Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Lázadások Amerikában a George Floyd-tüntetéseken túl

Immár több mint egy hete tartanak USA-szerte a megmozdulások George Floyd houstoni fekete férfi brutális, rendőrök általi meggyilkolása miatt. Az értelmezés ingája immár a magyar sajtóban is óránként leng oda és vissza: rasszizmus? „Osztálylázadás”? „Felfordulás?” „Zavargások”? „Forradalom”?

Ahhoz, hogy a közel sem biztos válaszhoz közelebb kerüljünk, először a múlthoz kell fordulnunk, és annak az intézményszerű jelenségnek a szerepét kell megvizsgálnunk, amelyet az Egyesült Államokban a rendőrség jelent. A történet egyidős az első fehér telepesekkel Észak-Amerikában, ahol a kezdetektől fogva menekülés, elnyomás, belharcok, szenvedés, lázadás és elnyomatás kísérte ezen fegyveres szervezet történetét.

Érdemes tehát áttekinteni néhány képet, néhány emléket, amelyben a fegyveres polgár és a fegyveres erőszakszervezet hosszú konfliktusának kapcsolata jobb megvilágítást nyerhet.

Harper’s Ferry, Nyugat-Virginia, 1859. október

John Brown és tucatnyi embere ezt az hónapot választották arra, hogy a Nyugat-Virginia állambeli Harper’s Ferryben megtámadják a szövetségi fegyverraktárat, a fegyvereket kiosszák, és lázadást indítsanak el. A fehér, radikális republikánus, a rabszolgaságot eltörölni kívánó Brown fegyveresei közt szökött fekete rabszolga is volt, és 1856 óta kisméretű, de szabályos gerillaháborút vívtak a rabszolgatartó déli államok hatóságai ellen.

Az abolicionista mozgalom a korban brit mintára erős és hatásos propagandát fejtett ki a keresztény erkölcsök szerint „elfogadhatatlan”, a „sátán művét segítő” fekete rabszolgaság intézménye ellen az amerikai Délen. Brown azonban megvetette és lenézte kortársa, a szabad fekete Frederick Douglas békés, de elég nagyszámú mozgalmát, míg Douglas „őrültnek” titulálta a folyamatosan vallásos prédikációkkal a déliek ellen a feketéket fegyveres harcra vezetni akaró Brownt.

John Brown dagerrotípiája 1846-ból Fotó: Augustus Washington, Wikipédia

Harper’s Ferry teljes kudarcnak bizonyult, az összegyűlt egy tucat fegyveres feketét részben a környékbeli farmerek, részben „rabszolgaőrjáratok”, vagy pedig Robert E. Lee oda vezényelt tengerészgyalogosai koncolták fel.

Az akció eredetileg sokkhatást és gyorsan minél nagyobb veszteséget akart okozni, ezért hát valójában némileg eleve bukásra is volt eltervezve. Brown elsődleges célja az volt, hogy akármilyen sikertelen is a rajtaütés, annak vakmerősége és a déliek rettegése fellázíthatja a régi struktúrába már belebénult rabszolgákat Virginiában és Észak-Karolinában.

Brown eredeti elképzelése szerint Harper’s Ferry csupán az első gyufaként szolgált volna egy puskaporos hordó felett.

Nem túlzás talán emiatt Brownt – Adam Gopnikot követve – az ország első terroristájának nevezni – végül az akció nyomán ő lett az első, akit az Egyesült Államok földjén „hazaárulásért” akasztottak fel. Mi azonban mára egészen máshogy ismerjük őt: emlékére született meg a régi vallásos dallamra költött János bácsi a csatában kezdetű gyerekdal.

Az eredeti szöveg, John Brown teste az amerikai polgárháborúban az északi katonák ajkán terjedt – ezek a fegyveresek elsősorban nem saját tábornokaik, őket a frontra küldő iparosaik, költőik, lelkészeik útmutatásában vagy Abraham Lincolnban, hanem a halált megvető bátorságú Brownban találtak lelkierőt a harchoz.

