Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Franciák voltak

A legújabb franciaországi merényletek (egy tanár lefejezése és a nizzai támadás) a maguk barbár kegyetlenségével igen hatékonynak bizonyultak, hiszen pontosan kiváltották azokat a következményeket, melyekért elkövették őket: az európai iszlámgyűlölet újabb muníciót kapott, a muszlim francia polgárok újra a vádlottak padjára kerültek, ismét bizonygatniuk kell lojalitásukat, ami bizonyára nem segíti honpolgári érzelmeiket. És még persze vak és világtalan, azaz Erdoğan-Macron tragikomikus diplomáciai csata is lett a dologból. Azaz: a világunk megint rosszabb hely lett egy kicsit.

Október 16. óta nem telik el úgy nap, de talán óra sem (még úgy sem, hogy mintha koronavírusügyben lenne nagyobb baj az országban), hogy Macron és kormánya ne jönne elő újabb betiltásokkal és bezárásokkal, újabb és újabb elképesztő mondatokkal, azaz ne használná ki iszlamofób ámokfutásra a helyzetet.

Nem csak igen veszélyes szavakkal való felelőtlen dobálózásról van szó (nem is hatástalan a dolog: a mecsetek rongálása olyan mindennapos, hogy be sem igen számol már róla a sajtó, de legutóbb Párizsban támadtak rá iszlám fejkendőt viselő nőkre), hanem az iszlámot illetően lényegében a szélsőjobboldal programjának megvalósításáról, valamiféle háborús propagandával kísérve, amely külön jól hangzik ebben a kijárási tilalmas, rendkívüli állapotos kutyavilágban.

Az iszlamofóbia (most nagyon röviden, máshol részletesen foglalkoztunk a jelenséggel) a rasszizmus egy speciális formája, amely a muszlim vallásúakat és az ebbe a közösségbe születetteket, férfiakat és nőket egyaránt, függetlenül vallásos elköteleződésük fokától vagy egyáltalán lététől, különleges jegyekkel ruház fel: hajlam az erőszakra és az erőszakosságra, a férfiuralom gyakorlására vagy elfogadására, az intoleranciára, az irracionalitásra, a vak alávetettségre és így tovább.

Az iszlamofóbia része, hogy képviselői be kívánják tiltani, vagy lehetségességig korlátozni az iszlám vallás minden kulturális jelét (öltözködés, konyha, életmódbeli szokások)  is országukban. Az iszlámgyűlölet ezen formája természetesen kulturális-eszmei-ideológia gyökereit tekintve a gyarmatosító rasszizmusból származik, de nem kevés közös elemmel bír a XIX-XX. század antiszemitizmusával is.

A receptek, amellyel Macron és udvari médiái (azaz az összes TV-adó, az írott, elektronikus és nyomtatott sajtó nagy része; szakértők, politológusok és más elvetemültek) ismerősek lehetnek minden, sorosozáson és migránssimogatáson edződött, becsületes magyar ember számára: az oktatási miniszter szerint az islamo-gauchiste („baloldali iszlamista”- vö. Magyarországon: „kultúrmarxista”, haladóknak: „judeo-bolsevik”) értelmiségiek tönkreteszik az egyetemeket (a feminista ún. interszekcionalitás például például megágyaz a radikális iszlámnak), azaz legalábbis intellektuálisan tettestársai az iszlamista merénylőknek.

A belügyminiszter (figyeljünk rá, gátlástalan idióta, az ilyenek magasra szoktak jutni, hogy aztán persze szégyen és gyalázat legyen a sorsuk egy rövid idő után: Sarkozy vagy Valls is így kezdte) városokat hallucinál, ahol a Köztársaság veszélyben van, vagy legutóbb elégedetlenségét fejezte ki a szupermarketek „halal” élelmiszert áruló polcaival…

Igen, nagyjából itt tartunk: a kuszkusz nemzeti ellenséggé vált, a „kommünotarizmus” (nagyjából: etnikai-vallási különállás) talán a miniszternél naivabb emberek számára veszélytelennek tűnő kapudroggá. Valaki nem is mulasztotta  fölhívni rá a figyelmét, hogy vannak polcok, ahol csak (!) tésztákat tartanak, sőt a mélyhűtők is tömve vannak pizzákkal! Hol a picsában vagyunk, tán Olaszországban?

