A hetekben söpört végig a különböző gazdasági lapokban, majd a teljes médiában a hír, miszerint immár Elon Musk, a Tesla vezérigazgatója és a SpaceX alapítója a világ leggazdagabb embere. A (volt) szilícium-völgyi milliárdos ezzel az Amazon-tulajdonos Jeff Bezost utasította maga mögé, nagyjából 4 milliárd dollárral. A „nagy előzés” a január 8-i tőzsdezárással vált hivatalossá, amikor Elon Musk 189,7 milliárd dolláros vagyont tudhatott magáénak, így hétfőn az amerikai Forbes is a világranglista első helyére tette őt.
Mindezek kapcsán gondolhatjuk egyfelől azt, hogy nekünk, magyar – vagy egyáltalán bármely nemzethez tartozó – embereknek ettől lényegesen jobb vagy rosszabb nem lesz. Másfelől akár úgy is megközelíthetjük a kérdést, hogy inkább olyasvalaki legyen a világ leggazdagabb embere, aki a zöld technológiákba fektet, elektromos autókat gyárt és forradalmasítja az űripart, mintsem az az ember, aki egy olyan internetes kereskedelemmel foglalkozó gigacég vezetője, ahol rendre látnak napvilágot rémtörténetek a dolgozók munkakörülményeiről és kizsákmányolásáról.
Elon Musk személye és tevékenysége pedig éppen ez utóbbi megközelítés kapcsán fontos.
Az eredetileg dél-afrikai származású technológiai zseniről a közbeszédben kialakult diskurzus szemléletes példája annak, hogy napjainkban a társadalom jelentős hányada a Tesla vezetőjét és a hozzá hasonló szupergazdagok „új hullámát” egyre inkább jóhiszeműen tevékenykedő, a világot jobbá tenni akaró személyekként vagy olykor egyszerű „hírességekként” látja, semmint a jelenkori globális kapitalizmus fő kizsákmányolóiként.
Bár ez a jelenség önmagában nem feltétlenül új keletű, jogosan mondhatjuk azt, hogy a 21. században a nyilvánosság átalakulásának és a különböző közösségi médiaplatformok felemelkedésének következtében a folyamat szembeötlőbb, mint valaha. De mennyiben felel meg (vagy inkább mennyiben tér el) ez a – részben tudatosan konstruált – kép a valóságtól?
A „valódi” Tony Stark vagy a 21. századi kizsákmányolás képviselője?
A fenti elnevezés, amely Elon Muskot a Marvel szuperhős univerzumának Robert Downey Jr. által megformált karakteréhez hasonlítja, remekül összefoglalja a róla szóló és széles körben elterjedt diskurzust. Muskra a közvélemény jelentős része úgy tekint, mint a „jövő emberére”, akinek találmányai előrébb viszik az emberiséget, legyen szó akár a klímaváltozás elleni küzdelemről az elektromos meghajtású Tesla autók révén vagy a Mars egyre gyakrabban pedzegetett kolonizálásáról a SpaceX segítségével.
Továbbá ott van Elon Musk közösségi médiában – elsősorban a Twitteren – kifejtett tevékenysége: mémeket posztol, félmondatos (olykor mindössze egy-két szavas) tweetekben kommunikál a követőivel, illetve nyilvánít véleményt bizonyos kérdésekben, kriptovalutákat népszerűsít, és persze sosem habozik eldicsekedni a Tesla és a SpaceX aktuális eredményeivel. Mindezek könnyedén egy olyan képet eredményezhetnek, mely szerint Musk a kissé nárcisztikus, különc zseni karakterének megtestesítője, aki géniuszát a világ jobbítására használja, emellett pedig élő példája annak is, hogy tudással és kemény munkával semmi sem lehetetlen. S habár kritikák is rendre érik őt, ezek leginkább a gyakran megosztó viselkedését vagy megalomániáját emelik ki.