A dallam és John Brown legendája szerves része lett a jenki folklórnak. Olyannyira, hogy a túl érdesnek, népiesnek tűnő, nem túl szalonképes Brown helyett tíz éven belül már új, fennkölt szöveggel végül „köztársasági csatadal” is lett belőle a polgárháborúban:

A dallamot később amerikai és brit szocialisták és diákok gúnydalként (The Burning of the School) énekelték. Míg a hivatalos csatadal a mindent felforgató lázadás képét puhítja fennkölt hazafiassággá, az új variánsok már ismét a kegyetlenség és túláradó erőszak „tabu”-voltát döntögették: az iskola felgyújtását, tanárok megkínzását és az igazgató felakasztását tették „isten dicsősége” helyébe:

Az amerikai hagyomány bogaras, „furcsa”, őrült figuraként, elvarratlan szálként, érdekes anomáliaként ismeri Brownt. Megrögzött, korai feminista volt, például ragaszkodott hozzá, hogy a házimunkát fiai vállalják otthon, és kansasi ősrepublikánus farmerként még szinte csak amerikai őslakosokkal barátkozott. Mára azonban mind kritikusai, mind rajongói elismerik: a rabszolgák felszabadításának ügyében neki lett igaza, a feketék felszabadítása nem jött létre csupán egy békés reformmal.

Sőt, ahogyan egyesek feltételezik, a Dél annyira megijedt a feketékkel vállvetve harcoló, és értük végül meghaló, borzas Browntól (akit egy időben északi ügynöknek is véltek), hogy ez a paranoia, a félelem, tehát a terror vezetett el a Konföderáció kialakulásáig, így közvetetten a polgárháborúig is.

Az öt évvel későbbi háború viszont iszonyatos szenvedést hozott, de kétségtelen tény az is, hogy ha az északiak propagandája nem kívánja meg a teljes rabszolgafelszabadítás ígéretét Lincolntól 1865-re, nem bizonyos, hogy ez nem várat még további évtizedeket magára.

Blair Mountain, Nyugat-Virginia, 1921 nyara

A húszas évekre már az összes amerikai katona hazatért a nagy háborúból, és a városokban alig hagyott alább a szegényeket súlyosan megtizedelő spanyolnátha-járvány, de máris új háború kezdődött, méghozzá a hátországban: a bányászok szabadságot akartak az évtizedes adósrabszolgaságból.

A nyugat-virginiai, pennsylvaniai szén a korban nélkülözhetetlen volt: a lokomotívoktól a fűtésig mindent ez mozgatott. A bányákban dolgozó szegény, fehér munkások életét azonban 1883 óta minden tekintetben a bányatársaság uralta: iskoláik, óvodáik, a gyermekeik tankönyvei, az összes élelmiszerbolt a munkáltatók tulajdonában volt, akik arra használták azokat, hogy a bányászok bérét folyamatos, értelmetlen áremeléssel vegyék el, miközben a kitermelt szénnel is csaltak, és kevesebbet fizettek érte, mint a kialkudott tonnánkénti ár.

A bányabalesetek mindennaposak voltak, de a bányatársaság orvosai a rossz körülmények miatt kialakuló hosszú távú betegségekkel sem törődtek – fő feladatuk a betegek minél hamarabbi tárnába zavarása volt.

Mindez nagyon gyorsan megváltozott, miután a háborúban nélkülözhetetlenné váltak, a járvány pedig maradék biztonságérzetüket is elvette. 1919-re már tucatnyi konfliktus alakult ki. Az Egyesült Bányamunkások Szakszervezete évtizedek óta próbált bejutni Nyugat-Virginiába, de minden agitáció, szervezés elbukott a bányaőrök és pinkertonok kifejezetten brutális fellépésén: a híres és tüzes agitációiról ismert amerikai munkásvezér, Mary Harris, azaz Jones „anyó” volt végül az, aki az első, helyi sztrájkot megszervezte 1897-ben. Ezért le is tartóztatták és a teljes küzdelem csak az 1910-es évek közepére zárult le, azzal az egyetlen engedménnyel, hogy a bányatársaság többé nem vetette be a sztrájkolókat brutálisan zaklató és lemészárló Baldwin-Felts cég „magándetektívjeit”.

Helyette érkezett a helyi rendőrség: a társaság megbízásából Don Chaffin, Logan megye seriffje eddigre kész helyi hadsereget verbuvált az ő pénzükön, akik el is kezdték az engedetlen és egyre szervezettebb, ugyancsak felfegyverzett bányászokkal szemben a terrort.