A meghamisított laicitás

Ahogy Voltaire jelszóvá vált szavai („Écraser l’Infâme!”)  vallásellenességükből manapság egyszerű idegengyűlöletbe fordultak, úgy vált a hamis laicitás (az állam és egyház szigorú elválasztását jelentő felfogás) az iszlámgyűlölet legfontosabb összetevőjévé. A valaha progresszív irányzatok (antiklerikalizmus, republikanizmus, feminizmus stb.) váltak az elnyomás, a megbélyegző iszlamofóbia eszközeivé.

Mint ismeretes, a francia laicitás az állam és egyház elválasztását hirdető elvek közül a legradikálisabb: kimondja, hogy az állam nem finanszíroz, nem privilegizál, de még csak el sem ismer „magáénak” egyetlen vallást sem, ügyeikbe nem avatkozik be, ahogy őket is távol tartja az állam ügyeitől, egyszóval a vallást magánüggyé nyilvánítja.

Az igazi paradoxon az, hogy az évszázados elv (mely radikalizmusát egy politikai konstellációnak köszönheti, azaz annak, hogy a XX. század elején még javában folyt a kultúr- és politikai harc a baloldali republikanizmus és a jobboldali, monarchista, hatalmas befolyással és vagyonnal bíró katolikus egyház között – ilyesmiről ma a célkeresztbe kerülő iszlám esetében természetesen szó sincs : az iszlámnak semmiféle intézményes hatalma sincsen Franciaországban[1]) mai másodvirágzása éppen ellentétes következményekkel jár.

A jobboldal és a baloldal (sőt a szélsőbaloldal jó része) közös krédójává váló mai lai­citás egy tökéletesen más politikai helyzetben, megfosztva minden pozitívumától, elvesztette legfontosabb mondanivalóját, igazi lényegét. Azaz annak az álláspontnak nemcsak a képviseletét, hanem egyenesen törvénybe iktatását, hogy a vallás nem politikai, azaz közügy, hanem a privát szféra része. Manapság ezzel szemben, a laicitás új virágkorában, mit látunk? Éppen azt, hogy a politikai viták szívében egy vallás áll, amely távolról sem véletlenül éppen a „bevándorlók” és a szubproletariátus egy jó részének hite.

Érdemes felidézni mai korunkban, hogy az eredeti laicitás mindig magára a közintézményre vonatkozott, sosem annak használójára: egy apáca bemehetett egy minisztériumba, hiszen természetesen nem ez volt a lényeg, hanem az, hogy egy minisztérium nem lehet „katolikus”. Ma is nehezen megindokolható, hogy vajon az iszlám fejkendő (foulard) egy fiatal lány haján miért akadályozná meg mondjuk az evolúció ismertetését (2004 óta ez nem kérdés : tilos a foulard a közoktatásban, pár éve még a kísérő szülők esetében is megkérdőjelezik, ami temészetesen teljes őrület)?

Kelet-Európából néha elképesztő képmutatásnak (néha talán még öniróniának is) tűnhet, de Franciaországban még vannak emberek, akik komolyan gondolnak olyasmiket, mint a felvilágosodásból eredő nézet, mely szerint az oktatási rendszernek kiemelkedő szerepe van a társadalom életében: szabad embereket teremt, akik tudásuk és ismereteik révén megszabadulnak a zsarnoki hatalomtól (és az általa rájuk kényszerített tudatlanságtól), képesek lesznek követni saját racionálisan felfogott eszméiket és ezek alapján dönteni a közügyekben.

