Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Az autoriter rezsim és a koronavírus kihívásai: az ellenzék elmúlt 9 hónapjának mérlege

Az elmúlt háromnegyed év két szempontból is különleges helyzetet teremtett a magyar belpolitikában. Előbb a 2019 októberi önkormányzati választások egy 2006 óta tartó (de már 2004-től egyértelműen érzékelhető) trendet törtek meg: a Fidesz először nem lett egyértelmű és elsöprő győztese egy választásnak.

Nem véletlenül érzékelték súlyos vereségként egyes kormánypárti közéleti szereplők az eredményt. Számottevő politikai pozíciók jutott az ellenzék, amely egy fokozatosan kialakuló, sokszínű és törékeny koalíció formájában elsősorban Budapesten és Pest megyében lehetőséghez jutott, hogy megmutassa kormányzóképességét, és azt, hogy miben is különbözik a Fidesztől.

Mindezt egy olyan autoriter politikai környezetben, amely nem biztosít minden politikai erőnek megközelítőleg sem azonos versenyfeltételeket. A Fidesz nemcsak politikai gátlástalanságára, korlátlan erőforrásaira, nagyobb politikai tapasztalataira, az állam és a párt erőforrásainak összemosódására, az ellenzék megosztottságára, a magyar társadalom felülről vezérelt, politikai integráltságára, hanem egy párját ritkítóan hosszú világgazdasági konjunktúrára és az EU biztosította pénzbőségre is támaszkodhatott, stabil (sőt, folyton növekvő), valóságos társadalmi támogatottságot teremtve a rezsim számára.

Néhány hónappal ezután következett be az elmúlt évtizedek egyik legváratlanabb világpolitikai eseménye: egy új vírus, a COVID-19 kiváltotta globális járvány és az arra adott, rendszerfüggetlenül radikális adminisztratív válaszok kiváltotta, évtizedek óta nem látott mértékű gazdasági visszaesést hozó válság, amely elvileg akár gyorsan el is múlhatott volna, ha a több havi, világszerte eltérő ütemben végrehajtott lezárások egymásra halmozódó hatásai nem jártak volna számtalan nehezen előrelátható, ám egyöntetűen negatív következménnyel.

Mindez Magyarország számára azt jelentette, hogy a frissen megerősödött (és talán magát túl is nyerő) ellenzéknek egy rendkívül komplikált helyzettel kellett megküzdenie.

Elsőként az ismeretlen természetű válság jelentette szokatlan és extrém méretű egészségügyi, gazdasági és szociális kihívásokkal a helyi politikában, másodszor a rezsim ellenzékeként a kormányzat nem csak sokszor kapkodó, ellentmondásos, nem egyszer emberileg is vállalhatatlan, de ideológiailag mindenképpen problémás intézkedéseire (pl. annak hangsúlyozására, hogy csak munkáért jár állami segítség, egy olyan helyzetben, amikor az egész világgazdaság satufékezett, és tömegesen szűntek meg munkahelyek) kellett reagálnia.

De arra is, hogy a rezsim a maga autoriter logikája szerint jelentősen bővítette mozgásterét egyrészt az alkotmányosság, másrészt az ellenzéki önkormányzatok rovására (jogilag is, pénzügyileg is), és arra használja a rendkívüli körülményeket, hogy a főváros vezetésére hárítsa a felelősséget saját hibáiért, és minden lehetséges módon fojtogassa ezeket az önkormányzatokat.

Miként vonhatjuk meg eme kettős kihívás fényében az ellenzék legutóbbi időszakának mérlegét? A válasz attól is függ, milyen politikai nézőpontból nézünk ezekre az eseményekre. Ha valaki elveti az antiorbánista ellenzék kialakulását, ha az alkotmányos és parlamentáris demokrácia ideálját (akár a 89-es alkotmányos kereteknél sokkal demokratikusabb formában) kevesli, ha csak radikális társadalmi-gazdasági változásokat tart elfogadhatónak, nem egy részben restauratív (a 89-es alapokhoz részben visszatérni akaró), részben korrektív (a 89-esnél szolidárisabb, a társadalmi egyenlőtlenségek elszabadulását megfordító, a piaci logika mindenek felett valóságát elutasító társadalmi berendezkedésre irányuló) posztorbánista átmenetre vágyik, akkor az ellenzék elmúlt háromnegyed évéről igazából semmi oka nincs bármit is gondolni. Se rosszat, se jót. Hiszen az általa kívánt dolgokhoz az ellenzéki politikának a világon semmi köze.

