jellemzően Lviv térségében számosan lelkesen csatlakoztak azokhoz a jobboldali nacionalista mozgalmakhoz, amelyek a náci Németországban látták meg afüggetlen Ukrajna zálogát.

A háborúban egészen korán, már 1943 közepén megalakult itt is a Waffen SS ukrán, „Galícia” hadosztálya vegyes, német, osztrák és ukrán parancsnoksággal.

A Waffen SS Galícia hadosztályainak megalakulásakor tartott ünnepségek, Lemberg (Lviv), 1943 (kép: Wikimedia Commons)

A hadosztály különböző, németbarát ukrán szabadcsapatok tagjaiból verbuválódott, és csak lazán kapcsolódott az ugyancsak a németekek oldalán, de teljes ukrán parancsnoksággal számos háborús bűnt elkövető Ukrán Felkelő Hadsereghez. (Az UFH és Sztepan Bandera virágzó emlékezetéről itt írtunk korábban.) A Galícia hadosztályt éles katonai bevetésben először 1944 júliusában a Brody katlanban használták, ahol a 2. és 3. ukrán front (főleg kelet-ukrajnai) katonái nagyon jelentős veszteségeket okoztak nekik. A háború vége felé a Galíciát a német parancsnokság még a szlovák nemzeti felkelők elleni harcban vetette be, majd részt vettek Bécs védelmében, végül maradványaik Tito partizánjai ellen harcoltak Karintia és Szlovénia határvidékén, 1945 tavaszán.

A fegyverletétel után az ukrán Waffen SS hadosztály megmaradt tagjait az olaszországi Riminibe internálták, és 1947-ben, miután Nürnberg egyenként „tisztázta” a tagokat, Nagy-Britannia és Kanada adott engedélyt számukra a bevándorlásra és letelepedésre. Kanadában a 14. Waffen SS hadosztály veteránjainak speciális elbánásban való részesítése miatt a kormányzatot számos kritika is érte zsidó szervezetek részéről.

Az ukrán egységek először a lengyel-ukrán lakosságú Galíciában, különböző, a lengyel náciellenes Honi Hadsereg és más (kommunista) partizánegységek elleni harcokban vettek részt. A Waffen SS „Galíciát” ugyan az ukrán nacionalisták ma is ártatlannak tartják háborús bűnök tekintetében, és mindezt még a Nürnbergi Bíróság is nagy vonalakban megerősítette, az azóta napvilágra került információk szerint a német SS egységekkel és katonai rendőrséggel együtt számos lengyel falu etnikai „megtisztításában” is részt vettek.

Lvivben viszonylagosan új politikai gyakorlatként, 2010 óta rendeznek felvonulásokat a Galícia hadosztály megalakulásának emlékére április 8-án, ahol a számtalan ukrán szélsőjobboldali szervezet és párt (Szvoboda, Kárpáti „Szics”, Azovi-regiment) közösen vesz részt. Az ukrán népviseletbe öltözött résztvevők a hadosztály jelképét, a galíciai sárga oroszlánt ábrázoló táblákat visznek a menetben, amely 2018-ban már ezer fősre is felduzzadt.

A felvonulás régen a nemzetközi kritika homlokterében áll, hemzseg ugyanis a nyíltan viselt náci önkényuralmi jelképektől, és antikommunizmusa mellett erősen oroszellenes és antiszemita jellege is nyilvánvaló. A résztvevők derékhadát a helyi futballcsapat, a Karpaty Lviv B-közép alkotja.

A Karpaty Lviv szurkolói megemlékeznek a galíciai SS megalakulásának 70. évfordulójáról 2014-ben. (kép: WIkimedia Commons)

Szófiában a belvároson vonulhatnak évről évre az újfasiszták

Bulgária 1941 márciusa és 1944. szeptember 8., a Vörös Hadsereg bevonulása közt a tengelyhatalmak szövetségeseként vett részt a világháborúban.

A Lukovval végző egyik partizán, Violeta Jakova (kép: Wikimedia Commons)

Hitler legfőbb helyi szövetségese a nácikkal még hadügyminiszterként kiváló kapcsolatokat építő Hriszto Lukov tábornok volt, aki a németek segítségével építette fel pártját, az antikommunista és ultranacionalista Bolgár Nemzeti Légiók Szövetségét, melynek vezetőjeként az antiszemitizmus terjesztésében és a zsidóság megsemmisítésének kísérletében is élen járt a háború évei alatt. A náci-kollaboránst 1943. február 13-án két kommunista ellenálló, Violeta Jakova és Ivan Buruzsijev lőtte le.

Halálának napján 2003 óta vonulnak Lukov szófiai házához tisztelői, miközben második világháborús katonai egyenruhában, horogkeresztekkel és neonáci jelszavakkal hergelnek menekültek, bevándorlók, zsidók és a kb. félmilliós, a 14-15. századtól az országban élő muszlim vallású bolgár-török kisebbség ellen.

A Szófia belvárosán zenével, tűzijátékkal végigvonuló meneten rendszerint kb. ezren vesznek részt, az élénk újfasiszta színtér képviselői, szkinhedek, a szélsőjobbos küzdősport szcéna szereplői, a Levszki Szófia és a CSKA Szófia huligánjai. A menetet évről évre a Bolgár Nemzeti Egység nevű szélsőjobboldali párt és mozgalom szervezi, számos szervezet, például egy másik szélsőjobboldali párt, a parlamentben is jelenlévő IMRO – Bolgár Nemzeti Mozgalom támogatásával. A Magyarországon is jelenlévő (bár papíron 2005-ben feloszlatott) Vér és Becsület hívására a budapesti „Becsület napjához” hasonlóan rendre megjelennek a jeles eseményen horvát, magyar, lengyel, német, spanyol, olasz, orosz, svéd (Nordic Resistance) és francia (Jeune Nation) újfasiszta szervezetek képviselői.

Az elmúlt néhány évben Bulgáriában is ellenállásra talált az újfasiszta uszítás: 2018-ban 175 ezren írták alá a tüntetés betiltását követelő online petíciót, és Oroszország, Izrael és az USA is nyomást gyakorolt a kormányra a Lukov-menet ellehetetlenítéséért. 2017-ben a rendőrség annak ellenére biztosította a menetet, hogy a szófiai polgármester nem járult hozzá a demonstrációhoz, 2018-ban a kormány tiltását semmítette a legfelsőbb bíróság.

A budapesti becsület napi események ellen több tiltakozás is készül, egy a Városmajorban, ahol a náci megemlékezés is lesz, egy a Bécsi-kapunál, ahol a Kitörés Emléktúra résztvevőinek fognak beolvasni, és az I-II-XII kerületek közösen szerveznek megemlékezést Budapest ostromának áldozataira.

Címlapkép: Horvát újfasiszták Bleiburgban 2017-ben (kép: no-ustasa.at)