Azaz: a népszuverenitás elválaszthatatlan gondolkodó emberek nevelésétől. A Köztársaság nem lehetséges állampolgári nevelés nélkül. Az iskola így nem valamiféle, a valóságtól elválasztott tudásátadás terepe, hanem a hely, ahol a diákok (és persze a tanárok) megtanulják kifejezni véleményüket, és kezelni a véleménykülönbségekből fakadó feszültségeket.

Feszültségek pedig vannak szép számmal a francia társadalomban. A problémát az okozza, hogy egyre inkább az ezeknek a kezelésére értelemszerűen nem feltétlenül felkészült tanári kar szembesül velük elsősorban: a növekvő egyenlőtlenség és szegénység, az egyre erőszakosabb társadalom, és persze az iszlamofóbia és a radikális iszlám egymás nélkül értelmezhetetlen duettje.

Nem is beszélve arról, hogy maga a tanári kar is az évtizedek óta zajló neoliberális reformok első vonalbeli áldozata (Macron ideje alatt pedig ezek a reformok ritkán látott – legalábbis Franciaországban eddig nem látott – sebességbe kapcsoltak): igen gyomorforgató volt látni , hogy az az oktatási miniszter beszél most, a merénylet után „a Köztársaság első vonalában küzdő tanároktól”, aki pár hónapja tankerületi fegyelmi vizsgálat elé citálta az oktatási reformok ellen tiltakozó, vagy éppen a sárga mellényesek mozgalmát támogató tanárokat.

A „szólásszabadság” akkor mintha kevesebbet számított volna: most lettek a balos, szakszervezetis, lusta, sztrájkos, alig dolgozó tanárokból a Köztársaság hősei. Egyébként mondjuk a kórházi dolgozókkal ugyanez történt: hónapok óta sztrájkoltak a kórházakat érintő megszorítások ellen (elképesztő egyébként, de ezeknek koránt sincs vége: a vírus két hulláma között mintegy 4 000 kórházi ágyat szüntettek meg Franciaországban!), még szóba se nagyon állt velük senki, majd a vírus alatt könnyes szemmel tapsoltak ugyanazok az erkélyeiken.

A szólásszabadságról egyébként maga a Köztársaság tartott nem is egy igen komoly leckét a diákoknak: leginkább akkor, amikor rohamrendőröket vezényelt rendszeresen a tiltakozó gimnazisták ellen.

A Köztársaság és hősei

Oh, a Köztársaság.

Mára Franciaországban minden „républicain”, ami rendpárti bornírtság (vö. a magyar keresztény-konzervatív”). Pár hete az oktatási miniszter kelt ki a túl rövid szoknyát hordó iskolás lányok ellen (sőt, a rossznyelvek szerint egyesek a köldöküket is „látni engedték”) – „republikánus öltözködést” előírván nekik (nem tréfálunk: „habit républicain”). Eddig csak a foulard, a fiatal lányok haján levő ruhadarab volt a terrorizmus előszobája, és főleg „anti-républicain”; de azt magunk sem gondoltuk volna, hogy egyszer tizenéves lányok köldöke is erre a sorsra juthat.

A Köztársaság mára valamiféle megfagyott, változtathatatlan valóságnak tűnik fel: nevében nem a szabadság-egyenlőség-testvériség valósul meg (ez nyilván tréfának is keserű volna ma már), hanem a legüresebb, reakciós, semmitmondó ostobaság. A Köztársaság annak a neve, ami Franciaország lehetne, ha nem olyan lenne, amilyen. Ha egy muszlim tesz fel kérdéseket a laicitás mögött húzódó iszlamofóbiáról, akkor azonnal „anti-republikánus”, „franciaellenes” (vö. „magyargyűlölő”) és persze iszlámista lesz. Ha az illető szemmel láthatóan nem muszlim, akkor az iszlámizmus „hasznos idiótája”, ha túl nagy a szája, akkor „islamo-gauchiste”.