És itt a gond: miközben túl nagy figyelmet szentelünk a fent említett dolgoknak, megfeledkezünk arról, hogy technológiai zsenialitás, Tesla autók és Mars kolonizálás ide vagy oda, Elon Musk – ahogy a szupergazdagok általában – képtelen lett volna ekkora vagyont felhalmozni a dolgozói nélkül. Azonban ami a munkavállalók megbecsülését és a velük való bánásmódot illeti, a gyakorlatban a „valódi” Tony Stark sem képez kivételt a kortárs kapitalizmus kizsákmányoló logikája alól. Musk egyik hangos kritikusa, a Clinton-adminisztráció korábbi munkaügyi minisztere, Robert Reich még tavaly szeptemberi tweetjében írt egy kisebb listát arról, hogy pontosan milyen bánásmódban részesülnek a Tesla dolgozói:
Elon Musk:
—Illegally threatened to take away stock options if employees unionized
—Fired an employee 1 day before his stock options vested
—Fired staff after telling them they could take unpaid time off
—Has had 43 workers’ rights violations filed against his company since 2010 pic.twitter.com/taNe4tU9sb— Robert Reich (@RBReich) September 10, 2020
A felsorolás egyik szembeötlő eleme, hogy 2010 óta a Tesla 43 alkalommal követett el dokumentáltan jogsértést a munkavállalóival szemben, ez a szám pedig minden bizonnyal csupán töredéke a tényleges eseteknek. Főleg ha abból a – Reich által szintén megemlített – történetből indulunk ki, amelyről 2019 szeptemberében a Mérce is beszámolt: ekkor mondta ki egy kaliforniai bíróság, hogy
Elon Musk törvénytelenül rúgta ki a Tesla fremonti gyárának egyik munkását, aki szakszervezetet akart alapítani; később pedig – szintén jogellenes módon – a Twitteren fenyegette meg dolgozóit azzal, hogy könnyen a részvényvásárlási jogukba kerülhet az, ha a formális szerveződés mellett döntenek.
Habár Musknak végül vissza kellett vennie korábban kirúgott alkalmazottját, ráadásul nyilvános bocsánatkérésre is kötelezték őt, az mégis jól látható, hogy a munkás érdekvédelemről vallott felfogása nem sokban különbözik például Jeff Bezos ezzel kapcsolatos „filozófiájától”.
De érdemes kitérni arra is, hogy milyen körülmények között végzik munkájukat a Tesla dolgozói. A Guardian már 2017-ben közölt egy riportot, amelyben a vállalat fremonti gyárának akkori és volt munkásai többek között elképesztő mértékű túlterheltségre, részben ebből következőleg pedig a munkahelyi balesetek rendkívül magas számára és a vezetés ezekkel szembeni közömbös magatartására panaszkodtak. Emellett többen szóvá tették az alacsony béreket, illetve az Elon Musk által a cég számára kitűzött irracionális célokat is, amelyek szintén jelentős nyomást helyeztek a dolgozókra.
Nem kell azonban ilyen messzire visszamennünk az időben: tavaly év elején a Business Insider közölt egy cikket, amelyben a Tesla kilenc egykori dolgozója számolt be a vállalatnál szerzett tapasztalatokról. A felsorolt problémák alapvetően erőteljes átfedést mutatnak a három évvel korábban elmondottakkal (túlterheltség, irreális célkitűzések, mérgező munkahelyi légkör stb.), ugyanakkor a „lista” olyan elemekkel is bővült, mint a vásárlókkal szemben tanúsított nem megfelelő bánásmód vagy a Tesla részvényárainak erős fluktuációja. (Ez utóbbit egyébként gyakran éppen maga Musk okozza a Twitter oldalán közzétett bejegyzéseivel, amelyekkel időnként hol felfelé, hol lefelé igyekszik befolyásolni a részvények árainak alakulását.)
A közelmúlt fényében tehát azt látjuk, hogy hiába a Tesla szédítő ütemű előretörése és Elon Musk rekord gyorsaságú gazdagodása, a vállalat dolgozói még mindig nem kapják meg sem a nekik kijáró megbecsülést, sem az egészséges munkakörülményeket.
Erdőirtással a klímavédelemért?
Nem a munkavállalókkal való bánásmód az egyetlen dolog, ami erőteljesen torzítja a „valódi” Tony Stark imázsát. Elon Musk különböző interjúkban és nyilatkozatokban rendre hangoztatja, hogy milyen fonton a klímaváltozás elleni küzdelem, ebben pedig mekkora szerep kell jusson az elektromos autóknak – élükön természetesen a Teslával.