Bányász puskájával a Blair Mountainről. Fotó: Libcom, Wikipédia

Az események 1920-ra teljes mértékben eszkalálódtak, az év májusára a helyi szakszervezet tömegeket toborzott, általános sztrájk tört ki a megyében, amit a társaság azzal próbált megfékezni, hogy bárkit, aki ehhez csatlakozott, azonnal elküldtek a házából. Fred Mooney és Bill Blizzard szakszervezeti vezetők próbálták mindezt elkerülni, de végül a telepekről kirúgott bányászok a bányatársaság tőkései által ismét felbérelt Baldwin-Felts detektívekkel is összetűzésbe kerültek, Matewanban augusztusban végül a helyi rendőrfőnök és polgármester a sztrájk mellé állt, ők és a bányászok hét privát detektívet meg is öltek.

Logan városát egy természetes akadály, a Blair Mountain védte, ide vonultak fel a felfegyverzett lázadók, majd itt alakult ki ki az ország történetének legkeményebb munkáslázadása. A gyárosok még nagyobb rémületére a bányászok az orosz forradalom után 3 évvel vörös kendőket kötöttek a nyakukba, a gerilláik így ismerték meg egymást. A felsőközéposztály később emiatt, valamint az erőszakos fellépést, a képzelt műveletlenséget megvető hozzáállásuk alapján kezdték őket (sáljaik után) vörösnyakúaknak (redneck) hívni. A kifejezés a liberálisok számára azonban már nem jelent mást, mint az általuk elképzelt bunkó szélsőjobbos vidékit, a félelem új tárgyát Ronald Reagan 1980-as megválasztása után.

A Blair Mountain Blizzard által vezetett lázadóit végül a teljes első világháborús fronton használt technika (repülők, bombák, géppuskafészkek) sem tudták megtörni, ezért az ostromló Logan megyei seriff és a központi hatalom cselhez folyamodott: Warren G. Harding elnök egy állítólagos táviratban megígérte a bányaőrség feloszlatását és minden követelés teljesítését, majd elküldte a hadsereget a hegyre. Mivel a harcoló bányászok közül maguk is sokan veteránok voltak, azt hitték a katonák közülük való, felszabadító testvérek. A hadsereg azonban átrázta, és végül kegyetlenül elfojtotta a lázadást.

Az elfogott fegyveres bányászokat végül a bíróság – a népharagtól tartva – kegyelemmel engedte el, és a szakszervezetet többé nem lehetett kirúgni Nyugat-Virginiából.

De az is bebizonyosodott, hogy a növekvő osztályfeszültségek egyben a seriffek és helyi rendőrök egyre nagyobb mértékű megerősítését igénylik. Ráadásul a saját munkásaitól innentől fogva egyre jobban rettegő társaság elkezdte fizetni is a rendőrség embereit, a korábbi magán biztonsági őrök helyett.

Watts, Los Angeles, Kalifornia 1965. augusztus

Roosevelt elnök New Dealje 1933-tól átmenetileg a vadkapitalizmus végét és a társadalom új megszervezésének kísérletét jelentette. Míg a felemelkedő fehér középosztály körében ez szinte azonnal emelkedő életszínvonalhoz vezetett, addig a még a felszabadítás után is évtizedekre a déli államokba, majd 1915 után az északi iparvárosokba tömörülő fekete lakosság most is a városok szigorúan meghatározott területein lévő szalagházi tömeglakásokkal kellett beérje. Az első nagy északi vándorlás fekete „gettókat” hozott létre minden keleti parti nagyvárosban, ahol a terepet néhány speciális jogot szerző ingatlanspekuláns uralta – ők trükkök sorával keresték igazi nagyvaddá magukat azzal, hogy szinte puzzle-ként pakolgatták a fehér és fekete, spanyolajkú (és sötétebb bőrű) családokat az ingatlanpiacon, kihasználva a kölcsönös félelmet és bizalmatlanságot.

