Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

A katonai junta, amiről csak néhány éve mernek beszélni a törökök

A hidegháború egyik kevésbé ismert fejezete az éppen 40 éve lezajlott törökországi katonai puccs, mely az ország egyik legsötétebb korszakát zárta le, ugyanakkor a puccsot követő, három évig tartó katonai junta legalább olyan véres és kegyetlen volt, mint a káosz, aminek pontot tett a végére.

1970 és 1980 között összesen tizenkét kormánya volt Törökországnak, a legrövidebb mindösszesen harminc napig állt fenn, a leghosszabb pedig két évig. Az 1973-as olajválság nyomán, az öbölmenti arab államok kőolaj embargója miatt nem csak a nyugaton, de Törökországban is komoly üzemanyaghiány lépett fel, ami olyan szinten ártott a török gazdaságnak, hogy 1974-re az infláció elérte az évi 29%-ot. A török hadsereg ugyanakkor ebben az évben bevonult Ciprusra, ami komoly felháborodást váltott ki a nemzetközi közösségben belül, amiért a nyugati országok újabb szankciókkal sújtották a már amúgy is komoly válsággal küszködő török gazdaságot. A pár havonta cserélődő kormányok nem tudtak érdemi megoldást találni a gazdasági válságra, a helyzet pedig tökéletes táptalaja volt a radikalizmusnak, mind a jobb-, mind a baloldalon.

A radikalizálódás évtizede

A nacionalista-iszlamista – mint például az ultranacionalista és militarista Szürke Farkasok – és a baloldali csoportosulások között állandósultak a fegyveres összetűzések, leszámolások. 1977 május elsején – máig ismeretlen tettesek – tüzet nyitottak az ünneplő dolgozókra Isztambul ikonikus Taksim terén, a támadásban harmincnégy ember halt meg, és több mint százan megsérültek. 1978. december 19-én pedig az ország déli részén található Kahramanmaras tartományban támadtak rá az alevi vallási kisebbség tagjaira szunnita radikálisok, a zavargások egy egész hétig tartottak, több mint száz ember vesztette benne életét, és közel kétszázan megsérültek.

A több tucat politikai leszámolásból a legfontosabb talán Abdi İpekçi baloldali újságíró meggyilkolása. İpekçi egy nappal meggyilkolása előtt Bülent Ecevit miniszterelnökkel találkozott, akit arra próbált rávenni, hogy kezdjen tárgyalásokba az ellenzékkel annak érdekében, hogy minél hamarabb legyen vége a politikai leszámolásoknak. A tettes Ali Ağca a Szürke Farkasok tagja volt. Hat hónappal azután, hogy – a gyilkosság miatt – lecsukták, megszökött a börtönből és Bulgáriába menekült, innen pedig már mint hithű kommunista, hamis útlevelekkel és a bolgár titkosszolgálat támogatásával ment tovább Olaszországba, ahol 1980. május 13-án merényletet kísérelt meg II. János Pál pápa ellen. Ağca, a nacionalistából lett kommunista története jól mutatja, milyen mértékű radikalizálódás ment végbe a török társadalomban ezekben az években.

Az erősödő radikális iszlám egyre inkább aggasztotta a hadsereget. 1980. július 30-án a Knesszet Izrael fővárosává nyilvánította Jeruzsálemet, erre válaszul augusztus 30-án Törökország megszakította diplomáciai kapcsolatait a zsidó állammal, ez azonban nem volt elég ahhoz, hogy lecsitítsa a kedélyeket. Szeptember 6-án Konyában – az ország legvallásosabb városában – nagyszabású tüntetést szervezett az ellenzéki, iszlamista MSP (Nemzeti Megmentés Pártja), ennek ekkor még Recep Tayyip Erdoğan, Törökország mai elnöke is tagja volt. A rendezvényen közel százezer ember jelent meg, az indulatok pedig hamar eluralkodtak a tömegen, és rövid időn belül olyan szlogeneket kezdtek skandálni mint: „alkotmányunk a Korán” , „egy kalifa – egy állam” és „saria vagy halál”.

A hadsereg akcióba lép

A hadseregnél betelt a pohár. A botrányos tüntetés után öt nappal, szeptember 12-e éjjel Kenan Evren tábornok vezetésével átvették az irányítást. Még ekkor éjjel elfogták a mérsékelt nacionalista Süleyman Demirel miniszterelnököt, Bülent Ecevitet, a balközép CHP elnökét és Necmettin Erbakant, az iszlamista MSP elnökét. Evren tábornok ugyanis attól tartott, ha csak az iszlamistákat mozdítja el a politikából, azzal túlságosan is megerősödnének a különböző baloldali mozgalmak, a puccsot követő tisztogatás ezért minden politikai oldalt érintett.

Atatürk komolyan tartott attól, hogy halála után az ország vezetése az iszlamisták kezébe kerül majd, éppen ezért a hadsereget hozzá hű szekuláris tisztekkel töltette fel, és felruházta azzal a joggal, hogy avatkozhassanak be amennyiben az ország szekuláris berendezkedése veszélyben kerül. Egy török városi legenda szerint a katonai iskolák felvételijében egészen a ‘90-es évekig szerepelt az a kérdés, ami így hangozott: ha Atatürk és Mohamed próféta egyszerre esik a tengerbe melyiket mentenéd ki?

