Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

A chicagói 7-ek tárgyalása: A rendszerkritika megszelídítése

Szeptemberben jelent meg A chicagói 7-ek tárgyalása című film, amely az Egyesült Államok történetének egyik legismertebb politikai perét dolgozza fel. Aaron Sorkin tárgyalótermi drámája profi munka, melyben jó színészek adnak elő hatásos, sokszor felemelő jeleneteket. Ha azonban alaposabban szemügyre vesszük az ábrázolt történelmi eseményeket, nyilvánvalóvá válik, hogy a film ideológiai okokból tendenciózusan torzít. Nem a történeti hitelesség hiánya, hanem éppen a hiteltelenséget szervező sajátos sémák  jelentik a problémát.

Diáktüntetők a vietnámi háború ellen, 1968-ban (forrás: Bettmann /scanpix.io)

Az alábbi írás nem filmkritika, hanem ideológiakritikai elemzés. Egy filmkritika elsődleges célja az, hogy meghatározza vizsgálata tárgyának esztétikai minőségét. Az ideológiakritikai elemzések is tartalmazhatnak ilyen jellegű megállapításokat, de feladatuk elsősorban az, hogy bemutassák az adott alkotás ideológiai sajátosságait. Az ilyen elemzések arra keresik a választ, hogy a vizsgált kulturális produktum hogyan képezi le és alakítja az uralkodó viszonyok, fantáziák és fogalmi rendszerek „nagy faliújságát”. Az alábbi szöveg egy ideológiakritikai sorozat harmadik darabja: az első rész itt, a második itt olvasható.

A chicagói 7-ek tárgyalása (Aaron Sorkin, 2020) az Egyesült Államok történetének egyik nevezetes tárgyalását mutatja be. Mikor 1968-ban rendszerkritikus csoportok közös tüntetést szerveztek a vietnámi háború ellen a Demokrata Párt elnökjelölő kongresszusa elé, a chicagói városvezetés kompromisszumképtelensége és az erőszakos rendőri fellépés vérontáshoz vezetett. Noha a demokrata Johnson elnök kormányzatának emberei alapos kivizsgálás után nem találtak okot arra, hogy eljárást indítsanak a szervezők ellen, az utánuk kinevezett Nixon-adminisztráció már igen: 1969 márciusában a tüntetés nyolc meghatározó alakja ellen emeltek vádat.

Az összeesküvés és lázadás tudatos szításának hamis vádjára épülő politikai kirakatper nagy vihart kavart: elsősorban a nyolcadik vádlott, a radikális és militáns Fekete Párducok körébe tartozó Bobby Seale ügyét övezte széleskörű figyelem. Seale, aki a tüntetés előtt semmilyen formában nem érintkezett a többi vádlottal, úgy állt a bíróság előtt, hogy nem rendelkezett jogi képviselettel: ügyvédje éppen epehólyagműtéten esett át, így ő perhalasztást kért, amit a bíró nem engedélyezett. Seale rendszeresen megpróbált felszólalni saját képviseletében, ami végül oda vezetett, hogy bírói utasításra megbilincselték, megkötözték, székéhez láncolták, száját betömték.

Ezen a ponton rögtön feltűnő különbségbe botlunk a filmben ábrázolt és a valós események között. A chicagói 7-ek tárgyalásában Seale nagyjából két percig ül megverve, megalázva és elnémítva a tárgyalóteremben; ez a két perc pedig elég ahhoz, hogy széles körű konszenzus alakuljon ki a teremben a helyzet tarthatatlanságát illetően: végül maga az ügyész kérelmezi, hogy a férfit vegyék ki a vádlottak közül. A valóságban Seale napokat töltött ebben az állapotban, és hiába mondta azt a másik hét vádlott közös ügyvédje, hogy ez a helyzet nem egy tárgyalóteremre, hanem egy középkori kínzókamrára emlékezteti, semmi sem történt.

Szó sem volt arról, hogy az ügyész a vádlott érdekében cselekedjen: erre Sorkinnak azért van szüksége, hogy újraépítse a bizalmat az Egyesült Államok igazságszolgáltatásában, melynek igazságtalanságát épp az általa bemutatott tárgyalás leplezte le.