A második világháború alatt a feketéket még mindig nem engedték harcolni a hadseregben vagy a tengerészgyalogságban, de legtöbbjük számára (beleértve a nőket is) nyitva álltak a nyugati parton létrejövő nagy fegyvergyárak, amelyek végre kitörést ígértek a nyomorúságos helyzetből. Los Angeles fekete lakossága 1940 és 1965 megötszöröződött, de a 350 000 embernek két negyedben (Compton és Watts) jutott csak lakás, a szövetségi törvényeket kijátszó helyi szabályozások szerint egyenesen tilos volt fehér környékre költözniük, sőt, ha egy fekete elhagyta a számára kijelölt negyedeket, a rendőrség azonnal rászállt. A negyvenes-ötvenes évekre a maffia folyamatos visszaszorításával és a hidegháborús félelem miatt aztán végül a rendőrség (valamint az akkoriban J. Edgar Hoover által irányított FBI) is főleg a „belső ellenség” üldözésére állt rá.

Ebben a feszült helyzetben már csak egy szikra is elég volt ahhoz, hogy a gettókba benyomott feketék között a dolgok végleg lángra kapjanak – és a szikra be is következett, egy állítólag részeg, 1955-ös Buickot vezető autós, a 21 éves Marquette Fry személyében.

A rendőrség  – amelyet a korszak megvesztegethetetlen szegregációpárti, antikommunista és homofób rendőrfőnöke, William H. Parker vezetett – néhány járőre ittas vezetésért állította meg Fry-t Watts szélén. Az igazoltatásból verekedés, majd kósza hírek hatására a teljes városnegyed lázadása és napokig tartó utcai harcok lettek. A kedélyeket végül csak a kaliforniai nemzeti gárda kivezénylése és tömeges letartóztatások, az egész Délkelet-Los Angeles területén elrendelt rendkívüli helyzet csillapította le, a hatnapos lázadásban mintegy harmincezer ember vett részt.

Fekete férfit hurcol el a Los Angeles-i rendőrség a Watts-i lázadások idején, 1965. augusztus 12-én. / Fotó: New York World Telegram, Wikipédia

Az 1965-ös wattsi események ugyan ma a „zavargás és erőszak” példáját jelentik, amelyet utána (a felületes történeti magyarázatok szerint) Martin Luther King tiszteletes békés polgárjogi mozgalma fékezett meg, azonban egy, az eseményeket jobban értő értelmezés szoros dinamikát talált a lázadások és azzal párhuzamosan az erőszakmentes nyomásgyakorlás növekedése között.

David O. Sears és T. M. Tomlinson 1968-as szociológiai vizsgálata megállapította, hogy míg a kijárási tilalom által nem érintett, környező – és fehér – negyedek lakói mélyen és élesen elítélték a lázadásokat, és a rendőrség mellett álltak, addig Watts lakóinak közel fele egyetértett a céljaikkal. Még ha az erőszakos formával sokan kritikusak is voltak, akkor is azt gondolták, csak így érhetik el azt a célt, hogy nyomorukkal együtt láthatóvá váljanak a nyilvánosságban. Bár a valódi változás a politikában csak lassan, a helyi közösségek belső dinamikáiban annál gyorsabban, egyből a lázadások utáni autonóm önszerveződésben érzékeltette hatását.

Watts volt az első szikra azon fáklyák sorában, amelyek 1968-ig és King meggyilkolásáig vezettek, és amelyek során kialakult az a ma is látványos és tragikus dinamika a tüntető és amerikai rendőr között, amely szinte kivétel nélkül mindig eszkalációhoz vezet manapság is.

Arlington, Virginia, 1971

A Martin Luther King ellen elkövetett merénylet után újra kitört a sokszor erőszakos ellenállás. Felszínre kerültek a fekete munkásosztályból toborzott Fekete Párducok és a fehér egyetemistákból álló Weather Underground militáns csoportok. A 68-as radikális baloldal addig nem látott szervezettséggel lépett fel, tömegtüntetéseket, kisebb terrortámadásokat is szervezve országszerte.

Ahogyan addig, az USA központi hírszerző, ellenálló és rendfenntartó szervei most is a külső ellenség – a Szovjetunió és Kína – aknamunkájának tudták be a társadalmi elégedetlenség berobbanását. Miközben az FBI újabb és újabb módszerekkel igyekezett információkat szerezni a baloldali szervezetektől, hogy minél szorosabban beépüljön soraikba és minél inkább kijátssza őket egymás ellen, a végső megoldás kulcsa mégsem ebben, hanem a távközlési technika fejlődésében rejlett, miután a hadsereg komoly támogatása mellett informatikusok megalkották az internet ősét, az ARPANET-et a Washington DC-hez közeli Arlingtonban.