A helyes válasz Atatürk volt, így akartak biztosak lenni abban, hogy a jelentkező megfelelően szekuláris-e.

A katonai junta az összes létező pártot betiltotta, még a CHP-t is, amit még maga Kemal Atatürk alapított. Az ország egész területén szükségállapotot rendeltek el, és a hadsereg bele is kezdett a tisztogatásba. Összesen hatszázötvenezer embert vettek őrizetbe, az ügyészség hétezer emberre kért halálbüntetést, ebből azonban csak ötven lett végrehajtva. A kivégzettek között közel ugyanannyi volt a baloldali, mint a jobboldali, legtöbbjüket terrortámadások miatt ítélték el. A legnagyobb felháborodást Erdal Eren egyetemista kivégzése váltotta ki, akit egy katona meggyilkolásával vádoltak. A gyilkosságot nem tudták teljesen rábizonyítani, sőt életkora sem volt biztos, papírjai szerint ugyan tizenkilenc éves volt, ugyanakkor ismerősei és a pert végigkövetők szerint pár évvel fiatalabb lehetett, a bíróság azonban nem hagyta jóvá a kérelmeket, hogy csontjai megvizsgálásával állapítsák meg korát.

A börtönökben lehetetlen állapotok uralkodtak. 171 ember halt bele a kínzásokba, 14-en éhségsztrájkokban vesztették életüket, 14 ezren vesztették el török állampolgárságukat és közel 4000 egyetemi tanárt bocsátottak el állásukból.

Betiltottak továbbá több mint ezer mozifilmet, több száz újságot és civil szervezetet, de ez sem volt elég, a hivatalos státusszal amúgy sem rendelkező kurd nyelvet teljesen el akarták tüntetni, így még azt is megtiltották, hogy családi körben használhassa anyanyelvét a kurd kisebbség. Ezt a törvényt csak 1991-ben törölték el.

A katonai junta a nacionalizmussal legitimálta hatalmát, azzal a magyarázattal, mely szerint megmentette a török népet a kommunizmustól és a radikális iszlámtól. Ehhez a korszakhoz kötődik egyébként Kemal Atatürk mai napig meghatározó személyi kultuszának kialakulása: Isztambul reptere 1985-ben lett Atatürk Reptérré elnevezve, az Atatürk szobrok jelentős része is ekkor került a közterekre. Sőt, a katonai rezsimhez kötődik a konzervatív nőket diszkriminatívan érintő kendő törvény is, amelynek értelmében állami alkalmazottaknak tilos volt kendőt viselni, sőt oktatási intézményekben – legyen akár magán, akár állami – teljesen betiltották a kendő viselését. Evren tábornok 1982-re új alkotmányt készített, az új alkotmánynak része volt egy ideiglenes bekezdés, amely rögzítette, hogy Evren tábornok a köztársasági elnök. Az országban a demokratikus intézmények megszűntek működni, minden a katonai junta irányítása alá került.

A politikai pártok alapítását 1983-ban engedélyezték ismét, de a puccs előtti pártok továbbra is be voltak tiltva, ahogy azok politikusainak jelentős része is el volt tiltva a politikától. Az első választást a jobbközép AP (Haza Pártja) nyerte meg, ami lassan elkezdte felszámolni a katonai diktatúrát, egyesével – tartományonként – elkezdték feloldani a szükségállapotot. A legtovább a kurd tartományokban korlátozták radikálisan a szabadságjogokat, némelyikben már csak az ezredforduló után oldották fel a szükségállapotot. Evren tábornok 1989-ben, miután köztársasági elnöki mandátuma lejárt, otthagyta a politikát. A sors fintora, hogy a puccs éjszakáján elfogott három politikus – Süleyman Demirel, Necmettin Erbakan és Bülent Ecevit – egy-egy alkalommal még miniszterelnök is lett a kilencvenes években.

Evren tábornok rémuralmáról a török nyilvánosságban csak a ‘90-es években kezdtek beszélni. Sőt, 2012-ben Evren tábornok ellen nyomozást indítottak a puccs utáni kegyetlenségekben való részvétele miatt, 2014-ben életfogytiglani börtönre ítélték és megfosztották katonai rangjaitól, idős kora miatt azonban ezt nem kellet letöltenie. A tábornok 2015. május 9-én halt meg, temetésére se a kormánypárt, se az ellenzék részéről nem ment el senki.

2019. november 25-én a török parlament egy olyan törvényt hozott, melynek értelmében a tábornokról elnevezett közterületeknek le kell cserélni a nevét, az ellenzék és a kormánypárt egyaránt támogatta a javaslatot. A katonai diktatúra traumája azonban nem múlt el ezzel, politikai, vallási vagy származástól függetlenül majdnem minden török családban van valaki, akit a junta meghurcolt.

Címlapkép: piqsels.com