Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Kiderült, hogy mégsem tarthat ketrecben embereket a magyar kormány

Csütörtökön délelőtt jelent meg a hír: Gulyás Gergely szerint az Európai Bíróság ez irányú döntése után többé nem tartja fent Magyarország a déli, megerősített határán kialakított két, úgynevezett tranzitzónát.

A luxemburgi székhelyű Európai Bíróság még május 14.-én hozta nyilvánosságra határozatát, amelyben a magyar menedékkérő-lefogási gyakorlatot teljességgel az európai jogrendbe ütközőnek minősítette és afganisztáni, valamint iráni érintettek panaszára megállapította, nemcsak az érintettek szabad mozgását, de alapvető szabadságjogait is sértik a bevezetett elzárási intézkedések.

Mindez már régóta, széles körben ismert és köztudott volt. Eleve a 2017-ben, az új, értelmetlenül szigorított menekültügyi eljárás alapintézményének számító, nőket, gyerekeket is elzáró, szögesdrótos emberketreceket is maximum jókora fanyar humorérzékkel lehetett volna őszintén „tranzitzónának” hívni: itt ugyanis bármit remélhetett az ember, de azt, hogy menedékkérelme után valóban „tranzitként” szolgálhat neki a konténer-építmény, vagy hogy innen legális menedékjogra majd esélye nyílik, semmiképpen.

Az úgynevezett tranzitzónákra vonatkozó gyakorlat alapján ezeket a központokat inkább „kiakolbólító centrumoknak”, esetleg „szabadtéri börtöntáboroknak” lehetett volna hívni – kizárólag a kormányzati PR jogi nyelvhez simuló kommunikációs ötlete miatt lett az a neve, ami.

És nemcsak a most a legfelsőbb európai jogszolgáltató szerv által megerősített, a menedékjoggal intenzíven foglalkozó nemzetközi szervezetek véleménye alapján ítélhető el az intézmény. Azt ugyanis mi, és számtalan más hírportál, napilap is számtalanszor hírül adta: a lehető legaljasabb módon bánnak itt a Szerbia felől érkező, az EU-ban menedékjogot kérő emberekkel.

Ők mindjárt a határ átlépését követő letartóztatásuk után vagy a röszkei, vagy a tompai „tranzitban” végezték, itt az esetek túlnyomó többségében eleve hiába adtak be menedékkérelmet, hiszen ha délszláv államból érkeztek, ezt „biztonságos harmadik országnak” minősítette a magyar kormány, így az Idegenrendészeti Főigazgatóság (korábban Bevándorlási- és Állampolgársági Hivatal) oda rendelte őket visszaküldeni, a fellebbezések és a rendkívül lassú magyar bírói döntéshozói gyakorlat miatt azonban az eljárás lezárultáig akár hónapokat is tölthettek a zónákban.

Ezek a gyakorlatban murvás kaviccsal kirakott udvaron álló fémkonténerek kisebb szobákkal, amelyeket szögesdrót kerítések, és kettős (rendőri, idegenrendészeti- és privát  biztonsági szolgálati) őrség védelmez – így se ki, se be nem lehet járni. A legtöbb segítő, jogvédő szervezetet a „tranzit” területére nem engedték be, csak a jogi képviselő, ügyvéd és néhanapján pszichiáter beszélhetett az izolált menedékkérőkkel, közülük feltűnően sok a nagycsaládos menekült is.

További problémaként merült fel, hogy noha a magyar hatóságok végül a jogi eljárás lezárultával ki is utasíthatták őket Magyarországról, Szerbia azonban éppen az EU-s menedékkérelemre hivatkozva nem fogadta vissza őket, így jogi patthelyzetbe, sőt, egyenesen jogi satuba kerítve keringhettek a két ország között, szinte a végtelenségig.

Ebből a lehetetlen helyzetből pedig a jelenlegi gyakorlatban rengeteg, eredetileg a legális utat kereső menedékkérőnek egyetlen, kockázatos út kínálkozik kifelé: az illegális embercsempészek, az őket működtető maffiahálózatok, gyakran rabszolgamunkát kínáló bűnszervezetek.

És ez még semmi, hiszen arról is rendszeresen be kellett sajnos számolnunk, a tranzitban lévő menekültek sokszor napokig ételt sem kaptak rendesen, és csupán európai bírósági gyors határozatok után változtatott a magyar idegenrendészet ezen a helyzeten olykor. A sorozatosan előforduló esetekre reagálva tavaly augusztusban pedig a Nemzeti Nyomozó Iroda egyenesen azt bátorkodott közölni, semmi jogelleneset nem látnak abban, ha a magyar állam külföldi állampolgárokat – köztük kiskorúakat – ketrecbe zár, majd nem ad nekik még enni sem.

A pofátlanság mértékét később még Kósa Lajos is növelte, mikor ezek után nem sokkal azt is hozzátette mindehhez, mivel a magyar állam a határát átlépő turistákat sem élelmezi, ezért az azonnal bezárt menedékkérőkkel sem kötelező ezt megtenni.

A szégyenletes helyzet, a cinikus megalázások sorozatának ez a formája tehát most tehát mégiscsak véget érhet, amennyiben a magyar állam nem szimplán azt tervezi, hogy az eddig a tranzitban folytatott gyakorlatát most a bírósági döntés után ismét az őrzött menekültszállásokon, menekülttáborokban folytatná.