Ha viszont valaki, legalább taktikai alapon elfogadhatónak tart szerényebb célkitűzéseket, legyen az illető mérsékelt jobboldali, szociáldemokrata, jobb- vagy baloldali liberális, zöld stb., akkor igenis van mit tanulnia ennek az időszaknak az eseményeiből, és akkor jó okkal lehetnek vegyes érzései ennek a háromnegyed évnek az ellenzéki teljesítményeivel kapcsolatban.

Kezdjük az első kihívással, a rezsim váratlan és eddig példa nélküli meggyengülésével és annak következményeivel. E téren legalább három figyelemreméltó tanulsága van az elmúlt háromnegyed évnek. Az első, hogy

az antiorbánista ellenzékiség nem adottság, nem egy ideális politikai közösség, hanem egy politikai konstrukció, amelyet nagyrészt a rezsim szinte korlátlan túlhatalma és évtizedes országlása kényszerített rá az egyre gyengülő ellenzéki pártokra. Aminek ugyan megvan a maga politikai racionalitása és érzelmi megalapozottsága is, de mégiscsak törékeny, belső konfliktusoktól fenyegetett, és túlélése ugyanannyira függ létrehozóinak rátermettségétől, mint a külső körülményektől.

A második, hogy ez a politikai konstrukció bőven ad okot elégedetlenségre, kiábrándulásra (rövid távon is, talán hosszabb távon is), egyelőre nagyon komoly korlátai is vannak, de olyan lehetőségek is rejlenek benne, amelyek kibontása hosszabb távon meghatározhatja, hogy ennek a politikai konstrukciónak lehet-e pozitív, a rezsim tagadásán túlmutató tartalma is. Nem feltétlenül egynemű, mindenki számára egyformán vonzó tartalom, de olyan tartalom, amely elég sok ember számára pozitív azonosulási lehetőséget is teremt.

A harmadik, hogy ennek a politikai konstrukciónak a jelenben egyik legfőbb korlátja nem annyira a törékenysége vagy a pozitív tartalom hiánya, mint inkább a humán erőforrás gyengesége, ami egy olyan probléma, amit csak menet közben, a politikai tapasztalatok megszerzésével lehet orvosolni, ha ugyan lehet.

Számos példát lehetne hozni, hogy az antiorbánista ellenzék mennyire törékeny. Gödön nemrég esett egymásnak a momentumos polgármester és több másik ellenzéki párt, Szolnokon az addig képviselőtestületi többségben lévő ellenzék egy részét csábította magához a Fidesz. De ezek csak a legismertebb közelmúltbeli ügyek. Kisebb-nagyobb torzsalkodások, pártváltások, egymás javaslatainak nyilvános kritikái folyamatosak a helyi koalíciókon belül.

Az antiorbánista ellenzék tehát kétségtelenül törékeny politikai konstrukció, amelyet a belső érték- és érdekellentétek – ezeket ne becsüljük alá, mert sokféle valós törésvonal van az ellenzéken belül – mellett a rezsim megosztásra irányuló kooptációs technikái is csak erősítenek. Ezt soha, egyetlen percig sem szabad elfelejtenünk, ha reálisan akarjuk nézni az ellenzéki politizálás esélyeit.

Nem szentek és nem egymással testvéri közösségben lévők alkotják ezt a tábort (a politikában sosem egyébként), ahogy nem is gazemberek, tökkelütöttek vagy alkalmatlanok, hanem változatos felkészültségű, változatos hátterű, egymással csak bizonyos kérdésekben egyetértő emberek, amilyenek egyébként a választóik is. Éppen ebben áll a politikai kihívás, hogyan lehet (lehet-e egyáltalán) ezt a sokféle embert közös cselekvésre rávenni, és hogy vajon érdemes-e. Én azt gondolom ugyan, hogy lehet és érdemes, de az biztos, hogy ez sose mehet végbe kizárólag elegánsan és teljes egyetértésben, ütközések, sérülések, szüntelen viták, lemorzsolódások és új szereplők belépése nélkül.