A nyilvánosság felé kommunikált felelősségtudat viszont közel sem érvényesül maradéktalanul a gyakorlatban. Csaknem másfél hónappal ezelőtt a Mérce is beszámolt arról, hogy miközben Berlin külső területén, Grünheideben a Tesla éppen első európai jármű-üzemét készül felépíteni, a munkálatok során jelentős erdőirtásokra kerül sor. A Business Insider pedig még tavaly januárban úgy értesült, hogy a vállalat összesen 300 hektárnyi területet tervez megtisztítani, ami mellett komoly aggodalomra ad okot a majdan felépülő gyár várható vízigénye is. Mindezek miatt a tervezett németországi üzem ellen már demonstráltak is korábban a helyiek, akik a Reuters újságíróinak azt mondták, hogy „a Tesla ellopja a vizünket”.
Persze érvelhetnénk azzal, hogy a belső égésű motorral működő autók fokozatos kivezetéséhez és az elektromos járművek széles körben történő elterjedéséhez új üzemek kellenek, amelyeknek bizony helyre és felhasználható vízre van szükségük. Ennek fényében könnyen elképzelhető, hogy rövid távon akár továbbra is fel kell áldoznunk a természeti környezetből annak érdekében, hogy mérsékeljük a globális felmelegedés negatív következményeit és új munkahelyeket teremtsünk a régiek helyett. A gond csak az, hogy ez az érvelés egy hamis dilemmán alapul.
Számos cikk jelent meg korábban a Mércén (például itt, itt és itt), amelyek egyértelműen felhívták a figyelmet arra, hogy a különféle zöld technológiák (élükön az elektromos autókkal) és az általuk felkorbácsolt techno-optimizmus önmagukban semmiképpen sem jelentenek megoldást a klímaválságra. Már egy 2014-es amerikai tanulmány is arról számolt be, hogy az elektromos meghajtású autók gyártási folyamata során nagyjából ugyanakkora mennyiségű szén-dioxid és egyéb káros anyag kerül a levegőbe, mint amennyi a belső égésű motorok visszaszorulásával kikerülne a légkörből. Nem beszélve arról, hogy az ezeknek a járműveknek a működéséhez szükséges lítiumos akkumulátorok számára elengedhetetlen nyersanyagokat a világ legszegényebb országaiban termelik ki embertelen körülmények között – ráadásul megint csak környezetszennyező módon.
Elon Musk – a széles körben elterjedt vélekedéssel szemben – közel sem a „jövő embere”, hanem sokkal inkább a zöld kapitalizmus képviselője. Egy olyan rendszeré, amelynek nem célja a status quot lecserélni egy élhetőbb és ténylegesen fenntartható alternatívára, hanem mindössze a fennálló rendet kívánja toldozgatni-foldozgatni, megőrizve annak kizsákmányoló és vég nélküli gazdasági növekedésen alapuló mechanizmusait. Éppen a rendszer azon elemeit, amelyek valóban felelősek a klímaváltozásért, és amelyeknek jelentős részben maga Musk is a meggazdagodását köszönheti.
Filantróp vagy az amerikai hadsereg új beszállítója?
Ahogy általában valamennyi milliárdos, úgy természetesen Elon Musk esetében sem maradhat el a jótékonykodás. Annak ugyan már hosszú ideje tudatában vagyunk, hogy a gyakran igencsak bőkezű adományok egyáltalán nem a szupergazdagok egyszerű emberbarátságának vagy felebaráti szeretetének a megnyilvánulásai, azonban Musk több szempontból is különleges e téren. Már csak amiatt is, mert a világ jelenlegi leggazdagabb embere még 2012-ben azt ígérte, hogy élete során vagyonának felét jótékonykodásra fogja fordítani. Január 8-án egyenesen maga Elon Musk fordult Twitteren a követőihez, hogy tanácsot kérjen arra vonatkozóan, hogy mely szervezeteket, illetve célokat lenne érdemes szerintük támogatnia:
Btw, critical feedback is always super appreciated, as well as ways to donate money that really make a difference (way harder than it seems)
— Elon Musk (@elonmusk) January 8, 2021
Az amerikai Forbes számításai szerint a Tesla vezetője tavaly szeptemberig mindössze 100 millió dollárt adományozott akkor már több mint 100 milliárd dolláros vagyonából, ám ez csupán a kisebbik gond. A valódi probléma, hogy miközben Musk újabban éppen a felelősségteljes jótékonykodó szerepében tetszeleg, másik vállalata, az űrkutatással, illetve űrutazással foglalkozó SpaceX 2020-ban másfél milliárd dollár értékben nyert el tendereket az amerikai hadügytől. Az említett közbeszerzések rakétakilövésre, röppálya-követésre specializált műholdak fejlesztésére, valamint nagy sebességű szállítórakéták fejlesztésére vonatkoztak.
