2020. december 23-án jelent meg a Mérce A népirtástól a népbíróságig c. sorozatában Pető Andrea írása. Pető az Endre-Baky-Jaross per egyik tanúja, Kovács Istvánné kapcsán azt állítja, hogy a Horthy-korszak elitjéhez tartozó asszonyt sem a népbíróság, sem a történetírás nem vette komolyan, az eset a történész szerint „illusztrálja, hogy hogyan jönnek létre vakfoltok a történetírásban, melyek aztán meghatározzák, hogy mit látnak és így később mit láttatnak a történetírók a munkáikban”.  Karsai László történész szerint Pető feltevései és következtetései helytelenek: Kovácsné állításait mind a népbíróságon, mind a történetírás lapjain helyén kezelték. Az alábbiakban Karsai László kritikáját és Pető Andrea viszontválaszát közöljük.

Karsai László: Kovácsné és a forráskritika

Kovácsné a népbíróság előtt című, a Mércén újra közölt írásában Pető Andrea úgy véli, hogy Kovácsné szerepe azért érdekes az Endre-Baky-Jaross perben, mert „… rámutat arra, milyen elméleti és módszertani következményekkel jár, ha a Horthy-korszak kutatása csak a férfi politikai elit, illetve a hadtörténet vizsgálatát jelenti.”  Nem feltételezem, hogy Balogh Margit, Berend T. Iván, Gyáni Gábor, Ignácz Károly, Kövér György, Lackó Miklós, L. Nagy Zsuzsa, Ormos Mária, Ránki György, Romsics Ignác, Szabó Miklós, Tomka Béla, Ungváry Krisztián és még számos férfi és nő kollégánk gazdaság-, társadalom-, kultúra-, és politikatörténeti tanulmányai, monográfiái mind elkerülték volna Pető figyelmét és ezért nem értem, miért állítja, hogy a Horthy-korszak kutatói csak a férfi politikai elittel és a hadtörténettel foglalkoznak. Itt talán érdemes megjegyezni, hogy női politikai elittel senki sem foglalkozhat, aki a Horthy-korszakot kutatja, mert olyan nem létezett. Hajdanán, amikor Pető a szélsőjobboldali nőkkel kezdett foglalkozni, hosszú névsorral voltam a segítségére, amelyen olyan nők (lányok és asszonyok) szerepeltek, akiket népbíróság elé állítottak 1945-48 között – miközben igaz, hogy a népbírósági perek során csak ritkán hallgattak ki női tanúkat.

Simko Balázs és Végső István már 13 évvel ezelőtt jelezte, hogy Kovácsné könyv alakban 1983-ban (saját kiadásában) megjelent memoárjainak saját embermentő szerepével kapcsolatos leírása nem hiteles. Kovácsné nem tudta, hogy nem egy, hanem két gettó volt Kiskunhalason. Ő látta, „emlékszik”, hogy „a” gettó minden egyes háza előtt rendőr állt. Az egyiket 200 pengővel megvesztegette, hogy nézzen félre, amíg ő a kerítésen keresztül kimenti gyerekkori játszópajtása, Vermes Laci két kisfiát. Addig, amíg a létrán ki-be mászkált a gettó kerítésén a két gyerekkel, addig a többi rendőr nyilván nem nézett oda. A fő gond az, hogy Vermesék nem voltak a gettóban, de szép, hogy kimentette a gettóból a két kisfiút, még ha nem is voltak ott.^[1]Kis munkával ki lehetett volna deríteni, hogy Kovácsné eredeti leánykori neve Práger Valéria volt, egy kiskunhalasi kikeresztelkedett zsidó családban született 1903-ban és Budapesten 1993-ban hunyt el.^[2]

Nem igaz, hogy Kovácsnét ne vették volna komolyan az Endre-Baky-Jaross perben. A deportálások borzalmaival kapcsolatban a korabeli napilapok hiteles szemtanúként idézték. Szerepel továbbá Munkácsi Ernő, a Központi Zsidó Tanács titkára eredetileg 1947-ben kiadott emlékirataiban, és R. L. Braham monumentális holokauszt monográfiájában is.