Nem túl lényeges, de a dolog szinte már komikus: most azt a Mélenchont vádolják ezzel, sőt a „kommünotarizmus” támogatásával, aki nemcsak vérmes republikánus, hanem az egy és oszthatatlan francia köztársaság olyan híve körülbelül, mint 1793-94 jakobinusai. A baloldal egyébként, mintegy „republikánus” alapokon, lényegében nem nagyon mond mást, mint a jobboldal nem-rasszista része: integrálódjatok (ha már itt vagytok), dolgozzatok, vegyétek fel az itteni szokásokat, aztán majd az iskolarendszer meg a citoyen-tudat megsegít titeket. Hát éppen a République-nek ez a szociális oldala tűnt el. Ahogy Alain Badiou filozófus írta a Charlie Hebdo-merénylet után: „nem a kommünotarizmus a sok; az egyenlőség, ami hiányzik”.

A meghamisított laicitás után a kommünotarizmus lett az új divatszó: egyes közösségek (és jól tudjuk, hogy melyek) nem tisztelik „a Köztársaság értékeit” (vagy a keményvonalasoknak: „a zsidó-keresztény értékeket”, ami a laicitás mellett érvelve meglehetős öngólnak tűnik). Macron jóvoltából már az „iszlám szeparatizmus” elleni törvény készül (még a merényletek előtt jelentették be), azaz nincs megállás: mondjuk az iszlám fejkendőt viselő nők immár nem csak kommünotaristák, hanem egyenesen szeparatisták lesznek. Tetszik, nem tetszik: Erdoğannak egyszer a nyomorult életben talán még igaza is van.

Nyilvánvalóan megfelelő empátiával kell szólnunk a mostani merényletről, hiszen igen barbár dologról van szó: egy ember lefejezéséről. Ilyen esetekben különösen nehéz mégiscsak valamiféle racionális érvekkel beszélni a dologról, hiszen tényleg igaz a régi mondás: egy ember meggyilkolása nem elvi probléma, az egy ember meggyilkolása.

Nem is megérteni akarjuk az iszlám „radikálisokat” vagy inkább egyszerű fasisztákat (ezt megkíséreltük máshol), de talán nem árt mégiscsak szemügyre venni, hogy milyen kontextusban történt a merénylet. Most úgy tűnik, hogy kicsit leegyszerűsítő a dolgok olyan összefoglalása, hogy egy iszlamista merénylő levágta a tanár fejét, mert megmutatta a diákoknak a Charlie Hebdo hírhedt Mohamed-karikatúráit. Valójában egyes szülők tiltakoztak ez ellen, mindez el is intéződött volna ennyivel, de az eset bekerült a „közösségi médiába”, azaz azonnal kollektív hisztéria, paranoia és gyűlölet terepe terepe lett. Nyilvánvaló, hogy ebben iszlamistáknak fontos szerepük volt, de a közhangulatnak is, amelyben minden, ami az iszlámot érinti, azonnal heves érzelmeket vált ki nem kevesekből (mindkét oldalon): a tanárok ennek, az iszlamofóbia vs. iszlámizmus harcnak akaratuk ellenére kerülnek a frontvonalába, mint a „szekuláris oktatás védelmezői”.

A tanárok helyzete természetesen a lehető legkényesebb: végül is formálódóban lévő fiatalokkal dolgoznak, akiknek a szülei érthető módon a lehető legérzékenyebbek arra, ami a gyerekeikkel történik az iskolákban. Az iskola; a tanár, a diák és a szülő közti bizalmi viszony az elsőszámú áldozata ennek a mérgező légkörnek, amelynek előidézői legalább annyira az iszlamofób pirománok, mint a radikális „külvárosi imámok” (akit érdekel a francia iszlám, kérjük olvassa el ezt az írásunkat: „Az ötödik hadoszlop”).