Az, hogy magához képest szokatlanul gyorsan, egyetlen hét alatt belement mindebbe a magyar kormány, a nemzetközi szégyent, és megvetést ami a szögesdrótos táborok miatt hazánkat övezi, nem fogja egy jottányit sem enyhíteni: mindez immár örökre rájuk égett, és közben reánk is, akik őket megválasztottuk, vagy tetteiket szóbeli-írásbeli tiltakozásoktól eltekintve eltűrtük.

Felveti azonban a kérdést, ha a máskor magát nagy, harcos fajvédőként eladó kormányt most a döntés meghátrálásra kényszerítette, miért volt eleve szükség erre a rémisztő, belügyes förtelemre az országnak?

A magyar kormány eddig és most is szerette és szereti hangsúlyozni, „súlyos veszélyt” jelent a bírósági döntés, ugyanakkor most váratlanul éppen Gulyás Gergely jelentette be, mindennek ellenére „aláveti magát” neki a magyar kormány – elhárítva azokat a brüsszeli spekulációkat, amelyek szerint a német alkotmánybíróság példáját követve Budapest is szembeszegülne egy EU-s bírósági végzésnek, annak felsőbbségét el nem ismerve. Ez – kétségtelenül a Magyarországot az európai centrumországokhoz fűző gazdasági és politikai alárendeltség nyomán – nem történt meg, a magyar kormány lefeküdt, és lenyelte eddigi sorosozós- migránsozós propagandáját, hiszen nem időszerű mindez akkor, amikor maguk a németek szeretnének megnyugtató rendezést saját vitás ügyeiknek, az eurós mentőcsomag körül, a magyar tranzitok egyértelműen visszataszító ügye pedig esetleg befeketítené saját nemzetállami kívánalmaikat is.

Az, hogy  a „tranzitzónák” egyik napról a másikra így, jogilag megszűnhetnek viszont mindennél jobban mutatja, eddig is csupán riogatás és propaganda céljából léteztek. Mint ahogy jórészt ezt és nem a csempészhálózatokon keresztül amúgy is bejutó bevándorlók visszatartását szolgálja a megerősített déli határkerítés is.

Az is világos, hogy miért. Ma is válsághelyzetet élünk, amelyben ismét jól megmutatkozott: a magyar alapvetően, mindenféle, még mindig divatos néphibáztató publicisztikai sirám ellenére egy összetartó, szolidáris társadalom. Ahogyan most maszkokat varrtak, bevásároltak egymásnak az emberek, és ahogyan próbáltak mindent megtenni a kormány által értelmetlenül ostromlott egészségügyi dolgozók munkájának könnyítéséért is, úgy – ha még emlékszünk erre – a 2015 nyári-őszi menekültválság alatt is füzérekben álltak honfitársaink az M1-es autópálya mellett, a Bécs felé vonuló menedékkérőknek vittek élelmet és vizet. Sőt, még olyan templom is volt (a röszkei katolikus), amely parókiájára fogadta a menekülő szíreket.

Ez egy ösztönös, összetartó válaszreakció volt, amelyet évek munkájával, gépies propagandával, népszavaztatással és kollaboráns „társutasok” kitartó szellemi aknamunkájával sikerült csak megbúvó, olykor feljelentő félelemmé alakítani.

Ahogyan azt már sokan megjegyezték, az elembertelenített, és militarizált zónává alakított határövezet kezdetben ugyancsak azt a célt szolgálta, hogy az esetleges önkéntes segítők, vagy akár csak a határsávban élők nehezebben találkozzanak személyesen a menedékkérőkkel, váljon számukra absztrakt fogalommá, a „kultúránkat és életmódunkat fenyegető, sötét bőrű idegen” szimbólumává, távolivá, és végül észervehetetlenné.

Ezt a célt pedig minden kétséget kizáróan elérte Orbán Viktor és társasága. Mi sem szomorúbb bizonyítéka ennek, minthogy az évek során minden számottevő, hazai ellenzéki számára is tabuvá vált az értelmetlen, ketreces emberkínzás érdemi kritikája, Gyurcsánytól a Momentumig bizonygatták a politikusok időről-időre, hogy „A Kerítés” (már csak így) bizony maradhat, mert hát hova is gondolunk. Mindezek alól szinte egyedül csak Szél Bernadett és Szabó Szabolcs független képviselők képeztek kivételt, akik rendszeresen be is jártak a tranzitzónákba, folytonosan ismét emlékünkbe idézve, mi is folyik nap mint nap, ugyan kevés emberrel Röszkén és Tompán.

Ez nem semmi, köszönet érte, utólag is. Köszönet illeti az Európai Bíróságot is, még akkor is, ha pontosan tudjuk, vagy tudnunk kéne, a spanyol-marokkói Melilla és Ceuta szögesdrótjaitól, a bolgár Marica folyó ledrótozott partszakaszain át a görög Leszboszig számos helye van még a magyar határon kívül emberek kínzásának és megalázásának, amely ellen ugyancsak és ugyanilyen eréllyel tenni kellene. Vagy akár elkezdhetnének figyelni az ugyancsak vendégmunkásként, szinte állatokként a repülőterekre terelt kelet-európaiak helyzetére is, akiket a német spárgaföldeken olykor még kifizetni sem hajlandóak nyugati gazdáik és kizsákmányolóik.

A magyar kormányé pedig marad a tranzitzónákban történtekért őket terhelő minden felelősség, amellyel előbb, vagy utóbb, de el kell számolniuk majd.

Kiemelt kép: MTI/Sóki Tamás