Bár e technológiai áttörésre általában politikamentesen gondolunk, Yasha Levine erről szóló monográfiájában (Surveillance Valley) amellett érvel, hogy a huszadik század folyamán a belső lázadások során egységesülő katonai-rendfenntartó gépezetben az ős-internetet éppen arra használták, hogy egységesített adatbázisokkal és forradalmian gyors információáramlással lépéselőnybe kerüljenek a lázadó földalatti csoportokkal szemben.

Az ARPANET és a nyomán kialakuló kaliforniai szilícium-völgyi techgazdaság Levine szerint ugyan elhallgatja eredetének titkosszolgálatilag felügyelt jellegét, azonban írásos bizonyítékok is vannak arra, hogy az európai és vietnami katonai hírszerzés mellett a rendszert a nemzetbiztonság belső elhárításért felelős szerve (NSA) is alkalmazni kezdte (Cambridge Project, 1969). Mindez pedig a Facebook, Google, Amazon és a térfigyelő kamerarendszerek korszakában egy egyre nagyobb és nyomasztóbb hatalmú egységet alkot.

Az elhárítás megfigyel, adatot gyűjt, elemez; az FBI és az állami, valamint városi rendőrök pedig többé nem csupán bűnt üldöznek, de az 1980-as évek doktrínaváltása óta (broken windows policy), már inkább egyfajta „helyes” életmódot is próbálnak érvényesíteni. A technikai-biztonsági elit szemében pedig e politikák szükségességét a következő évtizedek nagy lázadásai (Rodney King-lázadások, Los Angeles, 1992; Antiglob-mozgalom, Seattle, 1999; Occupy Wall Street, 2013) tovább fokozták.

Davis megye, Utah, 2008

Azonban ekkoriban nemcsak a technikai elittel, és rendfenntartó szervekkel szembeni harag nőtt, ők maguk is úgy érezték, minden paranoid elképzelésük és félelmük beigazolódott a 2001. szeptember 11-i terrortámadásokkal. A kataklizma után gyors egymásutánban következtek a közel-keleti háborúk, amelyek azonban végül Vietnamhoz hasonló káoszba fulladtak,

a „jók és rosszak” egykori egyértelmű szembenállásától az amerikai polgár tíz év alatt eljutott odáig, hogy már nem tudta, ki a jó és ki a gonosz, a kormányban való bizalmat pedig tovább rombolta a 2008-2009-es gazdasági válság.

Arra, hogy mindez hogyan alakította át társadalom, és a fegyveres szervek viszonyát, „Dub” Lawrence története is jó példát szolgáltat. Ő évtizedekig volt egy csendes kis megye seriffje Utah államban. Mivel feltétlenül hitt hivatásában, a wattsi zavargások után sok társával együtt ő is Los Angelesbe ment továbbképzésre, ahol éppen akkoriban alakították ki „különleges krízishelyzetek” kezelésére az úgynevezett SWAT-csapatokat, azaz a katonailag felfegyverzett, különleges kiképzésben is résztvevő rendőri alakulatokat. Lawrence fellelkesült, és mint annyi társa, 1978-ra ő is létrehozta Davis megye SWAT rendőri alakulatát.

Csak harminc évvel később szembesült azzal, mit is indított el ezzel: éppen saját veje egy Davis lányával, vagyis a feleségével való veszekedés után ugyanis terepjárójából kihívta saját magára a rendőrséget. Mivel kézifegyvert is tartott, a rendőrség a SWAT-ot küldte ki, akik kiérkezve szabályos ostromot indítottak a háza ellen, több száz lövést adtak le terepjárójára és a házra gépfegyverekből, majd több tucat gránátot is eldobtak, mielőtt brutálisan kivégezték. Lawrence, aki azelőtt a rendőrség militarizálásával egyetértett, ekkor jött rá, mi is folyik az országban: hiába csökkentette radikálisan a bűnözést még a legszegényebb negyedekben is a térfigyelő kamerák és lekövethető mobileszközök elterjedése, ez valójában – a várakozásokkal ellentétben – csak rontott a rendőrség hozzáállásán.