Hasonlóan látványos Abbie Hoffman vallomásának átalakítása a filmben, amelynek teljes leirata online is olvasható. A yippieket (vagyis a Fiatalok Nemzetközi Pártjának tagjait) képviselő Hoffman arra használta a vallomástétel lehetőségét, hogy politikai álláspontját kifejtse, ezért többek között felolvasta mozgalmuk 18 pontját. Ebben bírálja az Egyesült Államok „katonai, gazdasági és kulturális imperializmusát”, kiáll a gettók felszámolása mellett, hitet tesz a rendőrség teljes lefegyverzése, a szabad fogamzásgátlás és abortusz, a szabad szerelem és az ökológiai kérdések előtérbe állítása mellett, valamint a vietnámi háború és természetesen minden háború ellen. A vallomásnak ezt a részét a film nem ábrázolja.

A filmben ugyan feltűnnek Hoffman történetileg hiteles gesztusai; egy ponton például Jerry Rubinnal közösen valóban bírói talárban ült a vádlottak közé, amikor pedig talárját levetették vele, kiderült, hogy alatta rendőri egyenruhát visel, rajta „disznók” felirattal. Mikor azonban a filmbeli Hoffman a pulpitusra lép, hirtelen rendszerkonform figurává változik. Ahogy arra Elieen James a Jacobinon megjelent remek cikkében felhívja a figyelmet, Hoffman semmi olyasmit nem mondott, hogy „a demokráciánk intézményei nagyszerűek, csak most szörnyű emberek lakják őket”, miként az a filmben elhangzik. Hoffman világosan látta, hogy a rendszer alapstruktúrájával van probléma, és úgy vélte, azt csak forradalmi úton lehet megváltoztatni. A szájába adott, az Egyesült Államok demokráciáját éltető mondatnak ugyanaz a funkciója, mint a Seale méltatlan helyzetére megoldást jelentő, politikai határokon átívelő tárgyalótermi összefogás képének: mindkettő azt sugallja, hogy a rendszer jó, legfeljebb rossz emberek használják alkalmanként rossz dolgokra ezeket a remek rendszereket.

A leglátványosabb ferdítés ugyanakkor a film fináléja, mely során Tom Hayden – akinek a bíró enyhébb büntetést ígér, ha bűnbánatot tanúsít és felszólalását rövidre fogja – elkezdi felolvasni a vietnámi háború azon közel ötezer áldozatának nevét, akik a tárgyalás csaknem fél éve alatt vesztették életüket. A valóságban ilyesmi sem történt. A jelenetnek nyilvánvaló dramaturgiai funkciója van: ez az igazság elhallgattathatatlanságának pillanata, a katartikus csúcspont. A tett aztán rögvest bele is simul az eddig felismert sémába: Hayden bátor kiállását még az ellenoldal is elismeri, az ügyész pedig – saját főnökét is kioktatva – vigyázzállásban hallgatja a neveket, amivel természetesen nem csak az elhunytak emléke, hanem a vádlottak morális minősége előtt is tiszteleg, és a megszégyenült bíró ellen is tüntet. Mindezzel ismét megerősítést nyer, hogy a rendszer alapvetően mégiscsak jól működik.

A film a befejezés előtt feliratokban tájékoztatja a nézőt, hogy egy felmérés szerint a chicagói ügyvédek több mint háromnegyede ítélte a tárgyalást vezető bírót alkalmatlannak, és hogy ítéletét végül felülbírálták. Mielőtt tehát a szereplők későbbi élettörténetébe nyernénk bepillantást, a film jelzi nekünk, hogy a helyzet nem olyan kilátástalan, mint ahogyan azt addig végig érzékeltük: amit láttunk, az nem a hétköznapi ügymenet, hanem egy sajátos anomália.

A chicagói 7-ek tárgyalásában tehát összességében az történik, amit a filmtípus alapsémája bizonyos értelemben megkövetel: a társadalmi ügyeket tematizáló tárgyalótermi dráma kommersz hollywoodi változata lényegében mitikus forma, amely többnyire arra szolgál, hogy visszaadja a nézőnek a fennálló rendszerbe vetett hitét. Miként arra David Ray Papke fontos tanulmányában rámutat, a tárgyalótermi drámáknak ez a hagyománya a mccarthyzmus fojtogató légkörében alakult ki az ötvenes években; nem véletlen tehát, hogy a műfaj klasszikusai az amerikai igazságszolgáltatás nagyszerűségét ünneplik, miközben megerősítik a status quo-t. Noha a filmtípust meghatározó, 1934 és 1968 között érvényben lévő, az amerikai filmgyártást politikai alapokon cenzúrázó Hays-szabályzat már a múlté, számos kutató rámutatott, hogy hollywoodi filmek sokasága tér vissza önként „az ideológiai megerősítésnek ehhez a nyers modelljéhez” – ide sorolva például az Aaron Sorkin első forgatókönyvéből készült tárgyalótermi drámát is, az Egy becsületbeli ügyet.