Nagyon is érthető tehát, ha sokan sokféle okból elégedetlenek az ellenzék teljesítményével. Biztos vagyok benne, hogy mindenki tud mondani valami joggal kritizálható ellenzéki lépést, vállalhatatlan szerződést, kinevezést, egyéb döntést. Senkit nem is biztatnék rá, hogy ezeket szó nélkül tűrje.

Az ellenzék persze túlterhelt, hiszen rengeteg a munka, ezek a pártok eleve kicsik voltak, túl is nyerték magukat, és évtizede nem voltak a hatalomnak a közelében sem, de ez sem indokolná, hogy ne kapjanak kritikát.

Ezen persze az ellenzéki pártok képviselői néha megsértődnek (ilyenkor emlékeztetnek arra másokat ellenzéki politikusok, hogy ők legalább tesznek valamit, mások csak karosszékből kritizálnak), máskor meg a pártokon kívüli ellenzéki szereplők sértődnek meg. Mindez teljesen normális, és senkitől sem várható el, hogy neki fontos dolgokat ne vegyen a szívére. Az ellenzék most permanens gyakorlati vizsgán vesz részt, a rezsim ellenzékét jelentő választói tömegek és közéleti szereplők pedig bizarr helyzetben vannak: az ellenzéki hibák nem csak önmagukban, de a rezsim ellenzékének egészére nézve is következményekkel járnak.

Van viszont ennek egy pozitív oldala is: az ellenzéki politizálás közel egy évtizede már egyre inkább súlytalan politikai emigráns asztaltársaságok működésére kezdett hasonlítani, míg most valódi, milliók életét közvetlenül befolyásoló tétje van. És ez új, lehetőségek sokaságát kínáló helyzet.

Ezért biztató látni, ha a főváros vezetése néha bátor, sokszor erősen vitatott lépésekre szánja el magát, ha néhány önkormányzat igyekszik új modelleket bevezetni a döntéshozatalban, s nem csak tartalmilag, de a demokratikus eljárások módjában is új utakat keres.

Nekem személyesen a budapesti I., VI., VIII., IX. kerületek önkormányzatai tűnnek különösen érdekeseknek, de ez nyilván ízléskérdés is, és emellett a személyes benyomásoknál mélyebben is lehetne vizsgálni az egyes önkormányzatok működését. Annyi mindenesetre látszik, hogy nagyon sok ellenzéki önkormányzati politikus van tisztában történelmi szerepével, azzal, hogy nem csak hatalomváltás, de ennél mélyebb változás az, ami tőlük és az általuk vezetett önkormányzatoktól elvárható.

De persze az is fontos, hogy túl az antiorbánista ellenzékiség törékenységén és a pozitív tartalom kérdésén, a mostani helyzet arról is szól, hogy az ellenzék híján van a releváns gyakorlati politikai tapasztalatoknak. Kicsi, zárt, elitista ellenzéki csoportokban politizáltak eddig, vagy lazán szervezett, rövid életciklusú mozgalmakban. Kormányzati tudásuk pedig végletesen elavult (2010 előtti) vagy erősen hiányos.

Az október óta eltelt idő azt mutatja, hogy nehéz volt embert találni minden pozícióra, a folyamatban sok lehetett az esetlegesség, és nem maradtak el a csalódások sem (a fővárosban pl. gyorsan le kellett cserélni a BKK új vezetőjét). És mindezt egy meglehetősen szerény előretörés, az ország több ezer önkormányzatából csak néhányat érintő ellenzéki siker után!

Viszont az is igaz, hogy ezeket a tapasztalatokat máshogy, mint a gyakorlatban, nem lehet megszerezni. Az ellenzéki önkormányzatoknak nem tökéletesen, hanem elfogadhatóan, másrészt a jövőre nézve bíztatóan kell működniük. Ebbe sok minden belefér, hiszen az ember úgyse követi napi rendszerességgel a helyi politikát, de két dolog nem nagyon fér bele: a botrányosan rossz városvezetés, és a mindenféle pozitív azonosulást lehetetlenné tevő működés.

Mert az ellenzéki önkormányzatoknak elkerülhetetlenül példát kell mutatniuk, mert amíg ez a rezsim megmarad, az idő az ellenzéki pártok ellen fog dolgozni, az erőforrásokhoz való hozzáférés aszimmetriája miatt, s ezért minden olyan politika, amelyik nem erősíti az ellenzéket a rezsimmel szemben, az kifejezetten gyengíti azt.