Vagyis megint egy olyan esettel szembesülünk, amikor az Elon Musk, valamint cégei által folytatott különböző tevékenységek között erőteljes ellentmondás feszül. Valószínűleg nem szükséges részletezni, hogy pontosan milyen morális problémákat vet fel az, ha valaki éppen nagyívű jótékonykodásba tervez belefogni, közben pedig tendereket nyer a Pentagontól, ezáltal hozzájárulva a 21. században ismét egyre intenzívebbé váló fegyverkezési versenyhez. Ráadásul jelenleg az sem számít a földtől különösebben elrugaszkodott elképzelésnek, hogy a SpaceX belátható időn belül az amerikai hadügy egyik fő beszállítója legyen. Ennek már csak azért is van racionalitása, mert – ahogy a Dél-Kaliforniai Egyetem mérnökprofesszora, Steve Nutt fogalmazott korábban – a hagyományos beszállítók fegyverei túl lassúak és túl drágák, ellenben Musk rakétái többek között képesek alig egy óra alatt felszerelést és utánpótlást eljuttatni Floridából Afganisztánba.
A SpaceX és a Pentagon közti egyre szorosabb kötelékeknek különösen nagy jelentőségük lehet most, hogy január 20-án hivatalosan is kezdetét veszi Joe Biden elnöksége. Az Egyesült Államok új elnöke ugyanis már többször egyértelműen jelezte, hogy a Trump-féle izolacionista és sok tekintetben következetlen külpolitika után Amerika ismét „készen áll arra, hogy vezesse a világot”. Mindezek mögött egy olyan intenzív, akcionista külpolitika sejlik fel, amelyben felértékelődhet a SpaceX-hez hasonló vállalatok szerepe.
(Nem) a marketing a lényeg
Zárásképpen, egyrészt a félreértések elkerülése érdekében, másrészt hogy az írásommal kapcsolatos bizonyos kritikák elébe menjek: szó sincs arról, hogy megkérdőjelezném Elon Musk mint mérnök zsenialitását vagy relativizálni akarnám az eddigi eredményeit. Musk nem is a gonosz megtestesülése. A mostani cikkem két célt szolgál: szűkebb értelemben azt, hogy ellentartson annak a képnek, amely minden bizonnyal mára a szélesebb közvéleményben kialakult Elon Muskról.
Tágabb értelemben pedig egy olyan jelenségre akartam felhívni a figyelmet, amely manapság egyre inkább terjedőben van: ez nem más, mint a 21. századi globális tőkésosztály tagjainak azon igyekezete, hogy egy olyan imázst alakítsanak ki maguknak és közvetítsenek felénk, amely tevékenyen hozzájárul a tényleges társadalmi törésvonalak elfedéséhez és a társadalmi osztályok közötti feszültségek elcsatornázásához.
Elon Muskban és az elkövetkező évtizedekben színre lépő szupergazdagok „új hullámában” nem (elsősorban) Twitteren mémelgető, az emberiség érdekében jóhiszeműen tevékenykedő, ám olykor megosztóan viselkedő hírességeket kell látnunk, hanem ugyanúgy a kortárs kapitalista rendszer főkizsákmányolóit mint Jeff Bezosban, Bill Gates-ben vagy éppen Soros Györgyben.
Annak ugyanis, hogy ezek az emberek milliárdosokká válhattak, ára volt, illetve van. Ezt az árat pedig mi, a dolgozó osztályok tagjai fizetjük meg, méghozzá a jelenkorban egyre intenzívebbé váló kizsákmányolás, a klímaválság és – a gazdasági elitek növekvő befolyása következtében – mindinkább csorbuló demokratikus jogaink formájában.
Lényeges ugyanakkor hozzátenni, hogy az elitek természetesen nem egy személyükben felelősek a világ minden gondjáért. Ha egyik pillanatról a másikra varázsütésre eltűnnének, holnapra mások lépnének a helyükre, hiszen a tőkés rendszer struktúrái mindig önmagukat termelik újra. A változást csak az hozhatja el, ha a kizsákmányoló elitek váltogatása helyett magának a kapitalista berendezkedésnek a mechanizmusait írjuk felül, a fennálló viszonyok helyére egy egyenlőségen alapuló, szabad, társadalmilag és ökológiailag igazságos rendszert állítva.