Ennek a légkörnek lett a tragikus áldozata Samuel Paty. Minden részvétünk mellett (és természetesen a hibáztatás árnyéka nélkül) el kell mondanunk, hogy biztosan a legjobbat akarta, de azért azon szerintünk nem árt elgondolkodni, hogy a mai Franciaországra jellemző légkörben jó ötlet-e egy párizsi külvárosi iskolában a szólásszabadságot 13 éves gyerekeknek éppen Mohamed-karikatúrákon bemutatni.[2]

Nem lenne jó persze, ha bárki betiltana ilyesmit – legfeljebb a józan ész és a belátás, melyek nem éppen utolsó pedagógus erények. Egy olyan kisebbség érzékenységéről van szó, amelyet a diszkrimináció rengeteg fajtája sújt a mindennapokban: ezeknek az embereknek is van szólásszabadságuk, vannak érzékenységeik, és persze a híres laicitás is arról szól, hogy mindenki szabadon megélheti a hitét, nem arról, hogy valakiket de facto magakadályozunk ebben. Az oktatási miniszter lényegében szélsőjobboldali, a közhangulat paranoid és borús, a köztársasági elnök a tűzzel játszik: ez nem a provokáció ideje.

Különösen nem a rend pártján.

És még kevésbé az iskolákban.

A gyűlölet

Remélhetőleg csak a hisztériának köszönhető, hogy olyan hírek hallhatóak, hogy az állam a szólásszabadságot bemutató pedagógiai anyagba kötelezőként be kívánja tenni a Mohamed-karikatúrákat. Ez akkora őrültségnek tűnik, hogy nem is hisszük el egyelőre, de nem lehetetlen, hogy így lesz. Ez mégiscsak azt jelentené, hogy ha az iszlámról van szó: a blaszfémia kötelezővé válik a francia állami iskolákban!

Franciaországban a szélsőjobboldal nyelvezete és elvei uralkodóvá váltak: az egyik „repulikánus” be akarja tiltani az összes közterületen az iszlám fejkendőt (micsoda paranoia jele ez a mánia, amely fiatal lányok hajára fókuszál ilyen erővel?), a másik bolond kötelezővé tenné a francia keresztneveket (ő Eric Zemmour, a magyar szélsőjobboldal kedvence), mert ha valakit Aissának vagy Ayoubnak hívnak, az annak a jele, hogy „megveti Franciaországot és integrációja csak látszólagos volt”; a harmadik szerint a francia nyelvet is tönkreteszik „ezek”, valamiféle pidgin-francia kezd kialakulni egyes városokban (az illető még sosem hallott a szlengről szemmel láthatóan) a negyedik hadat üzenne a harissa-szósznak, meg a csorbának.

Nagy lépésekkel haladunk a francia nemzet valamiféle etnikai felfogása -azaz a szó tárgyi-történelmi értelmében: pusztulása – felé.

A világukban tombol a káosz, a szívükben pedig egyre inkább nincs semmi más, csak a gyűlölet.

De természetesen az iszlám elleni támadás alapvetően mégiscsak egy szélesebb horizontú, nem is olyan titkolt szociális háború nem is oly nagyon titkos fegyvere. Ez a rassz nélküli rasszizmus, ez a széles körben immár elfogadott, respektált gyűlölet a fejünkbe táplálja, hogy egy „fenyegetett”, „ostrom alatt lévő” társadalomban élünk, amely allergiás mindenre, ami más, ami idegen.

Az iszlamofóbia, minden partikularitásával együtt, végső soron nem más, mint a gyarmati múltból fakadó rasszizmus jelenleg domináns ideológiai és politikai formája.

Az „iszlámkérdés”, vagy éppen egészen naívaknak: mondjuk a „kihívó vallási jelekről” szóló törvények, egy egyre kevésbé szemérmesen leplezett problémát takarnak: a Franciaországban élő, nagyrészt a volt gyarmatokról érkező, akár másod-, harmadgenerációs „bevándorlók” helyét a társadalomban.

Pedig nincs másról szó, mint hogy egyszerűen az európai társadalmak a bevándorlással megváltoztak: nem működhetnek tovább olyan írott és íratlan szabályok szerint, melyek egy teljesen más társadalomban számítottak természetesnek. Igen, meg kell szoknunk: ezek az emberek itt vannak és itt is fognak maradni. És ők is itthon vannak itt. Az lehet az érzésünk, hogy a „bevándorlókkal” riogatóknak, az iszlám elleni keresztes háború vitézeinek valójában minden kevert társadalommal gondjuk van. De hát ez legyen az ő gondjuk.