Pető sajnos rájuk sem hivatkozik, ahogy azzal sem foglalkozik, hogy az 1994-ben szerkesztőtársammal, Molnár Judittal kiadott könyvünkben két lábjegyzetben is alapvetően hiteltelennek neveztük Kovácsné tanúvallomását.^[3]

Pető cikkében két helyen is kiemeli, hogy a nyomozás, majd a népbírósági tárgyalás során senki nem kérdőjelezte meg, hogy Kovácsné Horthy belső, bizalmas köréhez tartozott. Ez igaz, ugyanakkor fontos tudni, hogy az Endre-Baky-Jaross perre 1945 decemberében került sor, tehát akkor, amikor még sem az ÁVO-n, sem a népügyészségen, sem a népbírók között nem lehetett olyan embert találni, aki pontosan ismerte volna a Horthy-korszak történetét, vagy éppen a magyar holokauszt fő eseményeit. Jó 15 évvel később, amikor Jeruzsálemben Adolf Eichmann perére készültek, az ottani ügyészek és szakértőik, mai tudásunk birtokában ezt már meg tudjuk ítélni, még mindig elég kevéssé ismerték a holokauszt történetét.

Pető cikkében sajnos sok a pontatlanság – Kovácsné és Pető valamennyi tévedésére itt és most nincs mód kitérni.

Kezdjük azzal, hogy 1945 decemberében semmiféle személyes kockázatot nem jelentett Kovácsnénak magáról a per során azt állítani, hogy Horthy bizalmasa volt. Elsősorban azért nem, mert ő a vád tanújaként próbálta Endrét mindenfélével megvádolni, hitelességét növelhette, ha magát a kormányzó hívének, bizalmasának állítja be.

Wallenberg akár név szerinti emlegetése sem jelentett semmiféle kockázatot 1945-46-ban stb.

Ruszkay Jenő szélsőjobboldali politikust nem belügyminiszternek, hanem miniszterelnöknek akarta kineveztetni Edmund Veesenmayer német teljhatalmú megbízott.^[4]Pető népbírónak nevezi dr. Jankó Pétert („A népbíró vasakarattal fojtotta többször Kovácsnéba a szót”, írja), az Endre-Baky-Jaross per népbírósági tanácsának tanácsvezető bíróját. A népbírók, mint politikai pártok által delegált „esküdtek” általában nem rendelkeztek jogi diplomával, a tanácsvezető bíró ellenben szakképzett jogász volt.

Ennél lényegesebb, hogy Pető „koronatanúja” valószínűleg soha nem látott deportálást. Azt még Jankó is tudta, hogy „légmentesen” lezárt vagonok nincsenek, mint Kovácsné állította, csak résmentesen lezártak.^[5]A magyar zsidókat nem résmentesen zárt tehervagonokban, hanem marhavagonokban deportálták, azokon pedig több, ráccsal ellátott szellőző nyílás volt.

Tanúvallomása során Kovácsné egy dologra emlékezett biztosan, hogy egy szerdai napon fél 2-kor kezdődött a szegedi zsidók deportálása, és hogy ez június első felében történt. Ez őt állítólag olyannyira feldúlta (szerdán), hogy felsietett Budapestre. Lélekszakadva rohanhatott, hiszen már vasárnap a fővárosban volt, hétfőn pedig már fogadta is őt Horthy.^[6] Kovácsnét megint megcsalta a memóriája: a szegedi zsidókat ugyanis nem június első felében és egyetlen szerda délutánon, hanem június 25-én, 27-én és 28-án deportálták.