Az ilyen filmekben a heroikus küzdelem és a morális nagyság végül az ellenfelet is ráébreszti arra, hogy rossz oldalon áll (A chicagói 7-ek tárgyalásának kirendelt ügyészét éppúgy, mint Paine szenátort a Becsületből elégtelenben vagy Billy Sunday-t a Férfibecsület fináléjába) – vagy ha nem, akkor a gonosz elbukik (mint itt a bíró vagy Bob Ewell a Ne bántsátok a feketerigót!-ban és Henry Dumond az Aki szelet vetben). Az ilyen filmek többsége nem akar annyira naivnak tűnni, hogy azt állítsa, az igazság a konkrét döntések szintjén mindig győzedelmeskedik (születhetnek például igazságtalan ítéletek), a rendszer valódi természetére azonban nem kívánnak rámutatni. A tanulság csak a legritkább esetben az, hogy az igazságszolgáltatás, a képviseleti rendszer vagy a társadalom alapstruktúrájával lenne a probléma: az intézmények rendben vannak, képesek korrigálni a hibáikat, csak bizonyos személyek – A chicagói 7-ek tárgyalása esetében elsősorban az új főügyész és a bíró – okozhatnak galibákat.

Látványos, hogy az ábrázolt per minden vádlottja szemben állt ezzel a tanulsággal: meggyőződésük volt, hogy a probléma rendszerszintű, vagyis nem egyes személyek túlkapásaira kell koncentrálnunk, hanem arra a struktúrára, amelynek ezek a személyek pusztán tünetei. Aaron Sorkin filmje elveszi az eredetileg megfogalmazott radikális kritika élét, és felépíti saját – a chicagói 7-ek üzenetétől végtelenül távoli – álláspontját, amely a kortárs közönség igényeihez igazodik.

’68 környékének pezsgő baloldali ellenkultúrája mára alig elképzelhető, miközben olyasvalami, amit érdemes lenne megmutatni. A film mindebből csak némi toleráns hedonizmusra kíváncsi, ami – miként arra Slavoj Žižek rámutat – jól beleillik a közelmúltig hegemón liberális ideológiába.

’68 liberális domesztikálásának programja csinál a Fekete Párducokból szigorú tekintetű, ám kicsit elesett polgárjogi aktivistákat, a yippiekből közepesen idealista stand-up komikusokat, a korszak újbaloldali diákmozgalmából bájos nyomásgyakorló csoportot.

A film arról nem beszél, hogy Bobby Seale szerint a hatalom politikai elgondolásai a képregények szintjén mozognak, hogy Jerry Rubin szerint a vietnámi háború pusztán „a kapitalizmus mellékterméke”, vagy hogy Abbie Hoffman szerint „egy hanyatló rendszer intézményei tartják fogságban a nemzetet”. Hoffman, aki Kurt Vonnegut beszámolója alapján pusztán azért jelentette be, hogy „a legújabb anyag a végbélen át beadagolt banánhéj”, hogy ezzel rákényszerítse az FBI-t, hogy kipróbálják a dolgot, és aki már az első könyve címében is a forradalom gondolatát népszerűsíti, A chicagói 7-ek tárgyalásában Abraham Lincoln 1861-es beszédére hivatkozik, majd az Egyesült Államok intézményei és a négyévenként esedékes választások jelentősége mellett tesz hitet. Sorkin kezei között az egyébként eltérő meggyőződésű, de minden esetben radikális és antikapitalista figurákból kilúgozott liberális karakterek lesznek.

A per után egy évvel publikált könyvében az egyik vádlott, Jerry Rubin arról ír, hogy a kapitalizmus elhódítja a baloldali kritika nyelvét, mikor képes a „szájszag elleni küzdelmet” vagy egy hollywoodi filmet „forradalminak” nevezni. A chicagói 7-ek tárgyalása pontosan ebben az értelemben hamisan „forradalmi” film, hiszen éppen a legfontosabb üzeneteiktől fosztotta meg az ábrázolt per vádlottjait, belesimítva ellenálló gesztusaikat abba a rendszerbe, amelyet nem megtisztítani, hanem megdönteni akartak.

A chicagói 7-ek tárgyalása. Rendezte: Aaron Sorkin. Netflix, 2020.