Másik oldalról, nehéz lenne tagadni, hogy a mai lázadó potenciálnak könnyen lehet a kifutási formája a dzsihadizmus is. A bármely változásnak akárcsak hipotézisét is kizáró globális tőkés rendszer megnyitotta az utat a teljes káosz és barbárság előtt, mellyel fiataljaink csak a haragjukat és reményvesztett dühüket (melynek a címkéje éppen lehet a dzsihád is) tudják szembe állítani.

Ez ellen bizonyára nem civilizációs háborúval, menekültek és bevándorlók stigmatizálásával, a keresztény-zsidó Európa emlegetésével vehetjük fel a harcot, hanem a lázadás alternatív formáinak a megteremtésével; a lázadásénak, amely nem regresszív félelemből táplálkozik, hanem a tőkés rendszeren túlmutató, az emberiség előtörténetére végre pontot tevő reményre.

 

[1] – Az ország muszlim lakosai főszabály szerint, a gyarmatosításból, a bevándorlásból és a diszkriminációból kifolyólag, nem a francia társadalom legfontosabb, legbefolyásosabb, leggazdagabb posztjait foglalják el.Persze most már vannak például „arab” miniszterek vagy képviselők (mindkét politikai oldalon egyébiránt) – igazi „díszzsidók” ők. A hatalmi pozícióba kerülő színes bőrű bevándorlók szociológiai profilja igencsak specifikus: igen gyakran nők, középosztálybeliek, diplomások, semmiféle külső vallási jelet nem viselnek magukon, sőt, elleneznek minden ilyesmit, támogatják a foulard iskolai tiltását, a laicitás lelkes hívei – egyszóval a megfelelő bevándorló politikus az, aki pontosan az antitézisét nyújtja mindazoknak az előítéleteknek, melyek a politikai- és média-elitben léteznek. Bravó.

[2] – A Charlie Hebdo-ügyben erős ellenvéleményünket kifejtettük annak idején, többek között a következőkkel: „A Charlie Hebdo munkatársai talán őszintén hitték, hogy az iszlám radikalizmus ellen harcolnak, azonban sajnos nem erről van szó…Nem polgárpukkasztás volt ez, hanem a fehér kispolgárok legsötétebb előítéleteinek való alájátszás, a lehető legtisztább konformizmus. Hozzájárulás a „civilizációk harcához”, az iszlamofób hisztériához, szubverzió helyett a legmélyebb reakció… A Charlie Hebdo munkatársai legtöbbször a nemes és hagyományos antiklerikális harc képviselőinek tüntették fel magukat, szemmel láthatóan tökéletesen ignorálva a tényt, hogy az egy hosszú, kemény küzdelem volt a hatalmas katolikus klérus ellen, amely félelmetes hatalommal bírt, milliós újságokkal, politikai erővel, képviselőkkel, pártokkal, befolyásos szervezetekkel, elképesztő gazdagsággal. A francia iszlám ezek közül egyikkel sem rendelkezik”. A Charlie provokációi, noha nagyon veszélyesek voltak, mint sajnos többedszerre is láthattuk, de igazi szubverzív tartalommal nem bírtak, mert az nem igazi tét, hogy őrülteket lehet velük provokálni. Sosem tudtak (és azóta más sem) igazi választ adni arra a kérdésre, hogy mi a céljuk a karikatúrákkal, mármint azon kívül, hogy szólásszabadság van, azaz megtehetik. A Mohamed-karikatúrák blaszfémiája mögött az égvilágon semmilyen tartalom sincsen – ha jó szándékúak vagyunk (ha nem, akkor egyszerű iszlám- esetleg vallásgyűlöletről van szó). A szólásszabadság harcosainak ennél jóval fontosabb téteket kívánhatunk csupán.