Így néz ki tehát a helyzet az első kihívás szempontjából: az összkép vegyes, számos okot ad elégedetlenségre, de az, akinek fontos az ország jövője, sok mindenből erőt is meríthet.

A második kihívás, azaz a pandémia ezt az önmagában sem egyértelmű képet bonyolította tovább három szempontból is.

Először, egy olyan kettős válságot robbantott ki, amely precedens nélküli a modern magyar történelemben, s így hatásai is szerteágazóak és nagyrészt kiszámíthatatlanok. A hónapokra leálló országban az országos szintű ellenzéki politizálás lehetőségei szinte teljesen felszámolódtak, néhány kritikus pillanatot leszámítva (mint amilyen a felhatalmazási törvény esete is volt), s valódi ellenzéki alternatívát lényegében csak az ellenzéki vezetésű önkormányzatok tudtak felkínálni, ezek az ellenzéki önkormányzatok viszont példátlanul nehéz kihívással küzdöttek.

Másodszor, a kormány csapnivalóan kezelte a válságot s míg az egészségügyi katasztrófa bekövetkeztét a vakszerencse és a társadalom fegyelmezettsége megakadályozta (a pozitív kormányzati intézkedések általában csak követték a lakosság spontán kezdeményezéseit, egyébként pedig a kormányzati tájékoztatás szisztematikus torzításai és az ellentmondó kormányzati rendelkezések csak fokozták a káoszt), a gazdasági válság kezelésével kapcsolatban a kormány csak abban bízhat, hogy a magyar nyilvánosságban sajátos Stockholm-szindróma alakult ki. Amin azt értem, hogy a közéleti szereplők annyira hozzászoktak ahhoz, hogy a rezsim minden válsághelyzetet túlél, hogy hajlamosak alábecsülni e krízisek jelentőségét. Harmadszor, az ellenzéki önkormányzatokat a kormányzat igyekezett bűnbakká tenni saját hibáiért, abban bízva, hogy a kívülről jött válságból politikai hasznot húzhat.

A globális járvány lassanként ért el Magyarországra, s az első hetekben sokan, még ellenzéki oldalon is, inkább az állítólagos médiapánikot ostorozták, nem a járvánnyal magával foglalkoztak. Holott a kínai állam példátlanul szigorú járványügyi intézkedései, a gazdasági visszaesés nyílt felvállalása már azért előrevetítette, hogy aligha a túlzottan közvéleményérzékeny nyugati demokráciák nyilvánosságai által felnagyított problémáról van szó. Annak ellenére, hogy a nemzetközi áruszállítás és kereskedelem összeomlása már márciusban éreztette hatását itthon is, a magyar nyilvánosság jelentős lemaradással és bizonyos gyanakvó értetlenséggel követte az eseményeket.

Arról, hogy mi történik a magyar gazdaságban, hogy mit jelent a turizmus átmeneti majdnem teljes megszűnése, a szolgáltató ágazatok nagy részének, a magyar ipar jelentős részét kitevő autógyártás és építőipar leállása, hogy nem a gyorsan közmondásossá váló és a baloldalon sokat ostorozott középosztályi home office, a kenyérsütés és DIY lakásfelújítás, hanem a horribilis méreteket öltő munkanélküliség a mostani helyzet centrális eleme, még ma is csak fokozatosan és homályosan kezdünk képet alkotni. Ráadásul az újranyitás óta megtelő budapesti szórakozóhelyek könnyen eltorzíthatják az emberek percepcióját, azt a benyomást keltve, mintha az elhalasztott fogyasztás részleges pótlása gyors fellendüléshez vezethetne.

Két ok azonban óvatosságra kellene intsen mindenkit: egyrészt, a járvány még nem ért véget, és ez a gyors helyreállást eleve lehetetlenné teszi, másrészt, még ha holnaptól varázsütésre meg is szűnne a járvány, az elmúlt hónapok kiesett gazdasági teljesítménye akkor is hiányozna és a hiányzó pénz elkerülhetetlenül súlyos következményekkel járna a gyengébb, sebezhetőbb gazdasági szereplők számára.