A 90-es évek óta létező 1033-as szövetségi program értelmében a rendőrőrsök ingyen kapnak a hadsereg által a különböző háborúk hordalékaként levetett páncélos járművekből és más hadieszközökből, ezekből pedig mostanra már a legkisebb településekre is jut. 2014-ben a Missouri államban lévő Fergusonban Michael Brown fekete férfi meggyilkolása után kialakuló „Black Lives Matter” mozgalom békés tüntetéseit is ilyen páncélautókkal, szabályos katonaruhába öltözött állami rendfenntartók eszkalálták összecsapásokig – főként azért, mert ekkorra a rendőrség már mindenhol így állt hozzá a legkisebb konfliktusos helyzethez is.

New York-i rendőrök speciális kiképzése, a hadseregtől leselejtezett, átalakított Lenco Bearcat páncélozott személyszállítóval és automata gépfegyverekkel. Fotó: David Moore, Joint Base McGuire – Dix- Lakehurst.


Képek, történések sora ez, amelyek nyilván nem a huszadik századi, amerikai erőszaktörténet nagy eseményeit emelik ki. A sorsfordulókat jelentő amerikai polgárháború, az 1933-as jóléti intézkedések sorát bevezető New Deal, az 1968-as tüntetés- és lázadáshullám, az 1974-ben kirobbant Watergate, és a rendőrség végső militarizálásának folyamata azonban mindig elkezdődött valahol, mindig volt egy baljós jel, első szikra, ami a robbanáshoz elvezetett. Harper’s Ferry ostroma, a Blair Mountain-i csata, a wattsi lázadás, az internet mint állami információs eszköz feltűnése és például a Utahban történt tragédia is ilyen első szikrák, amelyek egyedi anomáliának, apróbb zavaró tényezőnek tűntek fel a korban, de saját logikájukban már hordozták a későbbi események irányát.

Most, hogy Amerika-szerte ismét az utcán vannak az emberek, közel húsz év után világos: magát a rendőrséget, a belföldön aktív erőszakszervezeteket tartják a tüntetők olyan problémának, amelyen keresztül megfogható minden feszültségük a rendszerrel és annak megreformálhatatlanságával szemben. Miközben ugyanis a közszolgáltatások folyamatosan tűnnek el, a technikai forradalom és a modern, közösségi médiára épülő internet az uralkodó osztály szolgálatába állt, és a folytonos kapitalista gazdasági növekedés végleges ökológiai katasztrófával fenyeget, aközben az átlag amerikai bőrszíntől függetlenül folytonosan növekvő vagyoni egyenlőtlenségekkel és a helyzetéből való kiszabadulás reménytelenségével néz szembe. Ez pedig különösen látványos és prevalens a nagy metropoliszok belső, szegényebb kerületeiben – hasonlóan ahhoz, mint ami a hetvenes években lejátszódott.

Ha arra gondolunk, hogy a wattsi lázadás óta 55 év telt el, és azóta csak az azt okozó események folytonos ismétlődéseit éltük át, valamint eszünkbe jut az amerikai katonai-hadiipari komplexum túltermelési válsága, a rengeteg iskolai lövöldözés, egyszerű észrevenni, hogy ugyanaz az erőszak- és megfigyelés-kultúra áll mindezen jelenségek mögött. Jelenleg George Floyd meggyilkolása és a többi idei, feketékkel szembeni rendőri erőszakeset volt a szikra a komplex, évtizedek óta gyűlő társadalmi problémaegyüttes felett:

a tüntetők az Egyesült Államokban eddig felépült rendszer egészét, az országban lévő régimódi „rendpártiság” mindeddig csendesen tűrt normáit akarják gyökeresen megváltoztatni.

Eddigi példáinkból azonban látható, hogy a valódi változás eléréséhez az Egyesült Államokban éppen az erőszakos tüntetéseken, lázadásokon keresztül vezet az út. Most épp a koronavírus okozta, az USA-t különös mértékben sújtó pandémia kellett ahhoz, hogy mindez ne csak a történelemkönyveket bújók számára váljon teljesen nyilvánvalóvá.

Kiemelt kép: Wikimedia CC