Pető idézi Kovácsné azon állítását is, mely szerint a gyalogszerrel a gyűjtőtáborból a vasútállomásra összesen hét alkalommal, lassú menetben hajtott zsidók mögött egy nagy fekete autóban egy SS ezredes és maga Endre László ült, és követték a zsidókat.^[7] Eszerint egész délután furikázott a gyűjtőtábor és a vasútállomás között az SS ezredes és a belügyi államtitkár, akiknek nyilván nem is volt fontosabb dolguk. Ezredesi rangban SS tiszt sehol Magyarországon nem ellenőrizte-felügyelte a deportálásokat. Kovácsné június 10-12-14-én maximum a szegedi gettót nézhette meg kívülről, ami a belvárosban volt. Szegeden június 16-a után kezdték létrehozni a téglagyári gyűjtőtábort a Cserzy Mihály utca végén. Akiket oda nem tudtak bezsúfolni, azokat a sportpálya területén helyezték el, sátrakban. Kizárt, hogy engedték volna, hogy Kovácsné csak úgy sétálgasson a pályaudvaron a zsidókat szállító vagonok mellett. A Rókusi pályaudvar – ahol a zsidókat vagonírozták – a gyűjtőtábor szomszédságában, néhány száz méterre volt. Ott hosszú, lassú gyalogmeneteket Kovácsné nem láthatott. Az Izabella híd egyik oldalán van a Rókusi állomás, a másik oldalán a SZVSE pálya, és utóbbi mellett volt a téglagyár.^[8]

Tudjuk, hogy Endre 1944. június 10-én járt Szegeden, jó két héttel azelőtt, hogy az első deportáló vonatok a „Tisza-parti Párizsból” elindultak volna.

Ahogy pestiesen mondani szokták: a többi stimmel.

Kovácsné tanúvallomását 1945 decemberében a népbírók, a népügyész és a politikai ügyész, és maga Jankó is komolyan vették. 2020-ban egy történész, aki ismeri a magyar holokauszt történetét és ezen belül a szegedi deportálások történetét, nem tekintheti Kovácsné performanszát másnak, mint népbíróság előtti fabulázásnak.

---

Pető Andrea: Több mint két lábjegyzet: Kovácsné története

Nagy megtiszteltetés egy történész számára, ha szövegei vitára és reflexióra késztetik a szakmát. Karsai László most közölt reakciója csaknem olyan hosszú, mint az eredeti szövegem volt – ami egy tíz percre korlátozott konferencia-hozzászólásom szerkesztett változata.

Karsai első érve egyértelmű: hamisnak tartja az állításomat, hogy korábban ne vizsgálták volna a Horthy-korszakot a társadalmi nemek szempontjából, és hosszan sorolja, hogy szerinte ki mindenki kutatta azt. Ezek közül sokan – például Berend T. Iván vagy Ránki György – meg is lepődnének vagy lepődtek volna, ha megtudják, hogy nőtörténetet írtak.

Ezek után meglepő Karsai következő állítása, hogy ezen a témán nem is volt mit kutatni, mert nem volt a Horthy-korszakban női elit.

E szerint Karsai számára a háborús bűnös nők nem voltak a Horthy-elit tagjai. Számára az elit szemlátomást a politikai pártok és hadsereg vezetőségét jelenti, ami eleve kizárja, hogy nők vezető szerepet tölthessenek be abban, amit ő történelemnek tart.

A második világháborúban háborús bűnöket elkövetett nőket tehát – a kommunista párt hivatalos történetírását követve – ágencia nélküli, az eseményekkel sodródó személyeknek tartja, akik nem játszhattak az eseményekben a férfi elitnek fenntartott vezető szerepet.

Ezzel nemcsak az elkövetőkutatás újabb eredményeit, vagy a Horthy-elit sokrétegűségét tagadja, hanem egy álláspontot képvisel Kövér Lászlóval és Orbán Viktorral, hiszen a társadalmi nem mint olyan létezését tagadja. Az különösen visszás, hogy a Barna Ildikóval közösen írt könyvünk, A politikai igazságszolgáltatás a II. világháború utáni Budapesten eredményeit hozza fel érvként (bár nem világos, hogy mi ellen) arról, hogy hány nőt és férfit hallgattak ki a népbíróságok, de ezt anélkül teszi, hogy jelezné, a számokat tőlünk veszi.