Az ellenzéki önkormányzatoknak erre a sajátos helyzetre kellett reagálniuk. Számukra ez elsősorban egy ismeretlen súlyosságú egészségügyi válságot, kieső adóbevételeket, szociális krízishelyzetet jelentett. Másodsorban meg kellett küzdeniük a kormány inkompetenciájával és rosszindulatával, ami az információk visszatartásától, kapkodó, ellentmondásos intézkedésektől az erőforrások elvonásán át az ellenzéki önkormányzatok elleni célzott politikai támadásokig meglehetősen sokféle és külön-külön is nehéz terhet tett ezekre az önkormányzatokra, amelyek nemrég kaptak új vezetést.

Különösen kiemelt figyelmet kapott a főváros, amelynek vezetését folyamatosan, kíméletlenül támadta a rezsimpárti média, mégis, a közvéleménykutatások azt sejtetik, hogy Budapest lakói inkább elégedettek voltak saját önkormányzatuk teljesítményével. Nem is teljesen meglepő módon: az önkormányzatok ugyanis többnyire fegyelmezetten, nagy odaadással, lelkesen gondoskodtak polgáraikról és szűkös erőforrásaikat nem kímélve mindent megtettek a válság enyhítése érdekében, és több olyan politikai döntést is hoztak, amelyek jelentősége hosszabb távon mutatkozhat majd meg igazán, mint például az autózást pártoló közlekedéspolitikával való szakítás vagy az alapjövedelemmel való kísérletezés.

Hogy mindez mire lesz elég hosszabb távon, az érdekes kérdés. Az biztos, hogy az ellenzéki önkormányzatok helyzete nem könnyű, de a politikai lehetőségeik így is összehasonlíthatatlanul nagyobbak, mint a parlamenti és parlamenten kívüli ellenzéké, és így természetesen a felelősségük is sokkal nagyobb.

A járvány nálunk nem járt apokaliptikus következményekkel, ennek okai máig nem világosak, csak annyi tűnik meglehetősen biztosnak, hogy ez elsősorban nem a kormány intézkedéseinek volt köszönhető. A kelet-közép-európai régióból Magyarország nem lóg ki pozitív értelemben, ezt a régiót pedig a járvány legsúlyosabb egészségügyi következményei egyelőre elkerülték, az egészségügyi ellátás nem terhelődött túl.

Ami viszont a gazdasági helyzetet illeti, a kormányzati teljesítmény kifejezetten lehangoló, amit kevés dolog fejezett ki látványosabban, mint a sokáig halogatott, nagy garral bejelentett, mégis zavaros, ellentmondásos és naponta javítgatott gazdasági mentőcsomag, amelyről idővel a szaksajtó is belátta, hogy nagyrészt fikció, viszont tartalmaz egy gigantikus megszorító csomagot, közel ezermilliárdos nagyságrendben. Ennek fényében minden okunk megvan azt gondolni, hogy az elkövetkező hónapok, talán évek is a válságról és annak következményeiről fognak szólni.

Éppen ezért nem érdemes a járvány kezelésével kapcsolatos eddigi ellenzéki önkormányzati válaszokban többet látni, mint tüneti kezelést, első, mondhatni zsigeri reakciót. Tekintve, hogy a rezsim elkötelezte magát a 2021-es költségvetéssel az önkormányzatok kivéreztetése mellett, és tovább folytatódik az ellenzéki önkormányzatok elleni politikai támadássorozat is, hosszabb távon ezeknek az önkormányzatoknak aligha van oka abban reménykedni, hogy a politikai mozgásterük növekedni fog.

Inkább arra kell számítaniuk, hogy minden csak nehezebb lesz számukra 2022-ig, a kormánynak is köszönhetően, a járvány generálta válság tartóssága miatt is. Miközben a mögöttük álló politikai konstrukciók eleve törékenyek, pozitív alternatívát kellene megmutatniuk, és menet közben kell elsajátítaniuk egy csomó politikai tudást és képességet. Ez nem könnyű, elismerem. Ugyanakkor az is tény, hogy ezek olyan külső feltételek, amelyekkel együtt kell tudniuk élni és a lehető legjobbat kell kihozni belőle. Mindannyiunk közös érdeke, hogy ne bukjanak el csúfosan.

 

Kiemelt kép: Karácsony Gergely főpolgármester sajtótájékoztatót tart, mellette Kiss Ambrus általános főpolgármester-helyettes, Gy. Németh Erzsébet humán területekért felelős főpolgármester-helyettes és Tüttő Kata városüzemeltetésért felelős főpolgármester-helyettes a Városháza udvarán 2020. március 14-én. MTI/Illyés Tibor