Karsai második fő érve, hogy Kovácsné visszaemlékezése nem hiteles, mert Kovácsné nem látott deportálást. Azt, hogy Kovácsné visszaemlékezése hiteles lenne, én nem is állítottam, sőt eleve nem is gondolom, hogy a visszaemlékezések hitelességének megítélése a történész feladata. (A Wallenberg project keretében Stark Tamás Kovácsnéval 1990-ben készített interjúja az US Holocaust Memorial Museum (USHMM) honlapján online meghallgatható. A szegedi eseményről a visszaemlékezés a 30. perctől próbál beszámolni.)

Köztünk alapvetően egy, a történetírás módszertanát illető vitáról van szó. Karsai azt képviseli, hogy minden visszaemlékezést a történeti igazság és hamisság keretében kell megítélnie az erre hivatott szakembernek, mert ezek a visszaemlékezések objektív igazságot tartalmaznak.

Az én álláspontom ezzel szemben az, hogy a visszaemlékezés – akár a népbíróságon elhangzott vallomás, akár az interjú vagy önéletrajz – önmagában hiteles, hiszen akkor és ott a visszaemlékező a tanúvallomását hitelesnek gondolta, illetve akkor és ott különböző okokból ezt a történetet tartotta fontosnak megosztani a hallgatósággal.

Én óvakodnék attól, hogy rosszhiszemű hazudozónak tartsam, ha egy visszaemlékező nem pontosan emlékszik egy adott dátumra, számra vagy hogy milyen jelzőkkel ír le egy vasúti kocsit. Az oral history elemzése (amelyhez a népbírósági tárgyalás is tartozik, csak itt nagyobb volt a tét, mint egy kutatási interjú esetében) nem alkalmas a hitelesség megítélésére, akár elkövetőről, akár tanúról, akár túlélőről beszélünk. (Egyébként Kovácsné visszaemlékezése szerint július 3-án volt Horthynál, a szegedi deportálás után, tehát csak az időrendet nézve akár szolgálhatott is neki pontos információkkal.)

Az oral history esetében az elemzés tárgya sokkal inkább az, amire és ahogyan emlékszik a tanúságot tevő, és hogy mit felejt ki vagy mit hallgat el. Karsai azzal, hogy biztosan állítja, Kovácsnénak mit kellett volna vallania, Jankó módszerét követi, aki ugyanezzel ásta alá Kovácsné hitelét. Karsai közben ezzel minden kolléga hitelét is kétségbe vonja, aki a történészre nem végső döntőbíróként tekint, akinek feladata lenne a múltunk szereplőinek cselekedeteit és kijelentéseit megítélni.

Nagy megtiszteltetés a történész számára, ha ennyire világos visszajelzést kap arról, hogy mennyire fontos az állítás, amit tett: a történelemtudomány akkor tud érdemben továbblépni, ha a felejtések okait, intézményes formáit és fő szereplőit elemzi. Nagyon örülök, hogy sikerült Kovácsnét Karsai László és Molnár Judit két lábjegyzetéből érdemi történeti figurává kiemelni.

Ez azért is fontos, mert ez a „kétlábjegyzetes” hozzáállás – azaz a hübrisz, hogy sokakat ki lehet zárni a történetírásból egy szubjektíven megfogalmazott fontossági kritérium alapján – hozzájárult az antifasiszta történetírás hegemón szerepének elvesztéséhez és a történetírásban bekövetkezett populista fordulathoz.

A népbíróságon le-„Kovács Kálmánnézett” és „leháztartásbelizett” Kovács Istvánné, aki, bár maga mindent megtett a szerény eszközeivel az elfelejtés ellen (önéletrajzot írt, visszaemlékezést adott ki), mégis csak egy példa maradt arra, ami cikkem fő állítása: át kell gondolni a történeti emlékezés kereteit, hogy abba mindenkinek helye legyen.